Kovács Eszter: Már nem verem a fejem a falba

Születésnapi beszélgetés Rappert-Vencz Gáborral, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színészével.

Fotó: Schupler Arnold

Marosvásárhelyen végeztél 1990-ben színművészeti szakon. Főiskolásként volt a színészettel kapcsolatban valami, amiben akkor mélyen hittél? És hiszel-e ma még ugyanabban?

Néhány éve a kezembe került egy újságcikk arról, hogy mit nyilatkoztam huszonvalahány évvel ezelőtt, mikor Szatmárra kerültem: a színész felmegy a mennyországba, ott áll Szent Péter kapuja előtt, és azt kérdezi: „Te mit keresel itt? Egész életedben lumpoltál, kártyáztál, kocsmáztál, a családoddal nem voltál együtt… mégis miért jöttél?” Erre a színész csak annyit mond: „De soha nem hazudtam a színpadon”. Ebben én akkor nagyon komolyan hittem, és ez azóta is így van!

A színpadon mindig igyekeztem megtalálni az utat, ahol nincs hazugság, ahol nemcsak forma, de tartalom is van. Folyton próbálom magamban megkeresi azt az érzést, gondolatot, ami közös az általam megformált szereplővel. Magamból igyekszem megteremteni egy figurát és nem kívülről felvenni érzéseket, gondolatokat, reakciókat. Ha III. Richárdot játszom és sántítok, púpom van, az valahol megkerülhetetlen dolog, de nekem belülről kell megtalálni, hogy bennem hol az a púp, sérülés vagy döntés, ami odavezet, hogy mától fogva gazember leszek. Egy színésznek magából kell építkeznie, csak így lehet hiteles.

De mi van, ha ez nem jön össze? Ez tanulható dolog vagy idővel „csak úgy” belejön az ember?

Nyilván a főiskola ad néhány módszert, de valójában az ott tanító személyiségek adnak valamit. Ezt a szakmát, tetszik vagy sem, nem lehet tanulni, hacsak nem nevezzük tanulásnak azt, hogy az ember igyekszik minél nyitottabban reagálni az újabb módszerekre, szemléletekre. Dolgozni lehet és lopni… Nézni, hogy azok a bizonyos régi mesterek – akik sajnos már kezdenek eltűnni –, hogyan is csinálták.

Az osztályvezető tanárom Csorba András volt, akit titánként ismernek a szakmában, ahogy Lohinszky Lorándot, Ferenczy Istvánt vagy Tarr Laci bácsit. Rájuk már főiskolásként is úgy néztünk, mint az istenekre. Ezeknek az embereknek valódi tekintélyük volt és tőlük lehetett igazán lopni a mesterséget.

Negyedéves voltam, mikor egy Teodor Mazilu darabot próbáltunk a főiskola Stúdió színpadán, amiben egy idióta bútorgyár igazgatóját játszottam, akit felvisznek a Caraiman-csúcsra, hogy nőt hozzanak neki. Ülök a hegyen, iszom a Bucegi sört és az volt kitalálva, hogy a színésznő majd egy kötélen átlibben előttem háromszor. Akkor én buzgó főiskolásként mindig eljátszottam, hogy hú, ott a nő, és követtem szépen a szememmel.  Ferenczy István is játszott az előadásban, nézte egy darabig, hogy mit csinálok, majd odajött, s azt javasolta, hogy ne nézzek oda egyszer se, csak amikor először átlibben előttem a nő, a tekintetem tükrözze az idióta barom meglepődést, hogy nem értek semmit. Amikor másodjára elmegy előttem, még mindig ne értsem, hogy mi van, és csak amikor harmadjára is átlibben, kezdjen a fejemben kapizsgálni egy gondolat, de még mindig ne tudjam, hogy mi történik valójában. Ha így csinálom, biztosan taps lesz a vége. Oh – gondoltam magamban –, hát micsoda hülyeség ez, hiszen ezt el kell jól játszani, végül is egy nő jelenik meg előttem, és akkor én ne csináljak semmit?! Bár nem hittem neki, de a bemutatón megcsináltam, amit mondott, és persze bejött a taps. Egyszerűen tudta a receptet, és így lehetett tőle és a többiektől is tanulni, mert módszert adtak a kezünkbe, például, hogy nem kell feltétlenül mindent eljátszani.

Neked van valamilyen módszered/recepted, amire bármikor hagyatkozni tudsz?

Nincs különösebben. Mindegyik szerephez új receptet kell kitalálni. A só és a bors persze kell hozzá, de mindegyikbe új fűszerek is kellenek. A pályámat végigkísérő nagy fájdalmam, kudarcélményem, kihívásom, hogy a középszerűségen túl legyek. Borzasztóan ingerel a saját középszerűségem, és ez hatalmas fájdalmat és belső konfliktust okoz időről-időre bennem. Tudod, amikor rutinból oldasz meg dolgokat, és semmi újat nem tudsz csinálni, hanem a zsebedből előszedsz valamit, ami már egyszer régen is működött, és azzal túléled a jelenetet. Nincs annál fájdalmasabb, mint látni a színészt, hogy rutinból játszik.

Közel harminc év aktív színházi munka mellett elkerülhetetlen, hogy a színész szembetalálja magát ezzel is. Hogyan viszonyulsz a kudarchoz?

Nehezen, mert nem vagyok az a magabiztos alkat. Mindig ott munkál bennem a kétség, hogy vajon jó, elég-e amit csinálok. Mindig ott van bennem, hogy csinálhattam volna többet, gazdagabbat, árnyaltabbat. Bár eljátszottam legalább száz szerepet, nincs 5-6-nál több előadás, amiben szinte elégedett voltam magammal. Nyilván minden szerepet a helyzethez képest a maximális tudásommal igyekszem megoldani, de az utóbbi időben többször éreztem, hogy nem megy, nem tudom jól csinálni. Olyan ez, mint mikor az ember árral szemben úszik, de egy idő után elfogy a lelkesedése, és mikor látod, hogy képtelen vagy megoldani egy szituációt, beleütöd a fejed a saját középszerűségedbe. Ez nagyon rosszul tud esni, de tény, hogy gyakran vannak helyzetek, mikor kijelölöd a kényelmi zónád, és abba szépen beleilleszkedsz. Sokszor érzem, hogy bekerültem a saját magam korlátai közé és bár csírájában még ott a tűz, de sokszor le van fojtva.

A Bolond szerepében a Lear királyban. R: Parászka Miklós

Talán egy évvel ezelőtt adtam a kezedbe az 1997-ben Szatmárnémetiben bemutatott Lear király felvételét, amiben a Bolondot alakítottad. Miután megnézted a DVD-t, volt egy félmondatod, ami azóta se hagy nyugodni: „mennyivel jobb színész voltam akkor”.  Mit értettél ezalatt?

Bár láttam a fiatalkori hibáimat, az is feltűnt, hogy akkor valahogy másképp csillogott a szemem. Nem is tudom igazán megfogalmazni ezt… Csak egy szó jut eszembe erről: ékhegyűség. Amikor rá vagy ékelődve egy problémára, és azt tűhegyesen meg tudod fogalmazni úgy a színpadon, hogy a mondataid vágnak, pont oda találnak, ahova kell. Amikor sistereg két ember között a pillanat, mikor valóban ott a konfliktus vagy az egyetértés két ellentétes vagy hasonló véleményen levő, ám különböző személyiség szemében. Ezeket hiányolom manapság nagyon. Talán a rövid próbafolyamatok miatt nincs is idejük megszületni az ilyen pillanatoknak…

Igazán jó volt visszanézni a Lear királyt, mert csodálatosan beívódott a lelkembe. Azokban az években jutottam először nagyobb szerepekhez, így fontos mérföldköve volt a pályámnak ez az előadás. Remek partereim voltak, például Ács Ali, aki Lear volt, és akinek a Bolondja lehettem… Rengeteget kaptam tőle, és úgy éreztem, én is adok neki, de a rendezővel, Parászka Miklóssal is jó összhangban dolgoztunk.

Mercutióként a Rómeó és Júliában. R: Parászka Miklós

Milyen előadásokra gondolsz még vissza jó érzésekkel?

Szintén a kilencvenes években Bérczes Lacival csináltuk meg A gondnokot a stúdióban: Czintossal, Szabados Misivel, és én Aston szerepére duplán voltam kiosztva egy magyarországi színésszel, Kalmár Tamással. A dupla szereposztás furcsa állapot. Nálunk az a szerencsés helyzet alakult ki, hogy nem vetélytársakként dolgoztunk, hanem egymást segítettük. Nem az volt a lényeg, hogy kié lesz a jobb alakítás, hanem mindketten totál más irányokba indultunk el, viszont a közös érzéseket és helyzeteket megpróbáltuk úgy elemezni, hogy abból mindenkinek sikerüljön leszűrni a magáét. Gyönyörű közös munka volt, intim próbafolyamat, ami közben sikerült igen mélyre ásnunk. Vagy a Rómeó és Júliában Mercutio, ami bár nem címszerep, de nagyon jó emlék maradt. Ott is remek partnereim voltak. Annyira meg akartam fejteni azt a figurát, hogy néha éjjel háromkor arra ébredtem, hogy még álmomban is ezzel foglalkozom. Nem hagyott nyugodni a dolog, így felkeltem és elkezdtem leírni a gondolataimat. Egyik hozta a másikat, majd a következő próbán megcsináltam, és Parászka, a rendező csak annyit mondott: „Gábor, ez kész!”

Nagyon szerettem még az Anconai szerelmesekben játszani. Látszólag az csak egy lötty, olasz nóták, klasszikus kaptafára ráhúzott vígjáték, pedig abban az előadásban igazi lélek volt. Ott történt, amiben a mai napig hiszek, s remélem még visszahozható, hogy mi, színészek izgultunk egymásért. Álltunk a kulisszában, néztük a kollégáinkat és drukkoltunk, szorítottunk egymás sikerének, együtt lélegzett velünk az előadás. Nagyon szerencsésen dolgoztunk együtt Andrei Mihalache rendezővel; az előadás nem hajlott át a giccsbe, csupán felhőtlen szórakozás volt a nézőnek és nekünk is. De említhetném még a Lendvai Zoltán által rendezett Portugált vagy a Padlást, ami szintén igazi örömjáték volt nekem. A Kövesdy István rendezte Csirkefejben volt az első szerepem, ami ugyancsak meghatározó élmény, később pedig ő csinálta meg Szatmáron az Amadeust és a Tartuffe-öt is, amelyek szintén számomra kedves, gyönyörű előadások.

Két kedvenc Shakespeare szerepedet említetted, így muszáj rákérdeznem a legutóbbira, Égeonra, a Bocsárdi László rendezte Tévedések vígjátékában. Ez mit jelentett neked?

Bocsárdi nagyon felpiszkált bennem valamit. Az a szerep olyan, mintha Shakespeare jól ki akart volna tolni azzal a színésszel, aki éppen Égeont játssza. A szereplő benn van az elején meg a végén, vagyis én kezdem csőre töltve az előadást. Ha elrontom, akkor annyi, nincs hogy helyrehozni. Mélyre ástunk a rendezővel, eszköztelenségre és egyszerűségre törekedtünk. Gondold csak el… Le vagy kötve egy székbe és el kell mondanod egy nagyon hosszú szöveget, ami a sorsod, a vitád, az elmúlt éveid kudarca, fájdalma, harca, végzete és tehetetlensége. Ez pedig nem úgy nyilvánul meg, ahogy azt elsőre gondolnád, nem ordibálsz, hanem, mintha egy víz alá fojtott gumilabda lenne a gyomrodban, úgy kezdesz el beszélni.
Hatalmas munka volt, hogy lecsupaszítsuk az összes rutin- és középszerű, hétköznapi gesztustól, hangsúlytól a figurát. Eleinte féltem – különösen az előadások elején –, hogy rém unalmas leszek, ha csak beszélek és beszélek, de Lacinak mindig azok voltak a legfontosabb utasításai, hogy ne színezzem. Igazi szakmai felüdülést nyújtott ez a szerep, és végre a sok rutinmunkából sikerült kicsit kidugnom a fejem.

Égeonként a Tévedések vígjátékában. R: Bocsárdi László. Fotó: Czinzel László

Hogyan készülsz egy szerepre?

Ez nagyon rendezőfüggő. Van, aki már az olvasópróbán elvárja, hogy domboríts, nekem ez sose ment. Persze próbálod már ott értelmesen olvasni a szöveget, de ha nagy érzéseket akarsz belevinni, rögtön hamisnak hat. Én azokkal szeretek igazán dolgozni, akik hagyják, hogy megszülessen bennem egy pici érzés, gondolat, és onnan már ők is jobban tudnak irányítani. Abszolút rendezőfüggő, hogy hogyan építkezem, hiszen mindenkinek mások az elvárásai. Vannak szerepek, amihez a kulcs könnyebben kireszelhető, mert csak két foga van – de azt a kettőt is pontosan kell megcsinálni, hogy nyissa a zárat –, és vannak, amiknek a nyitásához mágneses kulcs szükséges. Ezt pedig a leggyakrabban a rendező tudja megadni a színésznek. Számomra fontos, hogy már az olvasópróbán lássak egy irányt, hogy hova szeretne eljutni a rendező, mert aszerint tudok építkezni. Többször kerültem már konfliktusba azért, mert a rendező fejében nem volt tiszta a kép, ennél fogva az enyémben sem, így elindultam a magam útján, de nem jött létre az összhang kettőnk között. Párhuzamosan dolgoztunk, ami nem jó, mert ha nincs meg a színész és a rendező közötti találkozási pont, abból születnek a középszerű produkciók. Azzal a hozzáállással, hogy ne gondolkozzak – csak csináljam, amit a rendező mond –, nem tudok mit kezdeni.

Az egyetem elvégzése után azonnal Szatmárra szerződtél, játszottál kis szerepekben, majd sokáig voltál a társulat vezető férfi színésze és utána jött egy mélyrepülés. Elhagytad két évre a társulatot, sokáig kerested a helyed, majd úgy döntöttél, visszatérsz a pályára. Hogyan emlékszel vissza a két év kihagyásra?

Hiszek abban, hogy semmi sem véletlen az életben, és mindig sok tanulnivalója van az embernek. A színház mindig nagy és fontos részét tette ki az életemnek, de elérkezett az a pillanat, amikor úgy gondoltam, hogy kész, ezt így nem akarom tovább csinálni. Megingott a hitem magamban, de a környezetemben is. Két évet hagytam ki, ami végül is nem teljes kihagyás, mert a román tagozaton alkalmazva voltam. Akkor is dolgoztam, csak jóval kevesebbet.

Az első évet úgy éltem meg, hogy milyen jó lesz nekem hetvenévesen, nem kell szembeköpjem magam a tükörben. Úgy éreztem, nem tagadtam meg magam, és képes voltam egy számomra fontos dologgal szakítani, mert az akkori társulati körülmények közt nem akartam ezt tovább csinálni. Az első év tehát tűrhető volt, elviselhető, persze nem könnyű, mert a felmondással egy teljesen új helyzetbe kerültem: amit huszonvalahány évig csináltam, az hirtelen megszűnt.

A második év, na, az pokolian gyötrelmes volt. Szabályosan belebetegedtem a színház hiányába. A párom, Rappert-Vencz Stella (szintén a Harag György Társulat színművésze – szerk. megj.) minden nap ment próbákra, én pedig úgy éreztem, hogy ki vagyok zárva az egészből, nincs szükség rám. Persze akkortájt már láttam a társulat új vezetésében a hajlandóságot, hogy visszavennének, és hogy van még helyem itt, de attól még a második év rettenetesen nehezen telt. Időközben rá kellett jönnöm, hogy nagyon nehéz színház nélkül élni! Visszavettek a társulathoz, és azóta is végzem a dolgom, de nyilván sok szempontból már más szemmel.

A Mindhalálig Beatlest játszottátok, mikor összeállt egy négytagú színészzenekar az előadás kedvéért. A jelenlegi felállásban Beatles dalokat, a Csillagszélben pedig megzenésített Kovács András Ferenc gyerekverseket adtok elő. Milyen a kapcsolat fűz a zenéhez?

Mindig irigyeltem azokat a zeneszerzőket, akik egyben előadók is. Nekem borzasztó nagy öröm még pancser, amatőr módon is zenélni. Gyermekként sokat énekeltem kórusban, ez ma is vonz, mert csodás, amikor a több szólam, vagy a kánon harmóniában fonódik össze. A zene mindenféle feltétel, nyelv és kultúra nélkül alapvető dolgot mozgat meg az emberben. Beléd markol, és úgy mozdít meg benned valamit, hogy arra különösebben nem is vagy felkészülve. Ha a színpadon Shakespeare-t nézel, ahhoz valamicskét érteni kell, a zenéhez viszont nem. Egyszerűen csak hallod, s ha igazán hallod, akkor közvetlen kapcsolatban vagy Istennel is.

Szeretnék nagyon jól zenélni, de nincs elég időm a gyakorlásra. A fiúkkal (Nagy Csongor Zsolt, Péter Attila Zsolt, István István helyét pedig a későbbiekben Cserey Csaba vette át – szerk. megj.) megalakítottuk a Melléfogósnégyest, és bár mostanság már keveset játszunk időhiány miatt, a közönség máig nagyon szeret minket. Elnézőek velünk, hiszen nem vagyunk profi zenészek, és ahogy a nevünkben is benne van, megtörténik, hogy melléfogunk, de színészként a szívünk-lelkünk benne van, ami egy pluszt ad hozzá. De ott a Csillagszél is, ami egyszerű gyerekdalokból áll sok-sok harmóniával, a dalok, a versek csodálatos szellemiségével és a tőlünk származó jókedvvel.

Egy másik, rendhagyó helyzetben is kipróbáltad magad az előző évadban. A stúdióban volt bemutatva, de ma már szinte csak osztálytermekben, XI-XII.-es diákoknak játszod a Klamm háborúját. Kai Hensel monodrámája egy tanár és egy osztály különös háborújának történetét meséli el. A diákok levélben tudatják a némettanárukkal, hogy őt tartják felelősnek, mert egy érettségi előtt álló társuk öngyilkosságot követett el. Hogyan talált rád ez a történet, helyzet?

Olyasmit akartam csinálni, ami alapvetően távol áll tőlem, egy figurát eljátszani, aki más, mint én. Próbára akartam tenni magam, hogy mire vagyok képes egyedül, partner nélkül, a színházi közegen kívül, másfél órán át egy osztályteremben összezárva a fiatalokkal úgy, hogy csak az osztályfőnökük és – ha van – az iskolapszichológus van jelen. Sokat olvastam az osztálytermi előadásokról, és köszönet illeti Bérczes Lászlót, Novák Jánost és Scherer Pétert, akik közreműködtek abban, hogy eljusson hozzám ez a rendkívüli szöveg, de Ovidiu Caiță, az előadás rendezője is sokat segített.

Eleinte utáltam ezt a tanárt, de ahogy elkezdtem dolgozni rajta, mégis megszerettem. Valahol védeni kezdtem, mikor már az ő fejével gondolkodtam. Mivel az előadások után a diákokkal közösen megbeszéljük, kielemezzük a látottakat, sok pozitív visszajelzést is kapok. Általában moderátorként vagyok jelen egy-egy ilyen beszélgetésen és hagyom, hogy ők fejtsék meg a látottakat. Sokszor vérre menően vitáznak, van, aki igazat ad a tanárnak és van, aki az osztály mellé áll. Köztük játszom, leülök melléjük, hozzájuk beszélek és ettől is válik az egész ennyire igazzá. Ha itt hamis vagyok, azt azonnal érzem, hiszen a diákok reagálnak mindenre.

Klamm háborúja. R: Ovidiu Caiță. Fotó: Czinzel László

Beszélgettünk arról, hogy mi az, ami ennyi éven át Szatmáron tartott. Megtehetted volna, hogy külföldre mész, több felkérésed is volt, ám te azt mondtad, a családodat soha nem tudtad volna itt hagyni. A zene kapcsán Istent emlegetted, és ezzel két, az ember életét meghatározó ponthoz érkeztünk…

A hit átszövi az életemet, mert folyamatosan analizálom a cselekedeteimet, a gondolataimat, a család pedig a legközelebb visz Istenhez, mert ott van szükség igazán alázatra a szó legnemesebb értelmében. Rengeteg kompromisszumot kell kötni családon belül, közben pedig az embernek meg kell őriznie a személyiségét is. Ez nagyon nehéz, de ha sikerül, az óriási elégtétel, akkor valóban megtörténik a csoda. A feltétel nélküli szeretet megtapasztalására pedig leginkább a család ad lehetőséget.

Július 7-én ünnepled az 50. születésnapodat. Hogyan érzékeled, milyen szinten befolyásolja az életkorod a karrieredet?

Ez nagyon nehéz kérdés. Sok minden történt velem az elmúlt évtizedek alatt. A munkámban és a magánéletemben is voltak dolgok, amik megviseltek, ám amire igazán büszke vagyok, és ami sok energiát ad mindenekfelett, az a két csodálatos gyermekem, a húszéves és a három és féléves fiam. Ők az igazán nagy dolgok, amit elértem az életben. Az életkor adott egyfajta karcosságot és szelídséget is egyben. Alázatosabb lettem, de nem megalkuvóbb. A kettő között nálam mindig volt különbség, de ma már csak akkor szólok a színházban is, ha valaki kérdezi a véleményem. Nincs bennem már az a mindenáron állapot… Ha látom, hogy valamit nem lehet, már nem verem a fejem a falba, csak legjobb tudásom szerint csinálom tovább a dolgom szó nélkül.