Kovács Eszter: De mi lett a kecskével?

Kovács Eszter: De mi lett a kecskével?

Szemenszedett mese. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

Fotó: Czinzel László

Manapság a gyakorlat azt mutatja, hogy a gyerekszínházak működtetésének és a gyerekelőadások létrehozásának egyre kisebb jelentőséget tulajdonítanak. Ez szorosan összefügg az erre fordított anyagi források csökkenésével is. Valljuk be, ha megszorításokra kerül sor, azt mindig a gyerekeknek szánt műfaj rovására teszik, pedig egy ország színházi kultúrájáról csakis a gyerekszínházzal együtt kaphatunk teljes képet. Már egészen fiatalon érdemes rászoktatni a gyerekeket arra, hogy az élet szerves részéhez tartozik a színházba járás, hiszen ez olyan szokás, ami örömet ad az embernek kortól és nemtől függetlenül. Emellett a színháznak komoly szerepe van a személyiségfejlesztésben, a lelki és szociális problémák kezelésében, a szocializáció elősegítésében is.

A szatmári színház kamaratermi gyermekelőadásként tűzte műsorra 2016 februárjában Gimesi Dóra Szemenszedett mese című, a Grimm testvérek Egyszemke, Kétszemke, Háromszemke történetének adaptációját Márk-Nagy Ágota rendezésében. A mese egy fordított világban játszódik, ahol egy-, három- és ötszeműek laknak, így a két szemmel született Erzsikére „ferde szemmel néznek”. Nem csak testvérei, de az egész ország kiközösíti páros szeme miatt, hiszen olyan idegen, „szimmetrikus”. Testvérei, a háromszemű Begónia és az egyszemű Monotónia sanyarú sorban tartják, éhen próbálják veszejteni a lányt. Egyedüli barátja csupán Pista, a kecske – később varázskecske –, aki hű társa és éhes pillanataiban megmentője is Erzsikének, mert egy öregasszony csodatevésének hála ételt lehet varázsolni belőle. A lány nem törik meg, és a mese végére jósága elnyeri méltó jutalmát, megérkezik az életébe a királyfi is, akivel a kétszeműek országába távozik.

Márk-Nagy Ágota rendezése tisztán értelmezhető. Nincs túlbonyolítva, mégis kielégítő. A rendezés képes figyelemfenntartó módon egybetartani az eseményeket és a jó gyerekelőadások egyik ismérve, a nevelési szándék is érezhetően jelen van a produkció teljes ideje alatt. Nem „gügyögve” szólítja meg a nézőt, sőt valahol ki is zárja a direkt interakciót a színészek és gyerekek között. Érezhetően tudatosan zárta ki a rendezés annak lehetőségét, hogy a színészek „kibeszéljenek” a színpadról, valahol hiányzott is, hogy bevonjanak a játékba, hiszen így nem kapott lehetőséget a közönség arra, hogy valóban úgy érezze, befolyásolhatja a színpadi történéseket. De ez még megbocsátható. Egy jelentős ponton mégis kérdéses az előadás, mégpedig a korosztálybeli behatárolás szempontjából.

A gyerekszínház alapvető problémája, hogy milyen módon kell az előadásnak viszonyulnia a gyermek aktuális gondolkodási szintjéhez. Egy bizonyos kor előtt a gyerek a karakterek/szereplők szándékainak megítélésében még csak azokat a személyes tapasztalatokat tudja alapul venni, amelyek a saját életében is előfordulnak, a felnőttes mentalitás, azok a dolgok, amik vele még nem történtek meg, feldolgozhatatlanná válnak. Az előadást 5 éves kor feletti nézőknek ajánlják, felső korhatár nélkül, abból az elgondolásból, hogy talán mindenkivel előfordul néha, hogy nem tudja megvalósítani álmait, vágyait. Mondhatnánk akár családi előadásnak is, hiszen gyakorlatilag minden korosztálynak szól, ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy több ízben is olyat látunk a színpadon, amivel nehezen tud mit kezdeni egy 5, 6, de még egy 7 éves gyermek is. Közismert, hogy eredetileg a Grimm-történetek felnőttmesék voltak, legtöbbjük brutális, horrorisztikus elemekkel átszőtt sztori. A gyermekirodalom műfajának erősödésével a Grimmek meséin is finomítani kezdtek, „gyermekbarátabbá” tették azokat, ám teljesen kiküszöbölni az erőszakosabb, véresebb jeleneteket nem minden esetben lehetett. Itt sem volt ez másképp: a darab üzenetével még csak-csak tud valamit kezdeni a kisebb korosztály is, de a nyílt színi gyilkossággal semmi esetre sem. Begónia (Bándi Johanna) és Monotónia (László Zita), hogy megfejtse a varázskecske titkát, szinte puszta kézzel, néhány operációs szerszám segítségével szedik darabokra Pistát, akiből belső szerveiként/beleiként piros szalagokat huzigálnak ki. Nem jönnek rá, hogy miképp történik a varázslat, hogyan tud Erzsike a kecskéből ételt varázsolni, ezért, hogy ők se maradjanak éhen, megsütik és megeszik azt. Erzsikének csak a kecske szemei maradnak egy dobozban… Hiába próbálják tompítani a Kecske ment a kiskertbe gyermekdallal a történéseket, gyilkosság zajlik a szemünk előtt, igaz, stilizáltabb formában. Bár a kicsiknek is van igényük arra, hogy az élet ijesztőbb dolgaival szembesüljenek, ám egy négy-öt éves gyermek számára nem lesz több a színpadon látott cselekmény egyszerű kegyetlenkedésnél, egy szeretett figura kiiktatásánál. Zavarba ejtő és agresszív aktus volt ez, akárcsak a későbbiekben az, amikor a két gonosz lánytestvér fegyverrel és injekciós tűvel hadakozva próbálják meg elüldözni országukból a koldusruhába bújt királyfit. Gyerekszínházi alkotás esetében mindenképp figyelembe kell venni, hogy az előadást a gyermekek valamiféle valóságként élik meg, és a gyerek minden esetben kiszolgáltatott a hatásnak. A színházi előadásnak számolnia kell azzal, hogy ne tekintse perdöntőnek a kisgyermek látszólagos racionalitását.

A díszlet igényessége, aprólékos kidolgozottsága már az első perctől észrevehető. Akik életükben egyszer is találkoztak már Kürti Andrea munkáival, azok egy szempillantás alatt felismerik kézjegyét a díszleten, későbbiekben pedig a jelmezeken is. A díszlet minden egyes elemében jelen van, visszaköszön ránk a teljes színpadot átívelő festett kicsiny ország képéből, de ott van Erzsike és a királyfi „szép ruháján” is – nem túl sok, nem túl kevés. Örvendetes végre úgy körbenézni, hogy nem támad olyan érzése az embernek, hogy megint egy gyerekelőadás, amelynek díszletén spórolni szerettek volna egy másik – leginkább felnőtteknek szóló – előadás javára. Kürti Andrea színfoltokról és kis trükkökről is gondoskodik a mese kedvéért, amikor pillanatok alatt teremt új meg új helyszíneket. A teljes díszletből kiválik két nagyobb díszletelem, mely egyik oldalt Erzsi és lánytestvéreinek házává változik, míg másik oldalt nappali és esti fényben pompázó virágos mezővé alakul.

Az előadásban nincsenek kiugró alakítások, a színészek a szerepek sajátosságaiból építkeznek. A kétszemű Erzsike (Laczkó Tekla) jószívű és kedves, a királyfi (Poszet Nándor) daliás és bátor, az öregasszony (Méhes Kati) bölcs és segítőkész, míg Begónia (Bándi Johanna) és Monotónia (László Zita) a varázsmesék klasszikus gonosz figuráinak megtestesítői. Negatív szerepet játszani mindig hálásabb, sokkal több szín és lehetőség van benne, amit a két színésznő okosan ki is használ. Kettejük párosa olykor komikus és sokkal erősebb benyomást keltett a színpadon, mint a történések valódi középpontjában álló Erzsike gyötrődése, majd beteljesült szerelme. A prózai előadás jól ötvözi magában a bábos elemeket a zenei betétekkel, melyeknek egy része József Attila-verssorokra épül (zeneszerző: Szátvári Csaba). Pista, a kecske, a gyermekek legnagyobb örömére, bábként elevenedik meg (bábszínész: Nagy Tamás) előttünk.

A szatmáriak gyerekelőadása a túlélésre és az elfogadásra tanít. Arra, hogy miképpen őrizhetjük meg méltóságunkat és hogyan maradhatunk hűek értékeinkhez egy olyan világban is, ahol a normális különcnek számít, ahol valami olyanért bántanak minket rendületlenül, ami velünk született és tulajdonképpen nem is tehetünk róla. Az előadás kísérletet tesz arra, hogy a varázsmese elemeit segítségül hívva megtanítson minket más szemmel nézni azokra, akik valami miatt különböznek tőlünk.

———————–

Szemenszedett mese. A Grimm testvérek Egyszemke, Kétszemke, Háromszemke című meséje alapján írta Gimesi Dóra. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. Rendező: Márk-Nagy Ágota m. v.; Díszlet- és jelmeztervező: Kürti Andrea m. v.; Zene: Szátvári Csaba m. v.; Szereplők: Bándi Johanna, Laczkó Tekla, László Zita, Méhes Kati, Nagy Tamás, Poszet Nándor.