Krecht Gyöngyvér: Új közösségi események – véndiák-bálok a Székely Mikó Kollégiumban

Fénykép az 1930-as védiákbálon előadott színdarab szereplőivel. Forrás: A Székely Nemzeti Múzeum fotótára.

A Játéktér 2017-es téli számából 

Az 1924 és 1938 közötti időszak a tanintézmény diákszínjátszása szempontjából fontos időintervallum, hiszen ellentmondásos helyzet alakult ki az adott kor társadalmi, gazdasági, jogi háttere és a Székely Mikó Kollégium kulturális élete között. Az első világháború utáni időszakban az iskola továbbra is az egyházi hatóságok felügyelete alatt állt, az iskolai ünnepségek egy részének tematikáját azonban a bécsi döntés előtti évekig az ideológiai szuppresszor előírások szabták meg Erdélyben: a Közoktatási Minisztérium rendeletileg megtiltotta az iskolák által, a tanulók részvételével, tánccal egybekötött események, a bálok tartását[1]. Kivételt képeztek a tanévnyitó, tanévzáró ünnepségek, amelyek nem rendelődtek alá ezeknek az előírásoknak; a vártemplomi istentiszteletek keretében megtartott ünnepségek bizonyították a tanintézmény elsődleges célját, a keresztény szellemben való nevelést. A hatalom saját legitimációját szolgáló kitalált ünnepségekkel szemben azonban létezett egy, a tanintézményhez kapcsolódó, a város közösségének a támogatásával létrehozott kulturális mozgalom, a véndiák-bálok sorozata.

Victor Turner amellett érvel, hogy általában egy életválság új helyzeteket vált ki egy közösség életében[2]. Ez a kollégium által szervezett véndiák-bálokra is érvényes, mivel a politikai változások által generált új helyzet kiváltotta a véndiák-bálok létrejöttét, az új közösségi esemény kialakulását. A gazdasági helyzet romlása szükségessé tette az elszegényedő társadalmi rétegekből kikerülő fiatalok tanulási esélyeit növelni, a magyar értelmiség újabb generációjának a kinevelését támogatni. Ezek a közösségi események képesek voltak ilyen céllal is időről időre összehozni a város és a környék lakóit. A rituális ünnepség az embereket a földrajzi és idődimenzió fölött a történelemhez, egymáshoz is köti. A rítusok, ceremóniák által az ember átlép az elődök életmódja, sorsa fölött. Ahogy azt Elisabeth Bell megállapítja, az emberekben olyan erős a rítusok iránti vágy, hogy saját maguk számára alkotnak újakat[3]. A kezdetben felmerült kétkedések, miszerint a gazdasági válság akadályozná a szervezést, hamarosan szertefoszlottak, annyira erős volt a közösségi összefogás: „… a Székely Mikó Kollégium véndiák-bálját nem szokásból, de kötelességből kell a maroknyi háromszéki székely társadalomnak minden időben egyetemes ünnepévé avatni.”[4] Tehát az évente visszatérő esemény – minden év februárjában szervezték meg – a mindennapokat felfüggesztő ceremóniájával képes volt befolyásolni azt a társadalmi közeget, amelyben létrejött, társadalmi összefogást eredményezett egy jó cél érdekében. Az első világháború előtti években rendszerességgel megszervezett diákestélyekből tehát kinőtt az öregdiák-bálok szervezésének szokása. Ezek középpontját az előre megtervezett műsor képezte. A forgatókönyv „gazdag és változatos műsort”[5] tartalmazott, ének- és zenekari művek, vígjátékok sora, dramolett, operett, élőkép, versmondás, balett- és táncelőadás szórakoztatta a közönséget.

Alexander megállapításában a kulturális performanszok azt a társadalmi és kulturális struktúrát tükrözték, amely őket kitermelte[6]. A véndiák-bálokat joggal tekinthetjük kulturális performanszoknak, hiszen ez a kitétel is érvényes az esetükben. Vizsgáljuk meg, hogyan: itt az előadók, illetve performerek – tanintézmény növendékein kívül az öregdiákok, a város műkedvelő színtársulatának, zenekarának a tagjai, a polgári leányiskola növendékei voltak. A szereplők és a közönség közötti kapcsolatot befolyásolta az a tény, hogy a szereplőknek sikerült-e kivetíteni az érzelmeket, bár ezeknél a kulturális performanszoknál nem különül el a kettő teljesen egymástól. Átfedések jelennek meg szereplő és közönség között, hiszen az előadások egyes szereplői, akik nézőként már részt vettek a vándorszínházi előadásokban mint kulturális performanszokban, most a bálokon az egyes színházi és táncelőadások performerei lettek, ám csak arra az egy alkalomra, hiszen a bálokon  többnyire diák-, illetve amatőr előadók szerepeltek.  Az újságban megjelent beszámolók és az iskolai jegyzőkönyvek alapján a volt diákok társadalomban elfoglalt helyét is ki tudjuk deríteni. A szervezésben, az előadások létrehozásában szerepet vállaló egykori diákok, akik a tanintézmény tanári karával együttműködtek, az értelmiség köréből kerültek ki, néhányan közülük közismert, kiemelkedő személyiség: például dr. Makkai Sándor püspök, Kiss Manyi színésznő, Havadtőy Sándor kovásznai lelkipásztor, dr. Keresztes Károly ügyvéd.

Drámai színházi és zenés előadások, valamint a sajtóbeli megjelenítésük

Az előadások programjának összeállítására felkért szervezőbizottság, amelynek tagjai között a tanintézmény tanárai is jelen voltak, olyan színműveket választott, amelyek, tekintettel a korábban vázolt történelmi helyzetre, a nemzeti identitástudat artikulálására is irányultak, hatva a nemzeti érzelmekre, de kielégítették a közönség szórakozási igényeit is. A kiválasztott szövegekkel és komplex teátrális formákkal (zenével, koreográfiával) színvonalas esztétikai élményt igyekeztek nyújtani, és ezáltal elültetni az erre való igényt. Ez lehetett az oka a diákszínjátszás színvonalát meghaladó, bonyolult művek bemutatásának, mint 1927-ben a Huszka Jenő Gül Baba című operettjének, 1931-ben Kisfaludy Károly Mátyás deák című művének, 1934-ben Móricz Zsigmond Aranyos öregek című darabjának az előadása. A kor színműíróinak darabjai is divatosak voltak, az 1929-ben rendezett véndiák-bál alkalmával adták elő Szenes Béla[7] Nem nősülök című vígjátékát, a következő évben Gyula diák[8] Virágember című dramolettjét. 1936-ban Békeffi László A bécsi menyasszony című előadást a városi műkedvelő színtársulat adta elő. A világirodalmi alkotások közül 1935-ben André-Paul Antoine és Maxime Léry Szembekötősdi című három felvonásos vígjátékát láthatta a közönség.

Ebben az időben a város zenei és művelődési életének egyik meghatározó alakja volt a jó szervezőkészséggel rendelkező dr. Keresztes Károly ügyvéd, kollégiumi jogtanácsos. Tehetsége zeneszerzői, szövegírói és karnagyi munkájában is megmutatkozott. Az 1928-ban rendezett véndiák-bálon mutatták be a két felvonásos Álomvilág című zeneművét, majd 1933-ban a szintén általa írt Juliskából művésznő lesz című életképet. A zenés-táncos művek sikere a szerző mitizáló szándékának is köszönhető. Az Álomvilág című előadásról írott beszámoló szerint a téma a közösség életéből mintázott történet, a szereplők – a székely legény, a székely leány – a székely öntudat megerősítését célozták, a rideg valóságból a mesevilágba kalauzolva a nézőt.[9] A mű szerzője vezényelte a külön erre az alkalomra összeállt zenekart is. Az előadás színvonalát és vonzerejét emelte a főszerepet játszó egykori növendék, Kiss Manyi, aki abban az időben a Kolozsvári Színház művésznője volt.[10] Második művét a szerző Keresztes Károly revünek nevezte, középpontjába a székely falu, a kisváros jellegzetes figuráit állította.[11]

Az előadásokról beszámoló újságcikkek alapján a város és a környék kiemelkedő társasági és kulturális eseményévé váltak az előadások, a cél már nem egyszerűen az eredeti eseménynek közvetítése volt az olvasó felé, hanem önálló szimbolikus rítussá vált, amely fontosabb az értékek megjelenítése szempontjából, mint az alapul szolgáló eredeti, lokális ceremónia. Az újságcikkek írói, akik nem voltak képzett médiaszakemberek, közvetlenül fejezték ki véleményüket, ismerték a kor színházi eseményeit, gyakran állították párhuzamba az eseményszámba menő diákbálok előadásait a városban játszó vándorszíntársulatokéval, például Fehér Imre, Ferenczy Gyula, Jódy Károly, Krémer Ferencz társulatainak az előadásaival. Ezek az írások a média eszközeivel reprezentatív eseménnyé avatták és a figyelem központjába állították a bálokat, a 20.századi médiaeseményekhez hasonlóan.[12]

A zömmel diákszereplők által bemutatott Gül Baba című operett előadásának minőségét a Székely Népben pozitívan értékelte a névtelen cikk írója azáltal, hogy azt a Ferenczy, Fehér Imre, Gáspár Jenő társulatainak a játékához hasonlította, akik korábban a művet már bemutatták a városban.[13]A diákbálok előadásainak igényességét, művészi színvonalát az is bizonyítja, hogy a növendékek, a város műkedvelő színjátszói, az öregdiákok mellett szerepet vállaltak az erdélyi színházak művészei is. Az 1931-ben rendezett véndiák-bálon Kiss Manyin kívül a Kézdivásárhelyen született, abban az időben kolozsvári színészként ismert Tompa Sándor konferált.

Sajnos nem szolgálnak dokumentumok a színdarabok betanulására, a próbafolyamatok színhelyére, gyakoriságára vonatkozóan – a betanító, rendező személy kilétére csak következtetni tudunk a jegyzőkönyvek alapján. Az előadások rendezőinek nem volt könnyű feladatuk, hiszen a hétköznapitól eltérő, művészi előadásnyelvet használtak a kiválasztott művek révén. A tanintézmény 1935-ben és 1936-ban tartott tanárszéki gyűléseinek a jegyzőkönyveiből megtudjuk, hogy a színdarab betanítására a magyar szakos tanárnőt, Kernné Bibó Erzsébetet kérték fel, aki a Székely Mikó Kollégium leánygimnáziumának igazgatónője volt[14], és aki az előző évek diákbáljainak rendezőbizottságában rendszeresen részt vett. Ezek alapján feltételezzük, hogy a tanárnő választotta ki a darabokat ebben az időszakban és az ő vezetésével állíthatták színpadra azokat.

Meghívó a Kollégium véndiák-báljára

Táncelőadások

Gyakran igényeltek tánctudást az előadások, olykor önálló táncprodukciók bemutatására került sor. A város polgárainak kedvelt szórakozóhelyén, a Kossuth Kávéház emeletén levő termekben működtek Liszer Gizella táncoktató tanfolyamai. Az ifjúságnak valószínűleg itt volt lehetősége megismerkedni a kor divatos táncaival (one step, mexic, foxtrot), a tangót Liszer Gizella és Mendel Lajos mutatták be[15]. A táncelőadásoknak múltja volt már a diákestélyeken is, például 1922-ben a helyi újság beszámolója szerint palotást mutattak be a fiatalok[16]. A táncoktatásra külön figyelmet fordított a tanintézmény elöljárósága, okleveles tánctanárok foglalkoztak a főgimnáziumi, a leánygimnáziumi és az elemi iskola növendékeivel[17]. A zongorakísérettel előadott balettelőadások igen népszerűek voltak: az 1925-ben megrendezett véndiák-bálon nyolc szereplővel A Rózsa és a Nap című táncelőadást, majd 1926-ban, ugyancsak a diákbál alkalmával a Hattyú címűt láthatta a közönség. 1928-ban Kiss Manyi táncprodukcióját a Havady Mártonné tanítványainak balettelőadása követte. A tánc mint művészi kifejezőeszköz a közönség esztétikai érzékenységét alakította. Ezeken a táncelőadásokon mutatkozott meg először a közönség számára a nyelv és a test színházi használata. Azzal, hogy nyelv és test színházi jelrendszerré válik, ahogy Erika Fischer-Lichte megállapítja, vitathatatlanul alkalmas lesz a különböző folyamatok, állapotok kifejezésére, ábrázolására.[18] Láthatjuk tehát, hogyan gazdagodik a város polgárainak esztétikai-érzelmi kultúrája.

Forgatókönyv

Az estélyek forgatókönyveinek összeállításakor a szervezőbizottság láthatólag törekedett a műfaji sokszínűségre. A zeneműveket a tanintézmény ének- és zenekara mellett a műkedvelő zenekarok, az Iparos Otthon zenekara, a véndiákok vegyes kara mutatta be. Ez bizonyítja, hogy a tanintézmény zene- és énekoktatása meghatározta a város zenei életének továbbfejlődését. Az elhangzott művek széles repertoárja műdalt, operettrészleteket, klasszikus hegedű- és zongoraműveket, a műkedvelő zeneszerzők műveit tartalmazta. Keresztes Károly helyi műkedvelő zeneszerzőn kívül fontos megemlíteni a Klicka József karnagy által az ifjúsági zenekar számára komponált Scherzo című művét, amelyet 1927-ben mutattak be.

Az előadások rítusteremtő eleme volt az írott formában megjelent báli Előzetes[19], valamint az estélyek megnyitóbeszéde, ez a szerep a szervezőbizottság elnökére hárult. A beszédek tartalmi szempontból értékes dokumentumok, a kollektív identitástudat és emlékezet erősítői, a kor társadalmi állapotának a mutatói. A tanintézmény tanárainak beszédei a hajdani diákélet eseményeit elevenítették fel, vagy a kor gazdasági nehézségeire utaltak, de minden alkalommal kiemelték a véndiák-bálok közösségformáló erejét [20].

A véndiák-bálok szerepe tehát a kisváros korabeli társadalmi és kulturális életében meghatározóak voltak, a közösségépítés, az identitástudat erősítése, a közönség ízlésformálása, az anyanyelvi kultúra megtartása mellett új teátrális hagyományt teremtettek és alapul szolgáltak a következő évtizedekben a tanintézménybeli színjátszáshoz.