Kovács Eszter: Antigoné úszni tanul

A Játéktér 2014. téli számából

Fotó: Czinzel László

Szophoklész: Antigoné. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

Nem szokványos módon zajlott az új színházi évad első bemutatója a Harag György Társulat háza táján, hiszen az Antigoné premierjén minden művész fehér karszalagot viselt. Japán sztrájkkal tiltakoztak azért, mert a színház alkalmazottai nem kapták meg az előző havi bérüket. A karszalag jelentőségére a művészeti intézmény szakszervezetének egyik tagja hívta fel a figyelmünket még az előadás előtt, hogy a nézők ne kezdjék el fejtegetni, kutatni a rendezői koncepciót a fehér szalag mögött. A szatmárnémeti színház a 2014/15-ös évad első stúdió előadásaként mutatta be a Balogh Attila által rendezett görög drámát, amely újrafordított és átdolgozott formában, élő zenei kísérettel, a színpadon megépített stúdiótérben került a nézők elé.

Amikor a hatalom mindenhatónak képzeli magát és megkérdőjelezi a legkézenfekvőbb erkölcsi értékeket, akkor el kell gondolkodnunk azon, hogy mi az, amit jónak, helyesnek tartunk, ennek megvalósításáért pedig meddig vagyunk hajlandóak elmenni. Antigoné a hatalomban fürdőző Kreón törvényeit nem hajlandó betartani, és megadná a végtisztességet testvérének, Polüneikésznek, akit a jog szerint nem lenne szabad eltemetnie. Ezért a morálisan helyes cselekedetért, ami a törvény szerint főbenjáró bűn, Antigoné az életével fiet. Lehet-e az életünk a tét, azért, mert valamit másképpen érzünk és gondolunk? Erre keresi a választ a szatmáriak előadása.

Az előadásban a színészek játéka hullámzó, ám a közönségnek nem kell attól tartania, hogy két óra unalom vár rá a görög tragédiák adta bonyolult szövegével, ami sok esetben nehézkes lehet egy mai néző számára. Vélhetően a rendezői koncepció része, hogy – a dramaturg segítségével – egy olyan átdolgozott Antigoné került színpadra, amelynek szövege könnyebben értelmezhető és aktuálisabb. Ez az alkotói döntés nem eredménytelen, hiszen a rendkívül modern látványvilággal igen jó összhangban áll az új textus. Benedek Zsolt dramaturg újrafordította és átdolgozta a darabot, megtűzdelte néhány új mondattal, szójátékkal, pár ismert Petőfiverssorral, az így létrejött szöveget pedig még az a néző is sokkal közelebb érzi magához, aki eddig távol tartotta magától az antik szerzők drámáit. Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában a mű emblematikus kardalának két sora így hangzik: „Sok van, mi csodálatos, / de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Mészöly Dezső fordításában: „Számtalan csoda van, de az / Embernél jelesebb csoda nincs.” Az ógörög– magyar szótárban a csodálatosnak fordított ’deiná’ szó egyéb jelentésekkel is bír, mégpedig: ijesztő, rettenetes, szörnyű, félelmetes. Szophoklész sorainak fordításában Benedek a legmegfelelőbbnek tűnő csodálatos jelző mellett ezeknek is helyet adott. A dramaturg a thébai vének szájába ezeket a sorokat adja: „Sok van, mi csodálatos… / Nem, nem. Félelmetes”.

A szatmári deszkákon rég nem látott erős és szokatlan színpadképpel találkoztak a nézők, kicsit elvont, stilizált képi világgal. Golicza Előd díszlettervező mindössze néhány oszlop közé helyezte a történetet, ám a teljes játszóteret átalakította egy medencévé, aminek vizében a színészek a teljes előadás alatt bokáig jártak. Az egyetlen játékba kerülő díszletelem a víz, amiben a színészek által megformált alakok vérmérsékletükhöz hűen hol gázolnak (Kreón), hol pedig suhannak (Antigoné). A produkció díszlet- és kelléktelensége egy pillanatig sem zavaró, hiszen a medencés megoldás egymagában elkápráztatja a nézőt, a szemnek pedig kifejezetten jólesik, hogy nem túlzsúfolt a színpad, és más eszközökkel nincs felerősítve a vizuális élmény. A tógák stílusára épülő szürke-fekete jelmezekben (jelmeztervező: Hotykai Evelin) nincs semmi különleges, ám a medencés megoldás önmagában erős ötlet, a teljes előadást megtartja – és az első sorban ülő nézők is kapnak a vízből egy keveset az arcukba.

Már a nézőtérre való lépésünkkor megpillantjuk az Antigonét alakító Sándor Annát, aki a darab végéig szépen jeleníti meg a tragikus sorsot önként vállaló, erős, megalkuvásra képtelen nőt. Két meghatározó jelenete is van a produkcióban: az egyik a Kovács Nikolett által megformált Iszménével való dialógusa arról, hogy ki megy és ki nem megy eltemetni a fiérüket, és ugyanilyen drámai hatást kelt a Kreónnal (Kányádi Szilárd) való beszélgetése is, amelyben elemi erővel csap össze a hatalmi és családi érdek. Antigoné szerepe láthatóan jól átgondolt, felépített, és olyan lelki mélységekbe vezeti a nézőt, amire a darab elején még nem számítunk. A Kreónt megformáló Kányádi Szilárd alakítása több szempontból is említésre méltó, sokszor érezni, hogy az ő vállán nyugszik a darab. Kemény és elhatározásában megingathatatlan vezető, aki saját törvényeit az isteni törvény elé helyezi, és nem tűr ellentmondást. Antigonénak halnia kell, hiába szól az érdekében Haimón, a fia. Kettejük összecsapása volt a darab csúcspontja. A Rózsa László által megformált Haimón nemcsak menyasszonya életéért könyörög, hanem apja tisztánlátásáért is, akit azonban elvakít a hatalomvágy. Mint ahogy egy egészséges apa–fiú kapcsolatban, Haimón felnéz az apjára, és amikor észérvekkel már nem tud hatni rá, megpróbál a szívén keresztül célt érni. Kettejük összetűzését lélegzet-visszafojtva néztük, ha csupán ez az egy jó jelenete lett volna az egész produkciónak, akkor is azt mondanám: jó, hogy láthattam. Az Iszménét alakító Kovács Nikolett alakjában mindvégig ott a dilemma. Bár tiltakozik testvérük eltemetése és a törvény megszegése ellen, a szíve mélyén érzi ő is, hogy utóbbi lenne a helyes döntés. Színre lépéseikor alig látszik érzelem az arcán, mozdulatai mégis félelmetes erőt sugároznak. A színésznő ékes példája annak, hogy az eszköztelenséggel mélyebb belső küzdelmet lehet kifejezni bármilyen, panelekből építkező színészi játéknál. Teiresziászt, a vén őrt, a hírnököt és a papot egy személyben alakító Czintos József csak néhány jelzésszerű jelmezcserével vált szerepet, fiurái végig egy síkon mozognak, az alakításban nem különülnek el egymástól – mintha mindig ugyanaz a szereplő lépne színre. Teiresziász, a vak jós szerepe lehetne ez alól kivétel, ám ott a rendezői koncepció egy jól irányzott huszárvágással mindent elront, és feláldoz egy hatásvadász pillanat kedvéért: a dörgő hangú, robosztus alkatú színész – akit egyébként is imád a közönség – egy angyalszőke kisfit vezet maga előtt. A thébai vének kara kétszemélyes: Tóth Páll Miklós és Méhes Kati párosa inkább hasonlít kedves, öreg, civódó házaspárra, mint súlyos igazságokat mondó bölcs mindentudókra. Jó rájuk nézni, jó őket hallgatni, de a nagy igazságok mégis elvesznek a térben. Az ifjú őrt alakító Frumen Gergőből és az Euridikét megformáló Bogár Barbarából a többi szereplőhöz képest hiányzik az erő, az energia. Kifejezetten zavaró élményt nyújt az ifjú őr színre lépése az előadás első felében, amikor az eredeti szöveghez hozzátoldott verssorokat gitáros-lantos verzióban adja elő. Túljátszott, túlpoénkodott, megtöri az előadás erős kezdését és kizökkenti a nézőt – ez nem egyedi eset, többször előfordul az előadás folyamán.

Néhol túl aprólékosan megrajzolt, máshol elnagyolt karakterek tömkelegét állítja elénk az előadás, ám a látvány és a zene helyrebillenti a színészi melléfogásokat. Amikor túlcsordulnak a szavak, a zene fejezi ki az érzelmeket, sokszor a szereplők helyett beszélve. Meghatározó és nagyszerűen működő rendezői ötlet volt a zenekar szerepeltetése (a produkció zenéjét Moldován Blanka szerezte, zenészek Budean Mihály Dávid és Ammer Norbert), ami hozzáad az előadás alaphangulatához. Magával ragad, sodor, elszédít, gondolkodtat, megráz, majd amikor a legkevésbé számítunk rá, elengedi a néző kezét. Egyes színészek ügyesen felépített karaktereket mutatnak (talán a rendezői instrukcióknak is hála), másoknál olyan érzésünk támad, mintha éppen csak „beugrottak” volna egy szerepre. Összességében az előadás nem merítette ki a benne rejlő lehetőségeket, a színészek alakításai jobbak, mint a rendezés egésze, a mondanivaló eltörpül a látvány mellett, a vizuális élmény és a zene teremtette lúdbőröző hangulatért viszont még sokáig hálás marad a néző.

______________________

Szophoklész: Antigoné
Rendező: Balogh Attila
Fordító, dramaturg: Benedek Zsolt
Díszlettervező: Golicza Előd
Jelmeztervező: Hotykai Evelin
Zeneszerző: Moldován Blanka
Zenészek: Budean Mihály Dávid, Ammer Norbert
Szereplők: Bogár Barbara, Czintos József, Frumen Gergő, Kányádi Szilárd, Kovács Nikolett, Méhes Kati, Rózsa László, Sándor Anna, Tóth Páll Miklós.