László Beáta Lídia: ÁLLATVILÁG – A VÍZKERESZT MAGYAR FORDÍTÁSAI

A Játéktér 2014. őszi számából

A Vízkereszt, vagy amit akartok (eredeti címén Twelfth Night, or What You Will) Shakespeare egyik, nyelvileg és szerkezetileg, legkifinomultabban kimunkált komédiáihoz tartozik. Ez a darab bonyolult és árnyalt emberi viszonyokat, testvéri, uralkodó-szolgai, baráti, de legfőképpen szerelmi kapcsolatokat taglal, túlmutatva a komédia műfaji sajátosságain. Olyan vékony határ hú­zódik a felszabadító, könnyed és örömteli komédia és a fenséges hangvételű tragédia között, hogy szinte mindkét kulcsban teret biztosít az értelmezési lehetőségekre.

Az eredeti mű feltehetően 1601-ben keletkezett. Nem sokkal a születése után, 1602-ben játszot­ták jogász közönség előtt. Magyar nyelvterületen már a 19. század legelejétől bekerül az irodalom közegébe, a huszadik században már öt fordítás is készült, míg a szöveg színpadon való elhangzása után a közönségsikerek által is népszerűvé válik.

Írásomban a Vízkereszt különböző megközelítési lehetőségeit, mélységeit és a minden kor szá­mára más, lényegi üzenetének kibontását fogom megkísérelni a különböző magyar fordítások és az angol szöveg vizsgálata, valamint a szövegek összehasonlítása által. Természetesen kikerülhetetlen kérdés, hogy egy fordítás mennyiben tér el az eredeti szövegtől, ennél fontosabb azonban a hogyan, vagyis: milyen többletjelentéseket kapcsolhat hozzá, a különböző korok ízlését milyen mértékben követik a fordítók, hogy hogyan alakítja a szöveg, a metaforikus megnevezések a szereplőket, és milyen viszonyok alakulnak ki az egyes metaforák, megnevezések, megszólítások révén. Elsősorban Lévay József, Radnóti Miklós, Rónay György, Szabó Lőrinc, Mészöly Dezső és Nádasdy Ádám for­dításai, valamint az angol szöveg kerülnek a középpontba, de nem lehet elhaladni Lemouton Emília fordítása mellett sem.

A cím értelmezési lehetőségei

Lemouton Emília Viola címmel jelenteti meg az inkább irodalmi értékű drámát 1845-ben.[1] Ezzel az eljárással a darab egyik kulcsszereplőjét, mondhatni a főszereplőt helyezi a középpontba. Ez a címadás, mindamellett, hogy elterjedt volt abban a korban is, amikor ő fordított, kiemeli a többi szereplő sorából, megpecsételi a Violához kapcsolódó viszonyrendszert, valamint leszűkíti az olvasó lehetőségeit az azonosulással kapcsolatban. Megtörténhet, hogy csak azért keresett egy másik cí­met a fordító, hogy a 19. századi romantikus műfordítói divatnak eleget tegyen.

Lévaynál (1871-es fordítás) már közelebb áll a lefordított cím az eredetihez: Vizkereszt vagy a mit akartok, és a fordító döntésében itt leginkább az eredeti szöveghez való hűség és ragaszkodás a szembetűnő. Az általa írt bevezetőből kiderül, hogy a cím esetében csak találgatni tudott, mert semmi sem bizonyítja azt, hogy Shakespeare miért adta ezt a címet. Variánsai között szerepel az is, hogy talán január 6-án volt az első bemutató, vagy mert Viola férfi szerepbe való átvedlése a Vízkereszt nevű, keresztény ünnepet idézi, valamint, hogy Tóbiás énekében rejlik egyfajta utalás a karácsony után lévő tizenkettedik napra (Twelfth-Night, „Oh, deczember tizenkettő” − Lévay interpretációjában).[2]

Szabó Lőrinc 1954-es megoldása egy sokkal modernebb, a ma emberéhez közelebb álló szem­szögből és nyelvhasználat felől közelít a cím felé. Vízkereszt, vagy: amit akartok – írásjelekkel értel­mezi Lévay címét, ezáltal egyben szorosabb lesz a kapcsolat az eredeti címmel, és segíti az olvasót, hogy könnyebben megértse, befogadja a címben rejlő utalást.[3] Talán ebben a fordításban kerül leg­inkább felszínre a címben rejlő kettősség a vessző használata által. Kettőspontot gyakran használunk olyankor, ha egy lényegibb gondolatra kívánjuk felhívni a figyelmet, ebben az esetben tehát az „amit akartok” attitűd jelentősebbé válik, mint a cím első része. Rónay és Radnóti elhagyják a kettőspontot, így gördülékenyebbé válik a cím, ugyanolyan súlya lesz a két mondatrésznek. Nádasdy Ádám 2005- ös fordításában a cím mindössze Vízkereszt marad, ezt azonban egy sokkal önkényesebb és kissé bántó lazaságot is magában hordozó szószerkezetű alcímmel, a „bánom is én”-nel bővíti, Nádasdy azzal indokolja e döntéshozatalát, hogy a cím nem áll szoros kapcsolatban a művel, ami nyáron játszódik, szerinte a cím mindössze annyit jelez, hogy ünnepre való.[4] A személyes névmás is bekerül ebbe a címbe – aláhúzva a szerző, de legfőképpen a fordító (ugyanis Shakespeare egyáltalán nem használt egyes szám, első személyű névmást) uralmát a mű fölött.

A fordítónak sikerült valamilyen szinten megőriznie az eredeti cím hangulatát és belefoglalni azt a sejtelmességet és homályt, amit Shakespeare megteremtett a Twelfth-Night, or What You Will cím­mel. Benne van az ünnepi bolondozás, hanyagság a címadásban, viszont az angol verzió egy másik többletjelentést is hordoz magában, ugyanis a „will” szó a szerelmi vágyat, a szenvedélyt is beemeli, ezáltal a cím első fele szembefordul a második résszel, és egy rétegzetten összetett, műfajilag is kettős világ rezdüléseit idézi.

Alakok, metaforák

Egy műalkotás szinte mindig magában hordozza adott korának sajátosságait, társadalmi, ideo­lógiai, politikai stb. nézeteit, ezért az időbeli távolság miatt lehetetlen végleg lefordítani és átültetni egy másik kultúrába. Minden fordítás interpretáció, az eredeti szöveg értelmezése. Az a tény, hogy a Vízkeresztnek számos magyar változata van (a legutóbbi 2005-ben készült el, Nádasdy fordításá­ban), igazolja, hogy a szöveg még mindig rejteget fel nem tárt mélységeket, és még a mai kor embe­réhez is képes eljutni egy felfrissített értelmezési formában. A fordításokat egymás mellé lehet állítani, összevethetjük és megvizsgálhatjuk őket, azonban a bírálat nem minden esetben lenne helytálló – tökéletes Shakespeare-fordítás nem születhet, és végleg lefordítani egy drámai művet hiú ábránd, mert a fordítás alkalmi, korhoz kötött és sok tekintetben szubjektív, „a tökéletes fordítás a szöveg minden elemét tartalmazná, semmit sem venne el a szövegből, és semmit sem tenne hozzá. […] A megértés mindig részleges és mindig javítható. Nincs mód arra, hogy eldöntsük, hogy egy fordítás jó vagy rossz.” (George Steiner)[5] A következőkben rövid részeket fogok kiragadni a szövegből – ez részben számtalan előnnyel jár: pontosabban megfoghatom a különbségeket, a hasonlóságokat, az átvételeket és a műfordítók szöveghez való viszonyát, viszont fennáll a veszélye annak, hogy néhány kiemelt, esetleg jól sikerült mondat nem tükrözi a teljes szöveg hangulatát és színvonalát.

Nézzük előbb a metaforikusságot. Egy szókép lefordítása például már nemcsak kiváló nyelvi műveltséget igényel, hanem nyelvek közötti közvetítéskészséget és kiforrott fordítói kompetenciát. Shakespeare a következőképpen fogalmazza meg az első felvonás harmadik jelenetében Tóbiás szavait: „… till his brains turn o’ th’ toe like a parish-top.” A magyar drámairodalomba a következő­képpen került be ez a hasonlatba foglalt, megszemélyesítést is tartalmazó metafora:

Lévay: „… iszik, hogy felforduljon vele a világ.”

Radnóti: „… míg nem forog vele a világ, mint egy megpörgetett csiga.”

Szabó Lőrinc: „… míg csak vásári csigaként fél lábon nem pörög koponyájában az ész.”

Mészöly: „… a világ úgy nem forog vele, mint a pörgő csiga!”

Nádasdy: „…az agya elkezdjen pörögni lábujjhegyen, mint a búgócsiga.”

Lévay nem törekszik a szöveghűségre, ő csak azt tartja szem előtt, hogy az üzenetet pontosan közvetítse a köznapi nyelv regiszterében, mint ahogyan Shakespeare tette. Mellőzi a képek hasz­nálatát, így az Erzsébet-kori szótár gazdagságát valamilyen szinten leszűkíti. A többi fordító ennél sokkal kifinomultabb és érzékenyebb fordítást készít: magabiztosan mutatják, hogy a jelentésvilág­hoz való ragaszkodás mellett igenis lehet a szöveghűségre törekedni. Radnótinál és Mészölynél megjelenik ugyan a világ, a forgás, a csiga képzete, de ők nem az emberi agyat forgatják, hanem a világot (ahogy erre Szele is felhívja a figyelmet)[6]. Nádasdy szerkezete letisztult, könnyed és üde, vi­szont csak Szabó Lőrincnek sikerült mind a hasonlatot, mind a megszemélyesítést átültetnie, ő tartja be a legszigorúbban a stilisztikai hűség követelményét úgy, hogy közben a „parish-top”, vagyis a vásárok zsibongásának lüktetését is érzékelteti.[7] Ezzel a cizelláltsággal azonban terpeszkedővé vált, és a színpadi előadhatóság szempontjából nehézségeket gerjeszt. A mondattani szerkesztésben mindannyian nehézségekbe ütköztek, ám a „csiga” szó hangsúlyosan a replika végén áll.

Az akusztikus hatásokat vizsgálva arra a következtetésre juthatunk, hogy a két legkésőbbi szö­veg, Mészöly és Nádasdy fordítása áll a legközelebb Shakespeare-hez, rövid, lendületes mondataik­kal követik, tartják a felfokozott ritmust, azonban a parlagiasságot, Shakespeare könnyedén odave­tett hasonlatát már kifinomultabbá, lágyabbá alakítják. Mind az öt fordító szövege, még a régebbiek is mainak tekinthetőek mind hangzásban, mind szójelentésben.

A következő idézet szintén Tóbiásék, a köznép világából való, a második felvonás harmadik jelenetéből.

Shakespeare:

Sir Toby BelchGood night, Penthesilea.

Sir Andrew Before me, she’s a good wench.

Sir Toby BelchShe’s a beagle, true-bred, and one that adores me: what o’ that?

Lévay:

Tóbiás Jó éjszakát, Penthesilea.

Andor Ez ugyan talpra esett fehércseléd!

Tóbiás Derék cziczus; azon kívül, szegényke, imádóm. De az mit se tesz!

Szabó Lőrinc:

Tóbiás úr Jóéjszakát, Amazonkirálynő.

András úr Úgy látom, pompás nőszemély.

Tóbiás úr Telivér kis vizsla, kutyamód imád; de az csak nem baj?

Nádasdy:

Böföghy Jó éjt, te amazon.

Fonnyadi Mit mondjak, belevaló nő!

Böföghy Egy fajtiszta kis foxi, és imád engem, ehhez mit szólsz?

Azért tartom megkerülhetetlennek elemzésem tárgyává tenni ezt a részt, mert a gyors repli­kaváltásokban és a két jó barát magatartásában benne van az egyszerű ember egymáshoz és a szerelemhez való viszonyulása, a humor, a könnyed és felszabadult csipkelődés, a fennköltséghez, magas kultúrához való játékos hozzáállás, az is, ahogy műveltnek akarnak mutatkozni, ugyanakkor kifigurázzák egymást.

Szembetűnő, hogy a három fordításban háromféleképpen jelennek meg a szereplők nevei. Ebből rögtön kitűnik a stílus, az irányvonal és az, hogy mire helyezi a fordító a hangsúlyokat. Shakespeare-nél Sir Toby Belch jelenik meg, a sir az a tiszteletnek örvendő úri státus jelölője, a Toby egy, a korban igencsak elterjedt férfinévből, a Tobiasból származik. Nem becézés, viszont előkelő hangzásától megfosztott név. A belch böffenést, böfögést jelent. Köztudott, hogy Shakespeare előszeretettel keveri a magasztost a parlagival, a fennköltet az alpárival, az illemet az ösztönvilággal. Fordítóink azonban sokkal visszafogottabbak, rendszerint csak az egyik vonulatot erősítik. Lévay stílusához és korának ízléséhez híven egyszerűsít, csak a Tóbiást használja, mely inkább a Tobiasnak felelne meg. Szabó Lőrinc hozzáteszi a nevekhez az úr titulust, de semmilyen jelzéssel nem utal a belch főnévre. Nádasdyról pedig pont az ellenkezőjét állíthatjuk: látszólag lelkifurdalás nélkül írja át a tulajdonneve­ket, s nemcsak hogy Sir Toby Belchből Vitéz Böföghy Tóbit formál, hanem Sir Andrew Aguecheeket is Vitéz Fonnyadi Ábrissá alakítja. A fordításszöveg lábjegyzeteiből tudjuk, hogy noha az angol Toby keresztnév teljes alakú, magyarra fordítva Tóbiás lenne, ez viszont gyerekmesébe illő.[8] Fonnyadi Ábris esetében megjegyzi, hogy Fonnyadi a „láz-arcú” (Aguecheek) jelzőt helyettesíti, míg az akkori­ban ritka Andrew név különlegességét az András semmiképpen sem teremti meg, ilyen meggondo­lásból dönt az Ábrisnál.[9] A böfögés egy ösztönös fiziológiai cselekvés, azonban a mi kultúránkban illetlenség és kulturálatlanság képzete társul hozzá – Shakespeare szövegeiben azonban gyakoriak a testiségre vonatkozó szavak, metaforák. A sir jelentése átkerül a név végére a nemességre utaló –y toldalék használatával. Ez rendkívül találó és magyaros megoldás, ugyanakkor groteszk is. Nádasdy nevei tehát beszédesek, érzékenyen jelzik a figurák jellemvonásait.

Shakespeare Tóbiása a „Penthesilea” metaforával illeti a társalkodónőt. Ezzel a görög mitológiára utal, és harcias amazonkirálynőként láttatja a pimasz Mariát. A Penthesilea név szintén előkelőséget és műveltségre, szépre való hajlamot sugall. Lévay megtartja ezt a metaforát, de Szabó Lőrinc „Ama­zonkirálynő”-re fordítja. Ezzel eltűnik az egyedi név, de a fenséges hangulat, Shakespeare emelkedett stílusa megmarad. Az Amazonkirálynő sokkal magyarosabb, valószínűleg Szabó Lőrinc korának az embere számára érthetőbb is. Nádasdy ennél sokkal fukarabb és köznapibb, elhagyja a nagy kez­dőbetűt és az emelkedettséget, csak annyit ír: „te amazon”. Ez más viszonyt sejtet Tóbiás és Maria között.

A „good wench”-et mindhárman másképp fordítják. A „wench” fiatal parasztlányt, szolgálóleányt jelent, de Lévay fehércselédnek fordítja. A „good” jelzőt nem találja elég erősnek, valószínűleg zava­ros társítás lenne a fehércselédhez, ezért talpraesettnek fordítja. Lévay megfogalmazásában tehát sokkal parlagiabb, bevállalósabb András, a „fehércseléd” magyar vonatkozásban egyfajta negatív tartalommal bír, nemcsak hogy lenézőbb, megvetendőbb magatartást sugall a hierarchikus viszo­nyok szempontjából, de a férfi nemnél alacsonyabb lényként kezeli a nőt. Szabó Lőrinc esetében megint fennköltebbé válik a fordítás, mint az eredeti: a „pompás nőszemély”-jel felértékeli a cselédet, akit csak a lénye és nem a társadalomban elfoglalt helye által minősít. Ez a szókapcsolat gyönyörű hangzásvilággal rendelkezik, azonban szinte semmit nem hoz vissza a „good” egyszerűségéből, vagy a „wench” elsődleges jelentéséből. Ebben az esetben Nádasdynak sikerül az eredeti szöveg­szerkezethez hasonló semlegességet megteremtenie, hiszen a „belevaló nő” mindamellett, hogy rendkívül mai fordulat, egyszerű és tág értelmezési lehetőséget kínál, egyértelmű és közvetlen.

A következő replikák (II. felvonás, 3. jelenet) szintén kitűnő példák lehetnek arra, hogy egyetlen jól kidolgozott mondatnak hányféle értelmezési, fordítási lehetősége születik a különböző korok el­várásait, normarendszerét, a fordító személyiségét, az előzetes fordítások hatását tekintve és nem utolsósorban, a megnevezések hogyan utalnak a szereplők közti viszonyokra:

Shakespeare:

Sir Toby BelchShe’s a beagle, true-bred, and one that adores me: what o’ that?

Lévay:

Tóbiás Derék cziczus; azon kívül, szegényke, imádóm. De az mit se tesz!

Szabó Lőrinc:

Tóbiás úr Telivér kis vizsla, kutyamód imád; de az csak nem baj?

Nádasdy:

Böföghy Egy fajtiszta kis foxi, és imád engem, ehhez mit szólsz?

A „beagle” vadászkopót, rendőrkopót, de spiclit is jelenthet, a „true-bred” a fajtiszta tenyésztésre utal. Mindezt mellőzve Lévay „derék cziczust” fordít. Így visszavesz a cselédlány harciasságából, előkelőségéből, kivételes helyzetéből. A macskára utaló „cziczus” szó egészen más jelentéstarta­lommal rendelkezik, másfajta asszociációkat hív elő, mint a vadászkutya, és ezt még erősebbé teszi a becéző forma. Szabó Lőrinc „telivér kis vizslá”-ja pontosan megidézi az angol szöveg hangulatát, a korszak szótárát, jelentésvilágát is hozza, ugyanakkor magyarossá alakítja. Ezt a hangsúlyos képet továbbviszi és „kutyamód imád”-dal jelzi a rendkívül kitartó érzelmet, de ezt irónia tárgyává is teszi. Ennek a mondatnak hihetetlenül nagy lendülete van, és a színpadi előadhatóság szempontjából is szerencsés. Nádasdy a „foxi” használatával a groteszk humorra játszik rá, felvállaltan fokozza le az előkelőséget, a kortárs gondolatvilág által dekonstruált klasszikus férfi-nő kapcsolatot, idillikus esz­ményeit. A fordulat egy ösztönösebb, lefokozottabb, időleges, a hamisság, az illúzió gondolatát is megengedő viszonyulási formát is hordoz. A foxi egy energikus, vidám, örökmozgó kutyát idéz fel, szemben az elegánsabb, céltudatos telivér vadászkopó sugallta jelentésekkel.

A második felvonás ötödik jelenetében Malvolio személyisége kerül a középpontba. A magyar fordításokban lényeges különbségek mutatkoznak, melyek esetenként komikusabb figurává rajzolják őt (Nádasdy, Radnóti), néhány műfordító azonban visszafogottabban, mintegy komorabb, keserű antagonista típusú szereplőnek állítja be (Lévay, Szabó Lőrinc). Malvolio a Maria által írt levél ál­dozatául esésének helyzet- és jellemkomikummal egybefűzött játéka mellett a bokorban leselkedő Tóbiás, Fábián és András csipkelődései teszik a jelenetet igazán nevetségessé. Shakespeare tö­mény jellemrajzot készít a nemesi származású udvarmesterről. Malvolio naivitásának, önteltségének és hiúságának köszönhetően mindenik fordításban felsejlik szerény értelmi képessége és szellemi éretlensége is. A Malvolio-epizódban Shakespeare tobzódik a metaforákba tömörített jellemvoná­sokban. Feltűnően sok állatmetaforát használ, ezáltal is kiemeli ezt a harsány, megszégyenítésekben bővelkedő jelenetet a finomabb nemesi környezetből. A metaforák során végighaladva visszataszító, lebutított, szánalmas figuraként (Lévay, Radnóti, Rónay), vagy éppen lelkes komikusnak látjuk Malvoliót (Nádasdy). Megjelenik a gazdáját körülrajongó, házőrző kutya, a horogra akadó, naiv piszt­ráng, a félelemtől kellemetlen szagot árasztó görény, a ravasz, ármányos róka, a heccelhető medve, a felfuvalkodott pulykakakas és a szikár vizsla képe is. Az állatnevek többnyireminden fordításba ugyanúgy kerültek be, azonban a „staniel” mint metafora mindenhol más szószerkezetben jelenik meg. Shakespeare a következőt mondatja szereplőjével: „Sir Toby BelchAnd with what wing the staniel cheques at it!” (II. felvonás, 5. jelenet). Ez a magyar fordításokban így jelenik meg:

Lévay:

Tóbiás S mint csapott le arra a sólyom!

Radnóti:

Tóbiás És micsoda siklással csap le rá ez a vércse!

Szabó Lőrinc:

Tóbiás úr S mily vadul esik neki a majom!

Mészöly:

Tóbiás S milyen lendülettel csap rá a vércse!

Nádasdy:

Böföghy És milyen mohón lecsap rá, mint a gyöngytyúk!

Az angol „staniel” archaikus kifejezés, a kestrel (jelentése: vörös vércse) szóhoz áll a legközelebb, viszont elsődleges jelentése mellett pejoratív jelzőként is használatos volt a Shakespeare-korabeli Angliában: mihaszna személy ócsárlására alkalmazták.[10] Mindemellett a solymászok illették a staniel kifejezéssel a náluk alacsonyabb rendű, vörös vércsére vadászókat. Noha a vörös vércse a só­lyomfélék családjába tartozik, mégsem szerencsés Lévay megoldása, a „sólyom” kifejezés, ugyan­is ellentmond a staniel pejoratív jelentésének. Ez persze más fényben tünteti fel Malvolio figuráját. Radnóti és Mészöly a „vércse” metafora mellett döntenek, igyekeznek rövidíteni a verslábak számát, viszont a vörös jelző elhagyásával a madárfaj nevét a köznapi nyelv regiszterébe emelik át. Szabó Lőrinc radikálisan átírja Shakespeare mondatát, egy lazább, sértőbb hangnemet teremt. Ő az egyet­len, aki eltér a madármetaforától, amely mégiscsak egy emelkedettebb, szabadabb, előkelőbb lét­formára utal, és nem utolsósorban veszélyes ragadozóra, aki elől bujkálni kell, és csak lesből lehet rátámadni. A „majom” egy sokkal izgágább, türelmetlenebb, agyafúrt, lármás állat, mely által eltűnik a vadászat képzete is, amit az angol szó markánsan hordoz, és a teljes levél körüli zűrzavart, vadászt és áldozatát fémjelzi. Talán Nádasdy megoldása tűnhet a legizgalmasabbnak. A gyöngytyúk is ma­dár, viszont nem tud a levegőbe emelkedni és ártalmatlan, nem ragadozó. Ez lényegesen átalakítja az erőviszonyokat a drámában, ahol Malvolio nem hatalmaskodó, hanem kicsinyes és nevetséges, akárcsak a gyöngytyúk, amely a különcség, nagyravágyóság, feltűnőség gondolatát sugallja.

Szintén gyakori az állatnevekbe burkolt, lekicsinylő főnevek használata. Leginkább Nádasdy fe­dezi fel az angol szöveg által kínált játéklehetőséget az állatnevekkel, így a „balfácán”, „csodabogár”, „csirkefogó” összetett szavak is megjelennek. Ezek a „gyöngytyúk”-kal együtt humoros, szenve­délymentes megnevezések – így nem olyan félelmetes Malvolio, és talán nagyobb kegyetlenség egy ilyen embert így megalázni. A metaforák tehát nyilvánvalóan alakítják a dramaturgiai viszonyokat is.

Tóbiással kapcsolatban a fordítóknak nagy vonalakban sikerül hasonló karaktert (vissza)hozni­uk. Csillapíthatatlan hévvel szórja szitkait, nemcsak Malvoliót, hanem Mariát is illeti egy-egy becs­mérlő jelzővel, metaforával, így a háttérben megjelenik Tóbiás vonzalma, valamint a jelenet végén minden magyar fordításban nyilvánvalóvá válik, hogy szándékait Maria elől sem titkolja. Az angol szöveg szerint az ellenségét illető durva beszéd erős kontrasztban áll a Mariának címzett fennkölt, mesterkélt méltatással („Metal of India”, „excellent wench”, „devil of wit”). Lévay pontos fordításra törekszik, így „indiai kincsem”-et,”kitűnő nőszemély”-t, „elmés ördög”-öt fordít, azonban magyarul ezek a kifejezések mégis nehézkesebbek és elveszítik az angol szavak könnyed természetességét, viszont a humor visszaköszön. Radnóti beszédesebb és szintén elismerő („kis gonosz”, „indiai bors”, „pompás nőszemély”, „tréfa legnagyobb ördöge”), egy játékosabb Tóbiást és vele ellentétben egy szikárabb Mariát teremtenek, aki kikerüli a férfiak bókjait. Szabó Lőrinc („Kincsem, Máriám”, „remek nőszemély”, „csalimadaram”, „gyémánteszű ördög”) kifinomultabb, hízelgőbb hangnemet üt meg, az ő fordítása, noha kicsiszolt, távol kerül az eredeti műtől, Máriája azonban az eredeti szöveghez ha­sonlóan szenvedélyes mókamester. Nádasdy ebben az esetben is megőrzi higgadt lazaságát („édes aranyom”, „ez a lány”, „viccek ördöge”), itt egyszerűségében érhető tetten a rafináltság, a régit ma­gában hordozó újszerűség. Egy rejtélyesebb Máriát és talán rátartibb Böföghyt alkot, így kapcsolatuk is talányosabb, árnyaltabb.

A fordítóink nagymértékben hatottak egymásra, sok esetben átvételeken érhetjük őket, viszont az tény, hogy egy fordító többnyire kerülni igyekszik az előtte már kiadásra került fordításokban szereplő megoldásokat. Minden fordítással egyre újabb és újabb tartalmakkal telítődik a szöveg, mélyebbek és árnyaltabbak, vagy éppen felszínesebbek és sarkítottabbak lesznek a viszonyok – de mindenképpen változásokat eredményez minden apró eltérés az értelmezésben, dramaturgiai szemléletben.

Összességében levonhatjuk a következtetetést a fordítók fentebb részletesen megvizsgált meg­oldásaik és a teljes szövegek ismerete alapján, mely szerint Lévay kissé konzervatív-romantikusnak számít a sorban, azonban az ő fordítása az első komoly Vízkeresztünk[11]. Szele Bálint szerint „Radnóti Miklós és Rónay György fordításában a Vízkereszt először szólalhatott meg modern magyar nyelven. Hátránya ennek a fordításnak a shakespeare-i nyelv sokszínűségének csökkentése, a szöveg érzel­mi csúcsainak »lefaragása«, a népies elemek, a szentségelés, a kiszólások elkendőzése.”[12] Szabó Lőrinc számára a gondolatiság a legfontosabb, ami a lírai részek esetében szépen működik, viszont a humoros jelenetek vérszegénnyé válnak, és szövege nehezen mondható, nem színpadra való. Ez­zel szemben Mészöly fordításánál a legfontosabb szempont a színpadi dikció. Célja nem a fordítás, hanem az átültetés, az interpretáció. Önkényes műfordító, aki szívesen fonja bele saját ötleteit, nyelvi leleményeit, a szöveg által kiváltott szubjektív vízióit. Mészöly Vízkeresztje így erotikusabbá, a 20. szá­zad végi ember számára írottá alakul, amint azt Szele is megállapítja.[13] Fentebb láthattuk, Nádasdy Ádám is inkább ezt a vonulatot képviseli, megengedi magának, hogy tobzódjon a Shakespeare által felcsillantott lehetőségekben, mindvégig úgy fordít, hogy az érthető, színvonalas, humoros és egy­ben játszható legyen. „(…) Mészöly vagy akár Nádasdy, nyilván nem akarja »feljavítani« Shakespeare szövegét. (…) Vajon tiszteli-e Shakespeare szövegét az, aki lelkiismeret-furdalás nélkül belejavít a darabjaiba, aki a közönség kiszolgálása érdekében megjavítja azt, ami jó úgy is, ahogy van? Örök dilemma ez a Shakespeare-fordításban.” (Szele Bálint)[14]

_________________________

[1] Shakespeare, W.: Viola. Fordította Lemouton Emília. In: Shakespeare Vilmos Összes színművei. 4. füzet, Trattner, Pest, 1845.

[2] Shakespeare, W.: Vízkereszt, vagy amit akartok. Fordította Lévay József. In:Shakespeare minden munkái. 11. kötet; Shakespeare színmüvei. Kisfaludy Társaság, Pest, 1871.

[3] Shakespeare, William: Vízkereszt, vagy: amit akartok. Fordította Szabó Lőrinc. In:Szabó Lőrinc kiadatlan drámafordításai. Debrecen, 2004.

[4] Shakespeare drámák, Nádasdy Ádám fordításai, 2008, Magvető, Budapest, 141. o.

[5] George Steiner: After Babel. Aspects of Language and Translation. Oxford Univerity Press, 1975. In: Szele Bálint: Szabó Lőrinc Shakespeare-drámafordításai, Irodalomtudományi Doktori Iskola, Miskolc, 2006.

[6] Az itt elemzett szöveghelyet Szele is vizsgálja, ő azonban a hasonlat megtartását követi négy fordítónál – tanulmányának megírása idején a Mészölyé volt a legfrissebb fordítás. Szele Bálint: A Vízkereszt magyar fordításainak összehasonlító elemzése, Modern Filológiai Közlemények, 2003, 2. szám.

[7] Szele i.m., 50.

[8] Shakespeare drámák, Nádasdy Ádám fordításai. 2008, Magvető, Budapest, 143 o.

[9] i.m, 143 o.

[10] Collins Dintionaries, forrás: http://www.collinsdictionary.com/dictionary/english/staniel

[11] Szele Bálint: A Vízkereszt magyar fordításainak összehasonlító elemzése. Modern Filológiai Közlemények, 2003, 2. szám.

[12] i.m.

[13] i.m.

[14] Szele Bálint: Szabó Lőrinc Shakespeare-drámafordításai. Irodalomtudományi Doktori Iskola, Miskolc 2006.