Kulcsár Andrea: Vérrel, könnyel, takonnyal

 A Játéktér 2016. tavaszi számából

Fotó: Sütö Zsolt, Andi Bulboacă 

A jó munka az, amikor rá tudsz cso­dálkozni a rendezőre – vallja B. Fülöp Erzsébet Jászai Mari-díjas marosvásár­helyi színművész. Bözse, akiről valószí­nűleg kevesen tudják, hogy egykor jogi pályára készült. Ma viszont színház nélkül elképzelhetetlen lenne az élete.

Sokféle lány, nő, asszony voltál már a színpadon. Van-e olyan női szerep, amit még nem osztottak ki rád, illetve amire nagyon vágynál?

Szerep nincs, rendező viszont igen. A jó szerepeim mindig rendezőfüggőek voltak.

A Radu Afrim által 2015-ben rendezett A nyugalom című előadásban a női életút több stációját is bejárod egy előadás ideje alatt. Ez milyen mértékben jelentett, illetve jelent min­den egyes előadás alkalmával kihívást szá­modra?

Ez a szerep egyik kedvencem, annak el­lenére, hogy kicsavar, megöregít, meghordoz. Valóban, ezeket a stációkat fizikálisan lekövet­ni jelenti a szerep nagy kihívását. Például: a tekintet. Először az életerős nő élénk tekinte­te, azután, ahogy fokozatosan öregszik, majd meghal, úgy üresedik ki a nézése, réved a semmibe, míg végül már nem is látja a körü­lötte lévőket, néz, de már nem tud fókuszálni, minden egybefolyik, mert lineáris időként él meg mindent, ahogy ezt az öregeknél ta­pasztaljuk. Ha egy kissé élénkebbre sikerül a nézés, az már hazugság. Afrim sokszor figyel­meztetett a próbák alatt, amikor begyorsul­tam, vagy inkább a járásra, a testre koncent­ráltam, hogy a nézés! Ugyanez vonatkozik a test, a mozgás, a járás leépítésére. Ahogy Banu mondja a Teatrul memoriei című köny­vében: az öregség olyasmi, amikor a test le­marad önmagáról, amikor nem éri utol a moz­dulatot, elindul a lendület, de elfelejti, hogy már nem képes megtenni, ezért lemarad a mozdulatról, miközben elhal a lendület. A má­sik kihívás Bányai Kelemen Barnával játszani. Még soha nem voltunk partnerek. Nagyon jó vele játszani, érzékelni, ahogy figyel rád. Szó­val elég sok kihívás van az előadásban.

Melyik az a szerep, amely mély nyomot hagyott benned? Milyen korábbi szerepedről, munkádról mesélnél szívesen?

Nemrég említettem, viccesen, az egyik kolléganőmnek, hogy bizonyos fontosabb sze­repek fizikálisan is impregnálódnak a színész­ben: a Barabás Olga által rendezett két koráb­bi szerepem, a Példás történet és a Valahol Szecsuánban egy hosszú karcolás a karomon és egy sebnyom a lábamon, a Vlad Mugur mester által rendezett Velencei ikrek pedig térdgipsszel járt. Nem akarom az összest fel­sorolni, de rendesen hordozom a nyomát Victor Ioan Frunză Tom Paine című előadásának. Anca Bradu A tavasz ébredése, Parászka Miklós A dilis Resnere, Bodó Viktor Boldogta­lanok című előadása, Bocsárdi László Learje, Rusznyák Gábor Gézagyereke, Török Viola Hullámzó vőlegénye, Porogi Dorka Romeo és Júliája, Andreea Vulpe Cseresznyéskertje, a legújabbak pedig, Radu Afrim Ördög próbá­ja és A nyugalom előadása, illetve örömjáték volt számomra a Harsányi Zsolt által rendezett Mágnás Miska Marcsája. Legutóbb, Keresztes Attila Sirály előadásának főpróbáján a boká­mat ficamítottam ki, szerencsére nem volt vészes, de rögtön bevillant, miközben tápász­kodtam fel a földről, hogy „nem véletlen”.

Nagyon intenzíven élsz a színpadon min­den előadásban. Ez temperamentum kérdé­se, vagy valami egyéb is kell ahhoz, hogy ilyen színpadi jelenléted lehessen?

Szerintem ez minden színészre érvényes. Én is törekszem arra, hogy intenzív legyek, mert különben nem éri meg. Másrészt lehet, azért is vagyok maximalista, mert soha nem voltam elkényeztetve a szerepekkel, volt olyan évadom, amikor megkaptam a Jászai Mari-dí­jat, de semmit nem játszottam egész évben. Képzelheted, amikor végre szerepet kaptam Barabás Olgától az Arielben, mennyire ott voltam.

Másfajta szépség vagy, nem a tipikus, mé­dia által sztárolt cicababa. Hogyan élted meg az eddigiekben ezt az adottságot?

Pontosan emiatt volt szerencsém a szak­mában, hogy nem tudtak dobozolni. A legkü­lönfélébb szerepeket játszhattam el: állatokat, dadust, kurvát, bolondot, férfit, nőt, gyerme­ket, kamaszt és vénasszonyokat. Lehet, hogy ez is hozzájárul ahhoz, hogy kerülni tudtam a rutint és megmaradt örök kihívásként a sze­repformálás.

Mennyire tölti ki az életedet az alkotás?

Csak erről szól és a feltöltődésről. Más­képp nem működik.

1990-ben, az első, úgynevezett népes évfolyam tagjaként végezted el a Marosvá­sárhelyi Színművészeti Egyetemet. Mikor döb­bentél rá arra, hogy ez a te utad? Egyáltalán a csíkszeredai matematika-fizika líceumból miért készültél színművészetire?

Jogra készültem, és nagyon sokat tanul­tam, aztán egy éjszaka revelációm támadt. Úgy hajnali 2 és 4 óra között megállt az idő és reggel bejelentettem, hogy színire megyek.

Akkoriban nehéz volt felvételt nyerni abba az oktatási intézetbe, és igen nagy megvalósí­tásnak számított már a bejutás is. Az egyete­mi évekből mi az, ami komoly nyomot hagyott benned szakmai szempontból?

Sok minden meghatározott színészileg: Béres András tanár úr órái, Tarr Laci bácsi milyensége, Kovács Levente osztályvezető tanárunk órái, az akkori vizsgáink Bocsárdi Lászlóval, Barabás Olgával, Kövesdy István­nal, és az osztálytársaim, akik azóta szín­házaink vezető színészei. Egyik legerősebb lenyomatot azokból az évekből Victor Ioan Frunză Tom Paine című előadása jelentette.

1994-ben elvégezted a színész szakot, egy évvel később beiratkoztál a teatrológiára is. Miért? Színészek közül kevesen érdeklődnek a pálya elméleti oldala iránt…

Többet szerettem volna tanulni, elemezni, olvasni. A sok gyakorlati óra miatt nem volt elég időm elmélyülni a színházelméletben.

Ráadásul doktori címet is szereztél. Dolgo­zatodban a színész testbeszédét, ennek néző­re gyakorolt hatását tanulmányoztad. Segített a munkádban a saját tapasztalatod is?

Természetesen. Főként egy-egy színészi makrogesztus elemzésekor. Nem akartam a saját munkáimról írni, ezért választottam olyan színészeket, akik tudatosságban kiemelkedő­ek, az erdélyiek közül Pálffy Tibort és Bogdán Zsoltot.

Több erdélyi magyar társulattal dolgoztál, de szerintem leginkább mégis marosvásárhe­lyi színésznő vagy. Hűséges típus vagy?

Talán a színésznők közül én vagyok az egyetlen, aki a legtöbb erdélyi magyar szín­háznál dolgozott, mégis a nézők, az egyetem, a Nemzeti Színház, a város és a barátaim mi­att persze, itt érzem magam itthon. Ez a város tett sikeressé és fogadott be.

A Színművészeti Egyetemen tanítasz. Mit jelent számodra ez a munka, melyek ennek a nehézségei, illetve szépségei?

A diákokkal nagyon jó együtt lenni, érezni a lelkesedésüket, segíteni őket, ha elakadnak a folyamatban, közösen kipróbálni új irányo­kat. Önismeretre tanít, mert rögtön ott a viszszajelzés a javaslataidra, ha valamit túlságo­san erőltetnél. Tudatosabbá válsz színészileg is, hiszen meg kell tanulnod reflektálni a sze­repekre, azután át is kell adni a megértésedet. Megtanít dolgozni az elvárásaiddal, ha nem sikerülne az adott munka. Volt egy diákom, akit semmilyen kulccsal nem tudtam megnyit­ni, a teljesítménye mindig korrekt volt, de nem több ennél. Azt kudarcként éltem meg. Az is kudarc, ha nem tudnak elhelyezkedni, főként, ha tehetségesek. Lassan telítődtek a színhá­zaink, és egyre nehezebb boldogulniuk. Ilyen­kor tehetetlennek érzem magam. A legszebb, amikor sikerül egy-egy szerepben megostro­moltatni a saját határaikat és olyan karakter, állapot jön elő belőlük, amit még nem tapasz­taltak – ez okozza a legnagyobb boldogságot a tanításban.

Rendezőként is rendszeresen kipróbáltad/ kipróbálod magad. Ez másfajta kihívást jelent?

Összefogni egy előadást, jól vezetni a szí­nészeket, nagyobb felelősség. Ha nem sike­resek az előadásodban, az kíméletlen érzés. Mint a bűnözőé.

Sokan úgy vélik, rendező és színész között lennie kell egy bizonyos harmóniának, belső összhangnak ahhoz, hogy jól dolgozhassanak együtt. Neked eddig kivel sikerült ezt megta­lálnod? Kivel dolgozol, illetve dolgoznál legszí­vesebben?

A színész először óvatos, kiszimatolja, hogy milyen a rendező, érti-e, érzi-e a darabot, mi­lyen ember, milyen alkat. Ez már az első olva­sópróbákon kiderül. Ha meggyőzött, a legjobb dolog belevetni magad, feltétel nélkül követni őt, rácsodálkozni a világára. Sok rendezővel dolgoztam, de igazából akkor sikerültek a leg­jobban a szerepeim, amikor rá tudtam csodál­kozni a rendezőmre emberileg, szakmailag.

A rendezők többsége férfi. Tapasztalata­id alapján mennyire tekintik a nőket egyenlő partnernek?

Egy jó rendezőre nem jellemző a megkü­lönböztető magatartás, hiszen partnerek va­gyunk a kereső folyamatban, ha rád pirít, vagy leteremt, akkor is érzed, hogy nem a meg­különböztetés miatt teszi, hanem szakmai­lag marasztal el, ami jogos, mert a legjobbat szeretné kihozni belőled. Mégis, dolgoztam olyan rendezővel, aki lekezelően bánt velem, és azóta sem szeretnék vele többet dolgoz­ni, ugyanis leblokkol, nem tudom megnyitni magam az alkotáshoz. Olyan pluszköröket kell megtennem mentálisan, ami zavart okoz a munkában.