László Beáta Lídia: Emberek teszik érdemessé

László Beáta Lídia: Emberek teszik érdemessé

Fotó: Lela Edgar

Marosvásárhely, Románia

Interjú José Rivera, New York-i drámaíró- és Oscar-díjra jelölt forgatókönyvíróval

Idén harmadik alkalommal szervezi meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem a nemzetközi drámaíró tábort a Lark Play Development Center együttműködésével. A fiatal drámaírókat, dramaturgokat és teatrológia szakos hallgatókat összefogó tíznapos műhelymunka alatt tapasztalt szerzők hallgatják meg a diákok ötleteit, elképzeléseit és kételyeit is az írást illetően.

A már korábban elkezdett, folyamatban lévő munkáink felolvasása után közösen beszélgetünk műveink sorsáról. Az első benyomások megosztása, a csapattársak által feltett kérdések, javaslataik mind hasznosnak bizonyulnak. Az új hangok, stílusok felütése üdítően hat. A román és magyar szakon tanuló vagy már végzett drámaírók párhuzamos beszélgetései egymás támogatásába, inspirálásába csapnak át. Délutánonként színészek és rendezők csatlakoznak a workshophoz, amikor a két amerikai drámaíró José Rivera és Rajiv Joseph darabjaiknak fordításaival foglalkozunk.

José Rivera-val – aki először van Erdélyben  ̶  ültem le az utolsó napon beszélgetni.

New York-i drámaíró, forgatókönyvíró, rendező vagy, 2005-ben Oscar-díjra jelöltek; milyen változásokat hozott ez a karriered alakulásában?

Már évekkel az Oscar-jelölésem előtt írtam forgatókönyveket, de a The Motorcycle Diaries volt az első nagy siker. Hirtelen azok az emberek kerestek meg és akartak alkalmazni, akik hosszú éveken át kerültek. Többek között Spielberg vállalata és Halle Berry is felhívott, és más olyan elismert emberek, akikkel nehéz kapcsolatba lépni. Számomra ez jelentette a legnagyobb változást. Nekem már nem kellett őket hívogatni, hiszen egyszer csak ott voltak.

Fontosnak tartod a díjakat és jelöléseket?

Nem is tudom. A szakma ragaszkodik ezekhez, mert vonzza a közönséget, de művészileg értelmetlen. Csak hiúságról szól, az emberek önmaguknak gratulálnak, gondolván, hogy valami rendkívülit cselekedtek, ami nem feltétlenül igaz. Íróként én nem hiszek a díjakban. Ha valaki úgy dönt, hogy díjazni szeretne, akkor elfogadom és hálás vagyok érte, de nem ezért írok. Céltalanság lenne.

Mi vonzott Erdélybe? Hogyan képzelted el ezt a helyet?

Eddig még nem voltam Kelet-Európában, de mindig is elkápráztatott. Nyugat-Európára van egyfajta rálátásunk, hatással vagyunk egymásra, a történelmünk része, viszont Kelet-Európa egy ideig figyelmen kívül maradt a Vasfüggöny leereszkedése miatt. Az általános elképzelés az volt, hogy soha nem tudhatjuk meg, mi zajlik ott. Ezzel a tudatlansággal nőttem fel, és talán éppen ezért vált elragadó és sejtelmes vidékké számomra, melyet szükségszerűen meg kell ismernem. A Vasfüggöny lerombolása után az ide vezető utak is megnyíltak, és ekkor tűnődni kezdtem azon, hogy ezeket az országokat meglátogassam. Romániával kapcsolatban a 4 Months, 3 Weeks and 2 Days című filmet és Caryl Churchill Ceausescu-ról szóló Mad Forest című darabját ismertem. Mindkét alkotás közhelyesen sötétnek állítja be Romániát, ahol az emberek soha nem nevetnek, szigorúak és szomorúak, és mindenki cigizik. Mindemellett ott vannak a szokásos és buta vámpír-történetek, melyek alapján rejtélyesnek és veszélyesnek képzelhettem volna az országot és az embereket, de annyi tapasztalatom már volt, hogy ezektől a közhelyektől el tudjak tekinteni. Ennek ellenére vannak és hozzátok tartoznak.

Idén első alkalommal veszel részt az Erdélyi Nemzetközi Táborban. Hogyan kerültél a projektbe?

Sok műhelymunkában veszek részt az Államokban. Ennek legjelentősebb oka talán az, hogy fiatal íróként én is rengeteg segítséget kaptam tapasztaltabb szakmabeliektől. Soha nem iratkoztam be egyetemre, tehát minden, amit megtanultam, más íróktól származik. Ekkor elhatároztam, hogy én is követni fogom az ő példájukat. Olykor meghívnak különböző egyetemekre, van egy írói csoportom is New Yorkban, ahol több mint húsz éve foglalkozom harminc íróval. Rendkívül fontos részét képezik az életemnek.

A Lark központnak a küldetése, hogy új darabok megszületését segítse elő. Néhány éve kerestek meg, hogy vegyek részt egyik drámaírói tevékenységükben. Nagyon megkedveltem ezeket az embereket, és az egész találkozásnak volt egyfajta pozitív és felemelő hangulata. Minden arról szólt, hogy segítsünk a szerzőnek megtalálni a saját hangját, hogy felfedezhesse, mi rejlik benne. Ez engem nagyon megfogott. Tudtam, hogy Lisa ilyenszerű programokat szervez Romániába, és még a legelső találkozásunkkor, sőt, még mielőtt köszöntem, vagy bemutatkoztam volna, mondtam neki, hogy legközelebb mindenképpen szeretnék velük menni Romániába. Tulajdonképpen ő tette ezt lehetővé.

Hagyományos workshop ez? Ha nem, mitől különleges?

Valójában hagyományos módon zajlik, mint a Lark által szervezett összes workshop, vagy mint az én csoportom esetében. Ami egyedivé teszi, az a kultúrák és a különböző nyelvek találkozása, valamint az, amit ti, szerzők hoztok; a saját élettörténeteitek, érzékenységetek, ami egyáltalán nem emlékeztet Amerikára. Óriási különbséget érzek már abban is, ahogy a munkáitokat felolvassátok.

Melyek voltak azok az általunk hozott témakörök, amelyek megleptek?

Bizonyos idő után az amerikai optimizmus bosszantó és hiteltelen, szóval nagyon felfrissítettek ezek a pesszimista hangvételű szövegek, annak ellenére, hogy nehézségekről, céltalanságról, teljes bizalmatlanságról és titkokról szólnak, nyomasztó légkört teremtenek. Főleg a legutolsó gyakorlat döbbentett meg, amikor az árulás volt a megadott téma. Meglepő módon kevés volt a politikai viszonyokra való utalás, annak ellenére, amit a közelmúlt történelme kínálna. Valószínűleg ez a generáció már továbblépett.

Jól érezted magad? Mi tetszett a legjobban?

Nagyon jól éreztem magam! Mindenki hihetetlenül kedves, szégyenlős és visszahúzódó. Először izgultam, hogyan fogunk társalogni, de aztán érdekes volt végignézni, ahogy az emberek megnyílnak. Sebezhetőek és őszinték vagytok egymással. Ez az egyik, amit nagyon szerettem, aztán az Oana kertjében rendezett összejövetelt, amikor a szomszédja az erdő szélén, a sötétben hegedült. Mi körbeültük és hallgattuk. Varázslatos volt. Ekkor éreztem, hogy az otthonomtól távol, egy mesés helyen vagyok. De számtalan kedvenc pillanatom volt még: a kiruccanások, utazások, viccmesélések, ugyanakkor hallgatni a ti írásaitokat és figyelni a fejlődést. Azt hiszem, már magabiztosabbak vagytok abban, amit csináltok, és magabiztosabbak abban is, hogy a folyamatban lévő munkáitokról beszélgessetek.

Visszajössz még?                                

Mindenképpen szeretném jobban megismerni az országot. Nagyon tetszett Marosvásárhely és Bukarest is, viszont látni szeretném a Kárpátokat. Persze lehet a vidék izgalmas és gyönyörű, de az emberek teszik érdemessé és értékessé. És az itt élő emberek nagyszerűek.