Kovács Eszter: Amikor az üzeneté lesz a főszerep

Kovács Eszter: Amikor az üzeneté lesz a főszerep

A Játéktér 2013. nyári számából

Mikó Csaba: Boldogságia. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

Fotó: Szatmárnémeti Északi Színház

Egy, a szokásosnál is forróbb májusi szombat délelőtt. Boldogságiába indulok. Veszem a csomagom, és szedem a lábam, hogy még néhány perccel kezdés előtt elfoglalhassam a helyem a Szatmárnémeti Északi Színház nagytermében. Szeretem még a függöny felgördülése előtt jól szemügyre venni a termet, ilyenkor barátkozom a körülöttem lévő arcokkal, figyelem a díszletet, szoktatom a szemem a világításhoz, és úgy általában elképzelem – most a történet ismerete híján, csak a címből kiindulva –, hogy vajon mi is történhet majd itt. Hogyan találom meg azt a bizonyos Boldogságiát?

A szatmári Harag György Társulat a 2012/2013-as évad utolsó nagyszínpadi bemutatójaként Mikó Csaba Boldogságia című steampunkját tűzte műsorra, amely egyben ősbemutató is volt, hiszen az ifjúsági előadások kategóriájába tartozó produkció alapjául szolgáló darabhoz még senki sem nyúlt. Ez idáig. Boldogságia egy ország, amelynek lakosai értelemszerűen boldogok, legalábbis ezt tudjuk meg a Prédikátor (Nagy Orbán) által bevezetőként elmondott néhány sorból. Kivétel természetesen akad, de mindezzel csupán a későbbiekben szembesülünk. Ezekből a kivételekből és a Szellem (Varga Sándor) sanyargatásából adódnak a tulajdonképpeni konfl iktusok. Egy feltalálócsalád (Profné: Némethy Zsuzsa, Prof: Kányádi Szilárd, Péter: Marosszéki Tamás) különleges szert állít elő, ezzel próbálja meglepni az ország elnökét Boldogságia fennállásának tizedik évfordulóján. Némi tökéletesítéssel a boldogság előidézésére volna hivatott az anyag, de egyelőre csupán a meglévő vágyakat hangsúlyozza, nagyítja fel. A szakavatatlanabb szem számára is már jó előre kiderül, hogy nem hagyományos értelemben vett ifjúsági előadás van készülőben a színpadon, hanem inkább valami kísérleti próbálkozás.

A díszlet igen egyszerű: egy emelvény kétoldalt lépcsőkkel, amit számítógép-képernyők és kábelrengetegek szegélyeznek. Díszletváltás nem történik a két felvonás alatt, ha a fi kció szerint máshol is járunk, azt nagyon egyszerűen, vetítéssel oldják meg. Valójában újrahasznosított elektromos tárgyak alkotják nagyrészt a díszlet elemeit. A zöld énem belátja, hogy környezetvédelmi szempontból ez egy igen dicsérendő dolog, ám a kötekedő énemet nem hagyja nyugodni az a gondolat, hogy talán megint a gyermek- és ifjúsági előadás büdzséjét próbálták szűkebbre vonni ezzel a megoldással.

Egyetemes probléma az erdélyi magyar színházak területén, ahol nincs olyan intézmény, amelyben legalább egyszer ne próbáltak volna spórolni egy gyermekelőadás vagy éppen bábelőadás produkciós költségein. Az idei szatmári színházi évadban más előadásoknál is előszeretettel alkalmazott vetítési technika ebből a produkcióból sem hiányozhatott. Elismerendő, hogy igen funkcionális és praktikus ez a megoldás. Hazai és nemzetközi terepen is már sokan sokféleképpen használják, különböző eredményekkel, olykor új lehetőségeket nyitó utcákkal vagy éppen zsákutcákkal.

Esetünkben kétféle módon is hasznosítani kívántaCsiki Zsolt,azelőadás rendezője, egyben díszlettervezője a vetítést: háttérként, kvázi díszletelemként is betöltette vele a teret, máskor pedig a Prédikátor jeleneteinek megmutatására használta. A Prédikátort, a maga teljes valójában, hús-vér szereplőként csupán az előadás végén, a tapsrendnél látjuk, addig a vetítővászon mögé rejtve hozza a kereskedelmi csatornák híradósainak jól ismert habitusát, amikor a Boldogságiában történt jó vagy éppen rossz eseményekről kell tudósítania. A Szellem (Varga Sándor) kiléte ismeretlen. Nem tudjuk, hogy nő vagy férfi, nem halljuk a hangját, csupán néhány alkalommal látjuk átsuhanni a színen csuklyában, ami teljes inkognitót kölcsönöz neki az előadás végéig, amikor is felfedik kilétét. A félig kész szert, amely a boldogságot hivatott biztosítani, a Szellem lopja el, majd azzal az ország ivóvízkészletét megfertőzve, három részre szakítja Boldogságiát: Szórakozországra, Karrierországra és Szeretetországra. Az Elnök (Gaál Gyula) kamaszodó lánya, Lili (Bándi Johanna) nem boldog, bármennyire is ezt várja el tőle a környezete. Világgá menni vágyik, hogy lásson, tapasztaljon mást is azon túl, ami Boldogságia elszigetelt falain belül történik. Hisz abban, hogy az országon túl mások a mindennapok és az emberek. Az Elnök viszont visszatartja, ezért elszökik otthonról. Őt követi Péter, a feltaláló házaspár fia, aki a tulajdonképpeni előállítója annak a szernek, amit a Szellem megkaparint. Ő az egyedüli ismerője a titoknak is, vagyis annak, hogy a szer semmit sem ér, csupán az emberek hiszékenysége és a tökéletes boldogság utáni vágya miatt adható el úgy, mint ami majd megváltoztatja az életüket. A boldogság helyett inkább annak túlzásokba fulladt hátulütőit tapasztalja meg az ország: vagy áldozatául esnek saját vágyaiknak, mértéktelen evésbe kezdenek, és csúnyán elhíznak (Szórakozország), vagy éppen egy pillanatra sem tudnak megválni mobiltelefonjuktól, és a hiénák módjára lecsapó üzletemberek soha nem alvó világába csöppennek (Karrierország), a harmadik állapot pedig a giccs határait is túllépi csöpögős, piros szívecskéivel (Szeretetország). Mindhárom esetben a lakosokat alakító szereplők groteszk, olykor eltúlzott, sok helyen ijesztő képe gondolkozásra késztet: vajon melyik út is vezet a boldogság felé? Az élvezetek hajhászása? A kemény munka? Vagy talán a túlcsorduló, már-már gyomorforgató szeretet? A válasz: egyszerre mindhárom, de csak egészséges keretek között. Nem kell lemondanunk egyikről sem, de nem is kell csak egyre feltennünk az egész életünket. A mondanivaló fejtegetésén és az üzenet meghallásán túl, a szereplők alakításai nem hagynak maradandó élményt. Úgy is mondhatnám, hogy az üzenet, a konklúzió, a tanulság maga alá temette a színészek alakításait. Egyikőjük alakítása sem volt olyan emlékezetes, hogy bármelyiket is ki lehetne emelni. A két főszereplő, Lili és Péter szerepe sem kifejezetten a mai, lázadozó, felnőtteknek ellentmondó fiatal generáció megtestesítője, így elég nehéz is lett volna akár kiskamaszként magamra ismernem az előadásban, ezáltal pedig párhuzamot vonnom a saját és a színpadi szereplők élete között. A többiek – Gaál Gyula, Némethy Zsuzsa, Kányádi Szilárd, Laczkó Tekla, Péter Attila-Zsolt, Varga Sándor és Zákány Mihály – különböző figurákban (Főevő, Alevő, Karrierista, Utazási ügynök, Ősanyasága) nyújtott alakításai ritkán kapják el a pillanatnyi helyzet által kívánt természetességet, sokkal inkább eltúlzottak, harsányak, olykor pedig lagymatagok és unalmasak.

A szatmári Boldogságia nem nyújt katarktikus élményt, ám üzenetet hordoz. A darab hősei a felnőtté válás útján olyan helyzeteken mennek keresztül, amelyek a náluk idősebbeket és fiatalabbakat egyaránt érdekelhetik. A kérdés már csak az, hogy hajlandók-e meghallani a sorok között rejlő mondanivalót, illetve meglátni akár egy pillanatra is önmagukat a szereplők képében. Nem vagyok benne biztos, hogy a sokszor, magyartanárok által piros pontokkal jutalmazott színházba járó ifjúság éppen ebben az előadásban fedezi majd fel a boldogságtényezők végleteit.

————————

Rendező: Csiki Zsolt. Dramaturg: Kányádi Szilárd. Díszlettervező: Csíki Zsolt. Jelmeztervező: Zsigmond Adél. Videobejátszások operatőre és vágója: Süveg Károly. Technikai munkatárs: Végh Balázs. Szereplők: Bándi Johanna, Gaál Gyula, Kányádi Szilárd, Laczkó Tekla, Marosszéki Tamás, Nagy Orbán, Némethy Zsuzsa, Péter Attila Zsolt, Varga Sándor, Zákány Mihály.