Kovács Emőke: Forgóajtó, nejlonfólia

A Játéktér 2014. őszi számából

Fotó: Bányai Tamás

Beszélgetés Bartha József UNITER-díjas vizuális művésszel

Foglalkozásodat tekintve azt a meghatározást szoktad adni, hogy vizuális művész vagy. Mit foglal ez magába, és mi az, ami nem fér bele?

Azért nem azt a meghatározást adom, hogy képzőművész vagyok, mert a képzőművészet egy eléggé behatárolt terület. Ha azt mondom, hogy vizuális művész vagyok, abba nagyon sok minden belefér, a látványtervezéstől kezdve a konceptuális művészeten keresztül, a képzőművészeten át a plakátdizájnig. Ami ebbe nem fér bele, és azzal is foglalkozom, az egy kortárs művészeti alapítvány vezetése, aminek én vagyok az elnöke és létrehozója, ennek az alapítványnak van egy kortárs művészeti tere, a B5 Stúdió. Ez utóbbi az adminisztratív, kurátori, művészetszervezői tevékenységhez tartozik. Plusz tanár is vagyok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.

 Mesélsz egy kicsit arról az udvarhelyi pionírházról, ahol először találkoztál a vizuális művészetekkel?

A pionírház úgy működött a ’89 előtti időszakban, mint most az iskolán kívüli tevékenységeknek lehetőséget biztosító csoportok vagy intézmények, előbbiben különböző köröket indítottak, amelyekre be lehetett iratkozni. A rajzkört választottam, amelynek vezetője Verestóy Árpád volt, aki később megalapította a művészeti iskolát. Nagyon jó technikai tudása, és kiváló pedagógiai érzéke volt. A művészetekkel való első találkozásomkor ő volt az igazán meghatározó személyiség.

A színházzal és a díszlettervezéssel mikor kerültél kapcsolatba?

A színházzal nagyon korán. Székelyudvarhely a kommunizmus idején egy nagyon szerencsés helyzetben levő városnak számított, ugyanis a romániai magyar színházak majdnem az összes előadásukat vendégszerepeltették ott. És itt visszatérnék Verestóy Árpád tanáromhoz, aki bátorított arra, hogy színházi előadásokat is nézzünk, koncertekre járjunk. Az akkor látott előadásokra most is emlékszem, konkrét jelenetekre, sőt a díszletekre is. Amikor elkerültem Marosvásárhelyre, a művészeti középiskolába, akkor folytatódott a színházba járás, ugyanis ennek az iskolának is megkövetelte a miliője, hogy érdeklődjünk a különböző művészeti tevékenységek iránt.

A középiskola elvégzése után első alkalommal nem jutottam be a kolozsvári képzőművészeti egyetemre, így otthon, Székelyudvarhelyen maradtam egy évig. Akkor megkértem Szép Gyulát, az akkori Venyige néptánccsoport egyik alapítóját és az udvarhelyi kultúrház akkori igazgatóját, hogy a kultúrházban biztosítson nekem egy helyet, ahol tudok készülni a következő évi felvételire; ennek az volt a feltétele, hogy cserében plakátokat kellett készítenem a kultúrház előadásaihoz. Ekkortájt Visky Árpád rendezte A gondnokot a Népszínháznál, Baász Imre készítette a díszlet tervét, és Visky Árpád megkért, hogy segítsem kivitelezni a Baász díszlettervét. Ezután Szász Zsolt rendezte meg Kocsis István Tárlat az utcán című drámáját, ez volt életem első látványterve, amelyet a tervezéstől a kivitelezésig én csináltam, erre a mai napig büszke vagyok. Egy forgóajtóból állt, tologatható falakkal, nagyon jól működött. Mindezt csak szórakozásból vállaltam el, hiszen készültem a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára. Ahogy bejutottam, a díszlettervezésnek egy ideig búcsút mondtam.

Képzőművészként sokfele jártam a világban, és talán 1993-ban vagy ’94-ben kapott el úgy igazán a színház szele, amikor láttam egy előadást, Bocsárdi Lacival a Tamási Áron Színháznál, mely Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című drámájából készült. Mára már úgy érzem, hogy a díszlettervezés egy bizonyos szempontból drog, már többször abba akartam hagyni, de képtelen vagyok rá, ezzel együtt vagyok egész.

Shakespeare-szövegekkel mikor találkoztál először?

Az első meghatározó Shakespeare-szöveg a Hamlet volt, amit Tompa Gábor rendezésében láttam Kolozsváron, viszont addig, amíg nem kezdtem el díszleteket csinálni Shakespeare-előadásokhoz, addig nem olvastam a drámáit.

Az első Shakespeare-díszleted 1999-ben készült, a Szeget szeggel című drámát vittétek színre Bocsárdi Lászlóval. Milyen volt az a díszlet?

Rozsdás fémből volt a színpad beépítve, és már akkor is használtunk kifutókat. Én mindig onnan indulok, hogy melyik az az anyag, amely az előadást mind vizuálisan, mind fizikálisan, érzékileg meghatározza. A nézőben pluszérzeteket kell kiváltania ezeknek az anyagoknak,
hiszen minden néző egy már meglévő tapasztalattal és tudással megy színházba, és például a rozsdás fém látványához és tapintásához is hozzá tud társítani valamilyen érzeteket, érzelmeket, emlékeket, és ez is közrejátszik az értelmezésben. Nem hiszek abban a látványtervben, ami nem ad semmi pluszt az előadáshoz. A tér szegmentálása, lüktetése, hangulata segítse az előadást, együtt lélegezzen vele, tudja a vizualitás, hogy mikor kell jobban érvényesülnie, és mikor kell megszűnnie.

Ezután jött a Romeo és Júlia 2002-ben. Milyen térben játszódott?

Egy üres tér volt, ami egyszerre volt kint és bent, csupán a proszcéniumon volt egy avarszőnyeg. Illetve volt három, nem igazán ismert reneszánsz festő szerelem témában festett, kinagyított festménye, melyeket amatőr giccsfestő stílusban festettettem meg. Ez a három festmény néha látszott, néha nem, csak bizonyos helyzetekben érvényesültek. Itt nagyon erős volt az őszi avarhangulat, és a bal oldalon lévő fekete zongora, amin Zeno Apostolache mint bohóc játszott. Ez a Romeo és Júlia volt az egyik hozzám legközelebb álló előadás.

A Lear király következik.

Az általam készített Lear király-díszletet tanítják az egyik amerikai egyetemen, bekerült a tankönyvükbe. A Lear esetében kulcsfontosságú a viharjelenet, és meglátásom szerint nem a külső, hanem a belső vihar a lényeges, arra törekedtem, hogy ezt tegyem vizuális szempontból megfoghatóvá. Azt akartam elérni, hogy vizuális és egyben retinálisan fizikális élményt nyújtson.

Van-e egy leírható folyamata annak, amikor a szóból kép lesz?

Például, amikor Bocsárdi Lacival dolgozom, nagyon sokat beszélgetünk, ez segít abban, hogy az érzeteinket felszínre hozzuk, sokszor már nem is emlékszünk, hogy ki mit talált ki. A látvány akkor érdekes, ha van egy jó dramaturgiája, és nem árul el előre mindent. A látvány esetében nagyon sok mindent figyelembe kell venni. Viccből szoktam mondani, hogy azért nem lehet tökéletes díszletet csinálni, mert van egy szöveg, van egy rendező és van gravitáció, és ezeket mind figyelembe kell venni. A fentiek összetettsége miatt nehezen megragadható a szó képpé válása.

A Shakespeare-szövegeket hogyan „tanulmányozod”, mielőtt elkezdesz dolgozni velük?

A szöveget kétszer-háromszor szoktam elolvasni. Firkálva olvasok, azaz olvasás közben állandóan rajzolok. Akár azt is elő tudom most keresni, hogy honnan indult a Lear király. Régi, megsárgult lapú füzetecskéket szoktam vásárolni az ócskapiacon, ezeket rajzolom tele – a régi papír valahogy inspirál. Első olvasáskor mindent lefirkálok, ami eszembe jut, ilyenkor nem gondolok semmilyen technikai problémára. A szövegeket mindig vizuálisan közelítem meg, és mindent kiemelek belőlük, ami vizuális elemre utal.

Az UNITER-díjas Hamlet díszlete esetében honnan indultatok?

Onnan indultunk, hogy melyek azok az anyagok, amelyek uralhatnák az előadás hangulatát. Bocsárdi Laci ötlete volt, hogy mindenféleképpen a víz legyen az. A vízzel kapcsolatban nekem van egy fóbiám, ugyanis utálok olyan helyen zuhanyozni, ahol műanyag függöny van felszerelve, mert az ráragad az ember vizes testére, mintha befóliázná azt. Ahogy Bocsárdi Laci elmondta a vízzel való ötletét, nekem egyből beugrott a fóbiám a fóliával, amit már régóta probáltunk beépíteni egy látványtérbe.

A jelenlegi Hamletet már elkezdtük Gyulán, egy műhelymunka keretén belül, már ott is megjelent a nejlonfólia, ott volt egy olyan ötlet, hogy bizonyos jeleneteket előre leforgattak, melyeket ezekre a nejlonfóliákra kellett vetíteni. Gyulán vetítettünk rá, az itthoni előadás esetében viszont teljesen más funkciókat töltött be ez az ezüstös, átlátszó fólia.

A bukaresti Teatrul Metropolisban 2008- ban bemutatott Hamlet ugyancsak a Bocsárdi Lászlóval való közös munkátok. Ez továbbgondolásra került, vagy teljesen új lappal indítottatok most, a sepsiszentgyörgyi előadás esetében?

Volt már néhány előadásunk Bocsárdi Lacival, amit két helyen is megcsináltunk, például a Nyugati világ bajnoka, ami Craiován, majd Sepsiszentgyörgyön került megrendezésre, a Lear király, amit Budapesten, majd Sepsiszentgyörgyön állítottunk színpadra. De soha nem csináltuk ugyanazt, mert, ahogy a mondás tartja, a folyóba kétszer ugyanúgy belelépni nem lehet.

A bukaresti a látvány szempontjából egy nagyon koncentrált és sötét, nyomasztó világról szólt. A sepsiszentgyörgyi előadás szellősebb, bensőségesebb, fizikálisabb. A bukaresti olyan előadás volt, amit el lehetett volna játszani egy blokklakásban, egy garzonban, a szentgyörgyi meg olyan, amit egy kertben lehet eljátszani, vagy egy erdőben. A bukaresti Hamlet esetében az egész előadás nemcsak Hamlet belső világáról szólt, sokkal elágazóbb volt. A sepsiszentgyörgyi olyan, mintha mindenki Hamlet lenne, kezdve a fóliától a kádig, a király borospoharáig. Mindenki a hamleti eszme szerint működik.

Meglátásod szerint Shakespeare mitől tud kortárs lenni?

Fontos kérdés, hogy egy rendező miért választ Shakespeare-szöveget, és nagyon fontos, hogyan vannak tálalva ezek a szövegek a közönség számára, ez azt jelenti, hogy melyek azok a nem konkrétan shakespeare-i téglák, amelyekkel építkezni lehet, és amelyek a 21. század embere számára közvetítik a shakespeare-i gondolatokat. Shakespeare annyira színes, a színház összes lehetősége, sőt a művészet lényege benne van az ő drámáiban, mindig lehet valami újat találni a szövegeiben. Shakespeare bárki számára elérhető, ez kevés drámaíróról mondható el.

Mondok egy-egy Shakespeare-drámát, az lesz a feladatod, hogy társíts hozzá egy színt és egy anyagot.
Othello?

Türkizkék és homok.

Szentivánéji álom?

Zöld és szatén.

III. Richárd?

Bőr és fekete.

Velencei kalmár?

Fehér és fa, nagyon régi patinás padló.

Lear király?

Szurok, ami visszatükröződik és mélykék.

A vihar?

Ez a kedvencem. Már egyszer megálmodtam egy színésszel és egy lavórral. Egy arctalan színész egy hatalmas mosdótálban mosta a lábát, nem láttam semmit körülötte, csak egy arctalan kisgyereket a háttérben, aki papírhajókat hajtogatott. Tudtam, hogy A vihar díszletét látom. Tehát víz és fehér.

Romeo és Júlia?

Meleg avarbarna és acél.

Macbeth?

Homok és acélszürke.

Vízkereszt?

Moha, föld és zöld.

Melyek a kedvenceid?

A vihar és a Macbeth hiányzik még az életemből, ezekhez szívesen készítenék látványtervet.

Az UNITER-díjad hol tartod?

Betettem az egyik szekrénybe, de a kisfiam elvitte és valahol játszik vele. Nincs vitrinem, hogy abban tároljam.

Öt jelölés után most milyen érzésekkel mentél a díjátadóra?

Az elsőnél úgy gondoltam, hogy na, most kapok egy UNITER-díjat, hogy ez most kijár. Egy bukaresti előadás került jelölésre, Pirandello Nem lehet tudni, hogyan című darabja, éppen tíz éve, Bocsárdi Lacival közös munkánk. Ezután már nem figyeltem oda az ilyesmikre, soha nem azért dolgoztam, hogy díjakat kapjak. Most is akkor eszméltem fel, amikor megkérdezte a mellettem ülő Adrian Ganea, volt tanítványom és barátom, hogy izgulok-e, erre azt válaszoltam, hogy miért kellene izgulnom, és akkor tette fel a kérdést, hogy „mit fogsz mondani, ha kimész?” Ekkor ütött meg, hogy tényleg, mit fogok mondani a „köszönöm”-ön túl? És arra gondoltam, hogy elsősorban a díszletmunkásoknak és díszletgyártóknak kell megköszönnöm a munkájukat, mert nélkülük nem áll a díszlet. Persze először megköszöntem a családomnak, hogy elviselnek, mert nem könnyű egy kreatív művésszel együtt élni.