László Beáta Lídia: Hangulatok – Kisvárda, 3. nap

A fesztivál délelőttje a harmadik napon is a gyermekeké. Ezúttal 0-3 évesek érkeznek, anyjuk ölében, a röpke előadásra. Örülnek a párnacsatának, a színes kis labdáknak, érdeklődéssel figyelik, hogy milyen állat formálódik a párnából. Játék a javából.

A versenyprogramok közül a Romok igazi menedék című táncszínházi előadást láthattuk Tompa Gábor rendezésében. „Kollektív alkotás Samuel Beckett szellemében” – olvasható a műsorfüzetben. A cselekményszál nehezen megfogható, üzenete homályos, a hangulatáról, a pillanatról kell beszélni, mert ez teszi sajátossá játékot.
Kétágú létra. Egy fekete ruhás ember lóg róla. Téglalap alakú fénysáv a földön. Egy fehér ruhás nő fekszik rajta, mintha a mennybemenetelre várna. Bakancsok, meg egy trónszerű formát takaró fehér lepel. Dübörgés és sikítás. Egy fülledt, pókhálószerű romos fallal körülhatárolt tér. Bezártság.
Sinkó Ferenc és Albert Csilla a hosszú ideig tartó mozdulatlanságból kezd feléledni. Mint ahogyan az újszülöttnek fájnak az első lélegzetvételek, úgy ezeknek a poshadt embereknek is fáj az életbe való (vissza)lépés. Reszel a torkuk, hörögve kapkodnak a feltámadásért. Sápadt, bágyadt emberek. Ismétlődő mozdulataikban hordoznak valami nyomasztót. A súlytól meggyötörten bicegnek, képtelenek kilépni berögzült cselekvéseikből.
Egyszer csak lehúzzák a fehér lepelt. Alatta semmi fenségest nem találnak. Egy kócos, őszülő, keseredett asszony (Györgyjakab Enikő) mereng a távolba kerekesszékéből. A látvány felkavaró és idegen. A harmadik személyből áradó sötétség még mélyebbre húzza a többieket. E három tébolygó őrült nem beszél, nem érez, nem gondolkodik, nem változik. Céltalanul bolyongnak a lerobbant, szürke térben. Nincs kiút.
A színészek szinte végig némán játszanak. Ha hallatnak is hangokat, azok nem szövődnek szavakká, csak érdes kacajok, kétségbeesett sóhajok. Történetüket a szemünk előtt írják jellegzetes mozdulataikkal. Kezdetben csak a tárgyakkal teremtenek kapcsolatot. A férfi infantilisként kopogtatja egy kalapáccsal az üres vödröt, bakanccsal tapasztja be a fülét, a padlóra hasalva hallgatja a föld csendjét. A fehér ruhás hölgy egyik pillanatban a lepedővel játszik, aztán a kalapot ütögeti a hasához. Bicegő járásába valami törékenységet, emberit vélünk felfedezni. A fekete ruhás nő a legerőszakosabb mind közül: kíméletlenül csapja oda testét, majd veszett állatként harapdálja a létra fogait, nyaldossa a bakancs fűzőjét, marcangolja annak talpát.

Aztán egyszer csak egymásnak ütközik két ember. E tisztázatlan testi érintkezésbe és felszínes viszonyba betolakodik a harmadik fél is. Együtt építik eszközeikből akadálypályaszerű útjukat, közösen használják a tárgyakat. Közben magukra öltenek valami emberit is. De még mindig nagyon távol állnak tőlünk, a nézők soraiban ülőktől. Az ő jelzésszerű történetük szavakba önthető, de nem válik a mi saját történetünkké, a saját részünkké. A szimbólumok jelentéshalmazai nem épülnek egymásba, nem duzzadnak ki egy kerek egésszé. Fém és szenvedés. Romok. Összeroncsolt embermaradványok. Nem biztos, hogy rólunk szól.

A késő esti előadás, az Aradi Kamaraszínház Üvöltés a zsenikért – Oroszok-ja is a hangulatok megragadásának jegyében született.

A sátraknál az emberek cserélődnek. Társulatok jönnek, illetve sietnek haza dolgozni. Egyesek már ismerik az idei fesztivál hangulatát, mások még csak most ízlelgetik