Kricsfalusi Beatrix: Pátoszból nem lesz katarzis

A Játéktér 2014. nyári számából

Fotó: Máthé András

Szophoklész: Antigoné. Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen

Ráckevei Anna a debreceni Csokonai Színház igazgatói posztjára benyújtott pályázatában figyelemre méltó és bátor módon „antik évadot” hirdetett: becsülendő ez mifelénk, ahol a színházak éves műsortervének összeállításában a teljes esetlegesség mellett többnyire nem-színházi (irodalmi, közművelődési, közoktatási, gazdasági, közönségszervezési stb.) szempontok érvénye­sülését lehet felfedezni. A tematikus évad különösen annak fényében tűnik bátor vállalkozásnak, hogy tudható volt, az új vezetés energiáit egy átlagos igazgatóváltásnál jóval nagyobb mértékben emészti majd fel a társulatépítés. Abban ugyanis – ez immáron hatástörténeti tény – a Csokonait hét éven keresztül vezető Vidnyánszky Attila Debrecenben nem jeleskedett: a ház prózai arculatát arra az öt-hat Beregszászról magával hozott színészre alapozta, akiktől a Nemzeti igazgatójaként sem kívánt megválni. A Vidnyánszky formanyelvét – a lehetőségek hiánya, vagy ki tudja, mi miatt – inkább kevésbé, mint többé elsajátító oszlopos tagok mellé jórészt pályakezdők szerződtek. Belőlük ütőké­pes társulatot kovácsolni úgy, hogy végre a középgeneráció is a fejlődését előmozdító feladatokat kapjon és a fiataloknak a diplomaszerzéssel lezárultnak aligha nevezhető képződése is folytatódjék, tematikus megkötések nélkül is embert próbáló feladat.

Anca Bradu debreceni Antigoné-rendezése ebben a kontextusban helyezhető el. Horațiu Mihaiu vizuális koncepciója teljes mélységében használja a teret: a többnyire természetes anyagok (fakéreg, kenyér, gyertya, búzakalász, kő) által dominált horizontális színpadképből kimagaslik egy középre állított, alul átjárható emelvény, a jelzésértékű fehér timpanonjától eltekintve átlátszó palota. Iszméné (Szakács Hajnalka) tétova, törékeny alakja e mögött, a színpad hatalmas hátsó ajtajában bukkan fel, a dinamikus Antigoné (Újhelyi Kinga) pedig a nézőtér közelében elhelyezett faháncskupac alól mászik elő. Újhelyi Antigonéja már az első jelenetben is leginkább egy őserőtől hajtott, túlmozgásos eszelős­nek tűnik, aki csak dühösebb lesz attól, hogy testvére igyekszik jobb belátásra bírni őt.

Bradunak szemlátomást nem jelentett kihívást azon töprengeni, hogyan is lehetne manapság megszólaltatni egy, a maitól radikálisan eltérő színházi hagyomány archívumául szolgáló művet, ha­nem gond nélkül beleillesztette a jelen magyar színházának domináns nyelvébe: a pszichológiai re­alizmus illúzióját keltő játékmódba. Ezt természetesen nem azért találom problematikusnak, mert a színrevitel nem az „eredeti” előadásmód historizáló, ám voltaképp történetietlen rekonstrukciójára törekszik. A gond az, hogy a pre-dramatikus színházkoncepció szerint az alakok leginkább diskur­zusszólamok hordozóiként foghatók fel, ezért a replikáik és tetteik pszichológiailag és érzelmileg nem eléggé motiváltak. Ezt a hiányt Bradu rendezése a túlfűtött érzelmek teátrális túljátszásával kompen­zálja: így lesz Antigonéból kvázi futóbolond, Kreón hatalmának nagysága pedig leginkább abban nyilvánul meg, hogy Jámbor József mindenkivel hangosan kiabál. A megszólalások érzelmi telített­sége szinte csak a kar és (talán a hírnökök) esetében oldódik, hiszen a koreografált mozgás (Mălina Andrei munkája) megszakítja a testbeszéd és az affekciók között tételezett közvetlen folytonosságot.

Bradu családi pszichodrámája radikálisan depolitizálja Szophoklész szövegét, gyakorlatilag el­tünteti annak jog- és állambölcseleti, valamint hatalomtechnikai vonatkozásait. A pátosz előállítására koncentráló előadásból aligha derül ki, hogy Antigoné és Kreón összeütközésének alapja a norma­ként elfogadott, szentesített törvények és az államhatalom írott törvényei, azaz az igazságosság és törvényesség között nyíló szakadék, vagy, hogy Haimón és Kreón vitája voltaképp a demokratikus és autokratikus világrend („Nem állam az, mely egy ember tulajdona.”) csatája. Az összetett politikai utalásrendszer a patriarchális uralkodó és a politikai térből kirekesztett, a hatalommal mégis karaká­nul szembeszálló nő konfliktusára korlátozódik. Ugyan a patriarchális világrend a Kreón tragédiájával végződő darabban megbukik, ám Anca Bradu rendezésében újólag szárba szökken, amennyiben a férfiuralommal konzekvensen dacoló autonóm nőt a patriarchális diskurzus rendjébe illeszkedve bajkeverő őrültnek nyilvánítja. (Az előadásban Kreón de facto őrültnek nevezi a testvérpárt, holott a szövegkönyv alapjául szolgáló Mészöly Dezső-fordításban a görög kifejezés jelentésgazdagságát ár­nyaltabban visszaadó „eszét vesztette” fordulat áll, ami egyaránt jelenthet bolondot és olyan embert is, aki nem józan, nem megfontolt.)

Újhelyi hozza a padlástérben rejtőzködő (itt a föld alól előbújó) őrült nő sztereotip figuráját: elmé­je megbomlásának jeleként először dudorászva hallgatja Kreón dörgedelmes ítéletét, de a testvéri szeretet íratlan törvényéről szóló eszmefuttatását már „dalban mondja el”. Egy váratlan, bár az eddi­giekből esztétikailag konzekvensen következő fordulattal az előadás a spektakuláris és hamis pátosz műfajába, vagyis musicalbe megy át. A kezdetektől a színpadon lévő – egyébként kiváló – zenekartól kísérve a kar Haimónnal (Kiss Gergely Máté) az élén tánckarrá változik, de akadnak kézi reflektorral gondosan megvilágított szólisták is, akik úgy tesznek, mintha ismernék a kontakttánc alapjait. A katarzis itt nem az esztétikai tapasztalat eseményszerű következménye, hanem egy formális geg: a buli után kézi permetezőből szórják a népre, akik utána annak rendje és módja szerint megtisztulva, átöltözve távoznak a mába. Az előadás talán egyetlen valóban megrendítően szép képe a hatalmát vesztett Kreón törpévé zsugorodása az óriás gólyalábakon imbolygó kísérteties Haimón mellett.

Nyilván nem mérvadó, mégis érdekes tény, hogy az előadást történetesen a Deszka Fesztivál egy délelőttjén volt alkalmam megtekinteni néhány szakmabéli és több száz, a polgári illúziószínház ábrázolási és befogadási szokásrendjét egészen nyilvánvalóan nem ismerő tizenéves társaságában (akik, viselkedésükön úgy tűnt, koncerteken szocializálódtak: amikor az előadás megkezdésének jeleként elsötétült a tér, biztató füttykoncertbe kezdtek, éppúgy, mint amikor a permetezős-katarzis jelenetben a meztelen felsőtestű kar vetkőzés-gyanúsan veti le derekáról a lepedőnek látszó alsó­ruházatot). Mivel a megrendüléshez szükséges átváltási műveleteket csak a polgári illúziószínház kódrendszerének birtokában lehetett elvégezni (ti. akkor, amikor a legzaklatottabban szaladgálnak, a leghangosabban kiabálnak, miközben szenvedő arccal néznek), ők e kód hiányában a legpatetiku­sabbnak szánt részeknél rendre hangos kacagásban törtek ki.

Az összbenyomás azonban mégis tragikus: rendkívül egyoldalú és korlátozott mesterségbéli eszközökkel dolgozó, a koreografált mozgáshoz fejletlen test- és mozgáskultúrával rendelkező szí­nészek, tiszta, egyszerűen szép jelmezek és színpadkép, kiváló zenekar, valamint egy rendező, aki a pre-dramatikus szöveget reflektálatlanul fordítja át a polgári dráma pszichorealista illúzióképző ha­gyományába. Kérdés, hogy ezért érdemes-e antik szöveghez nyúlni. Már a tematikus évad nyitánya, a Novemberi éj után is az volt az érzésem, hogy Wyspiański és amit Mezei Kinga csinált belőle, olyan feladat, ami jelenleg meghaladja a Csokonai színészi gárdájának képességeit. Aligha odázható to­vább a szisztematikus és folyamatos társulatépítő műhelymunka, amely nem oldható meg sem ven­dégrendezőkkel – legyenek azok akár nemzetközi viszonylatban is nagy nevek, mint Anca Bradu –, sem házon belül született áthidaló manőverekkel (például rendezői ambíciókat dédelgető színészekkel). Ideje, hogy az agilis színész-koreográfus igazgatópáros keressen egy, a ház művészeti arculatát legalább középtávon meghatározni képes (esetleg a színészképzésben is jártas) rendezőt, különben a debreceni színház gyorsan ott fogja találni magát, ahol Vidnyánszky Attila előtt volt.

Szophoklész: Antigoné. Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen, 2014. Rendező: Anca Bradu. Dramaturg: Márton Imola. Zeneszerző: Horváth Károly. Díszlet- és jelmeztervező: Horațiu Mihaiu. Koreográfus: Mălina Andrei. Szereplők: Edelényi Vivien, Garay Nagy Tamás, Jámbor József, Kardos M. Róbert, Kiss Gergely Máté, Krajcsi Nikolett, Lehner Zalán, Mercs János, Miske László, Orosz Csenge, Pál Hunor, Szakács Hajnalka, Szanyi Sarolta, Újhelyi Kinga, Vranyecz Artúr; valamint: Ágoston Péter, Bakota Árpád, Bocskai István, Fehérvári Péter m. v., Garay Nagy Tamás, Horváth Szabolcs e. h., Papp István, Rózsa Krisztián e. h., Vaszkó Bence.