Kovács Emőke: Kották szavakból, képekből, hangokból

TESZT Fesztivál, Temesvár

Két nap, hét előadás – a mindennapi színházi élmények mellett Temesvárral sem bírok betelni, a pezsgő belvárost órákig tudnám figyelni, ha lenne rá időm. Külön tanulmányt érdemelnének például a színes ernyők alatt szelfizők szokásai, vagy a galambokat etetők vélt motivációi.

újrarendezés, összkép, ciklus

A négy holland fiatalból álló BOG csapata megkísérli újrarendezni az életet, azaz más perspektívából feltárni: címszavakkal, tőmondatokkal és néhány egyszerű tárggyal. Négyen állnak egy kis talapzaton, és felváltva sorolnak szavakat: enni, inni, elesni, sírni, írni, tanulni, akarni, aludni, szeretni stb. Első pillanatra úgy tűnik, random dobálják a szavakat, de hamar körvonalazódik, hogy ezekkel az igékkel bárki élete lezongorázható. A gyerekkori tanulási folyamatot a kamaszkori megtorpanás követi, aztán az ún. felnőtté válás fokozatai, nehézségei és örömei – a párkapcsolatok romantikus pillanatai vagy problémái banális semmiségeknek tűnnek, ha csak egy-egy szóban fogalmazzuk meg azokat. A négy fiatal színész leveti hétköznapi ruháját, business dressbe öltözik, és arról kezd beszélni nekünk, hogyan gyalogolunk bele a munka, hitel, házasság, gyerek, lakás, autó, nyaraló tengelyen a társadalmilag elfogadott felnőttszerepbe. Az üres színpadtérre kipakolt háztartási és életkellékeket bámulva úgy éreztem magamat, mint a marosvásárhelyi ócskapiacon, amikor mások megunt cuccai között válogatok, hogy aztán én is megunjam és továbbadjam vagy kidobjam őket. Nagyon szépen felépítették a vágyakozás-elérés-megunás-újravágyakozás összetettségét. Számomra az előadás egy felhívás volt, hogy időnként nem árt élesíteni a létezés bonyolult sokféleségét, és ha másképp nem megy, fel kell ülni egy repülőre, hogy madártávlatból nyugtasson meg a föld rendezettsége.

Felhőn lovagolok. Fotó: Bíró Márton

életrajz, megosztás, magány

A Felhőn lovagolok c. előadás a személyes és a politikus ötvözete: a libanoni Rabih Mroué testvérét, Yassert kérte fel, hogy játsszon el egy olyan személyt, akire nagyon hasonlít. Yasser, miután egy mesterlövész fejen lőtte őt a libanoni polgárháborúban és a sérülés miatt elveszítette beszédkészségét, és azt a képességét, hogy a valóságot megkülönböztesse a reprezentációtól. Épp ezért az orvosa tanácsára videókat kezdett el készíteni a szűkebb környezetéről. Ezeket a felvételeket láthatjuk kivetítve, miközben életének fontosabb részleteit ismerhetjük meg a sérülése előtti és utáni időszakból – egyben a háború szubjektív olvasata is körvonalazódik. Nem szoktunk azon gondolkodni, mennyire befolyásolja a politika a személyes életünket, de egy háborús övezetben az identitást, a világképet sokban meghatározhatja. Eszembe jutott Bartis Attila A vége c. regényéből egy mondat, amit most értettem meg igazán: „pedig akkor még fogalmam nem volt róla, hogy alig félpercnyi gombolkozás a nyárporos verőfényben ugyanúgy eldöntheti egy ember életét, mint Sztálin vagy Adolf Hitler.” A Felhőn lovagolok érdekes kísérlet arról, hogyan, milyen formában és eszközökkel adaptálhatod az életed színpadra úgy, hogy az mások számára is releváns problémákat vessen fel.

One Girl Show. Fotó: Molnár Edvárd

fikció, önreflexió, személyes

Béres Márta One Girl Show-jával zártam a csütörtököt, a szólóelőadás a túlzások, fikció és realitás olyan egyvelege, amely jó értelemben véve zavarba hozza a nézőt. Ugyanis őszinte minden esetlenségével és törékenységével együtt, remek humora van, jól kitalált, a vajdasági színésznő bátran lép interakcióba a közönségével, ha kell, énekel, ha kell, a földön kúszik vagy egy hatalmas csontvázzal beszélget a hátsó sarokban. A fesztivál első olyan előadása, amin a szó legnemesebb értelmében véve szórakozok. A 2011-ben debütált szóló számomra attól érdekes, hogy érzékeny finomsággal beszél olyan problémákról, amelyekhez előítéletekkel szoktunk viszonyulni, például, hogy mi mindent kell megtennie egy színésznőnek, hogy jó szerephez jusson. Vajon mit hiszünk erről, és egyáltalán van-e hozzá közünk?

Kálmán-nap. Fotó: Bíró Márton

párkapcsolat, idő, válság

A Kálmán-nap az életközepi válságokat dolgozza fel: amikor az ember már nem igazán vállal olyan kockázatot, ami teljesen felborítaná az addigi életét, miközben küszködik a konszolidáció összes gondjával. Hajdu Szabolcs rendezése a tőle megszokott érzékenységgel, finom humorral, kimerevített  pillanatokkal hív minket egy intim találkozásra. A nagyszínpadon berendezett kis térben úgy érzem magam, mintha tényleg az ő nappalijukba csöppentem volna, és egy kihallgatószoba sötétített fala mögül figyelném az apró gesztusokat, a látszólag lazán hétköznapi, mégis szorosan egymásnak feszülő dialógusokat. Az előadást nem tudom elvonatkoztatni az Ernelláék Farkaséknál világától, de úgy gondolom, nem is kell leválasztanom egymásról: az összérzés olyan, mintha ennek a házaspárnak két különböző napját láttam volna, így árnyaltabb képet kapok az életükről. Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni arról, mennyire csodálom az őszinteségüket és a merész színházi fogalmazásmódot.

Forecasting. Fotó: Bíró Márton

közösség, kiegészítés, megosztás

Barbara Matijević Forecasting c. performanszán néha nyerítve röhögök: ennek alapjául amatőr videók szolgálnak, amelyeket a YouTube-ról vadászott össze. Egyedül működteti a színpadon a laptopját: úgy mozog, hogy a testét mintegy folytatásként rendeli hozzá a képernyőn látható kétdimenziós mozgóképek világához. A főzőműsortól kezdve a fegyverkezelésig, a műanyag nemi szerveken való gyakorlástól az állatok ápolásáig ezer- és ezerféle videót láthatunk, zseniális történetfüzérré alakítva. Érdekes volt arra is figyelni, néhol mi hangzik el az amatőr felvételeken: van, aki imádja az ősrégi márkájú hajszárítója zúgását, és mivel retteg attól, hogy elromlik, videón rögzítette, hogy ha bekövetkezik a katasztrófa, akkor is élvezhesse a szárító búgását. Viccesen szomorú belegondolni abba, hogy az emberek mi mindent szeretnének egy videó által megosztani és konzerválni.

ONE. Fotó: Bíró Márton

magány, mozgás, hálózat

A pénteket a ONE-nal zárom. Lisa Verbelen a BOG csapatához tartozik, és az egyéni előadása is legalább olyan sikeres a közönség körében, mint a naplóbejegyzésem elején említett produkció. A ONE egy olyan szóló, amely több hangra íródott, de a technika segítségével egyedül is abszolválható. Bámultam a kivetítőn futó kottalap firkáit, és kedvet kaptam ahhoz, hogy egyszer valakinek hangokat jelző krikszkrakszokkal írjak levelet. Merthogy a történetek úgyis a másik emberben születnek meg, és erre bizonyíték Janek Turkowski Margarete c. egyszemélyes performansza is, aki bolhapiacon vásárolt ötvenes-hatvanas évekbeli videofelvételek alapján rekonstruálja egy idős nő, Margarete életét a megyei könyvtár egy kis termében, miközben a képekhez kitalált sztorikat mesél – így válunk mi is észrevétlenül egy történet részévé és szövögetjük tovább azt.