Kovács Emőke: Bloggernézőpont

A Játéktér fesztiválblogja. Interferenciák december 4-5.

Fotó: Biró István

A skeletoninthehouse.blogspot.com csapata, amelyben magam is dolgozom az Interferenciákon, mellőzni próbálja a száraz kritikaírást, illetve tényközlést. Arra a koncepcióra épül a munkánk, hogy a látott előadásokat, a figyelemmel kísért off- és kísérőprogramokat továbbgondoljuk, és a véleményünkről, tapasztalatainkról, impresszióinkról a magunk eszközeivel (szöveg, fotó, videó, rajz) készítsünk lenyomatot. Izgalmas és nehéz egy színházi eseményre nem megszokott módon reagálni. Bár ez a fajta munka feldob, mégis szomorúsággal tölt el, hogy a fesztivál kezdeti erős és jó előadásai után csalódást okoztak az elmúlt napok.

Csütörtökön nagy reményekkel ültem be a kolozsvári színház Aki elzárja az éjszakát című előadására, elsősorban a szereposztás miatt. Györgyjakab Enikőt és Viola Gábort remek színésznek tartom, és kíváncsi voltam, milyen energiákkal működnek együtt a színpadon. Nona Ciobanu rendezése Liliana Cavani forgatókönyvén alapszik, utóbbit Az éjszakai portás című film ihlette. Egy bonyolult szerelmi történet múltba nyúló fájdalmas részleteit tárja fel Hanna és Max, akik 13 évvel a II. világháború után újra találkoznak. Viszonyuk a lágerben kezdődött, nemi erőszakkal. Az ölelés és eltaszítás jellemzi ennyi év után is kapcsolatukat, nem bírnak szabadulni a múltjuktól, ezáltal kizárják magukat a jelenből. A rendezés nem a szövegre épül, hanem a két színész testére, az állati ösztönökre, annak a bemutatására, milyen mértékben képesek az emberek fájdalmat okozni a másiknak az állandó áldozat-elnyomó szerepcsereharcban. A két színész megfeszül a színpadon, játékuk erős testtudatot követel, a kifulladásig hurcolják egymást, végig az ágyon, a földön, a tér minden pontját bejárva. Folyamatosan váltakoznak a kegyetlenség és gyengédség megtestesülései. Sok vadállatiság és perverzió van belezsúfolva a kegyetlenséget megmutatni kívánó jelenetekbe, ám ezekre nem érkezik megfelelő feloldás vagy válasz, a levegőben maradnak. A két színész szép pillanatokat teremt, amikor egymás szemébe néznek, amikor egymáshoz érnek, még a bántalmazás látványát is habzsolom. Mégis, a páros energiájához, intenzitásához és erejéhez nem ad elég erős hátteret maga a sztori, a dramaturgia, a szöveg, a színpadkép, a rendezői vízió. Minden darabokban hullik elém, és nem a történet tragikuma érint rosszul, hanem az, hogy a rengeteg színészi munka mellett és mögött nincs egy letisztult és átgondolt rendezői elképzelés, nem sikerült összehangolni azokat az alapvető részecskéket, amelyekből összeáll egy színházi előadás.

Nem sok időm van a látottakat átgondolni, nincs is erőm hozzá, figyelem a morajló büfét és a hétórai előadásra gyülekező tömeget. Felfrissülök a kintről behozott hidegtől, és mosollyal ülök be a nagyterembe. A hosszú című előadás (Kafka Project:Frontiere/Granice/Meje/Grens/Borders) Horvátországból érkezett, Karina Holla állította színpadra. Kafka-szövegeket dolgoznak fel, az alapvetően mozgással megteremtett helyzetek verbálisan is elhangzanak. Ha az ember Kafkát olvas, az az érzése támad, hogy fogalma sincs, milyen erők dobálják ide-oda, miféle hatalomnak kell megfelelnie és a puszta létezésének milyen következményei lehetnek. Ezt a kafkai világot ragadja meg az előadás első fele, a század eleji hangulatot idéző jelmezekben egymás mellett elrohanó hivatali emberek személytelensége, idegensége. A kezdeti – számomra kissé – homályos helyzetből egyértelműen kiemelkedik az Átváltozás, Gregor Samsa története. Az elidegenedésről, eldologiasodásról szóló példázatot plasztikusan jelenítik meg, a csótány bőrébe bújó táncos egy alsónadrágban mászkál négykézláb, majd a családja ijedtsége és undora elől egy szekrénybe menekül. Az Átváltozás szereplői, Heidegger terminusával élve, a létezés szintjén élnek, elfogadják a legabszurdabb élethelyzeteket is, nem érzékelik a tragikumot, féreg módjára léteznek. Szépen megragadták ennek a történetnek a líraiságát, az iróniáját és fájdalmát a szekrényekbe bújás játékával. Az előadás második fele felszámolta ezt a kafkai világot, „modern” jelmezekben (színes hacukákban) és „modern” zenére vonultak be a táncosok, szexuálisan fűtött helyzeteket teremtettek, és a kavalkád közepette nem értettem, hogy mire akarják felhívni a figyelmem (talán arra, hogy a kafkai gondolatok ma már nem érvényesek?). Ezt a hirtelen váltást nem tudom értelmezni, sem az előadás végét: a Pina Bausch-filmből vett meneteléssel zárul a Kafka Project. Úgy érzem, magamra hagytak az alkotók, és megengedik, hogy elhiggyem: nem tudtak jobb befejezést kitalálni.

A pénteki napom a Babeş−Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának A repülő gyermek című előadásával indult. A tavalyi ötödéves hallgatók vizsgaelőadásáról van szó, amit az Ecsetgyárban láthattunk. A Schimmelpfennig-féle dramaturgia előreszalad, visszatekint, előre-hátra ugrál az időben, több nézőpontból vizsgálja meg ugyanazt az esetet. Ez a „trükközés” szabadságot sugall, lehetőségek sorát adja a rendezőknek. Mégis, mintha Bodolay Géza nem élne igazán ezzel a szabadsággal, nem ad feladatot a színészeinek – felolvasó-színházi eseményhez hasonló előadást láthattunk, azzal a különbséggel, hogy itt a színészek tudták fejből a szöveget.

A Guy Zimmerman által rendezett Fractalicious! című posztdramatikus, különböző médiumokat vegyítő előadás hatalmas figyelmet és fegyelmet követelt a nézőktől. Különböző elméleteket hallhattunk az emberi viselkedésről, a szexualitásról, a társadalomról, mindezt oly módon, mintha egy egyetemi előadásra csöppentünk volna be. Bryan Reynolds, Reynolds professzor szerepében, egy tanár zavaros személyiségét játssza el, aki kiömleszti magából az információt, összevissza beszél, de mégis van benne logika, és pihenésképp felolvas valami még bonyolultabb szöveget. Mellette Jessica Emmanuel próbálja táncával kitölteni a teret, a mozdulataival különböző érzelmeket testesít meg, egyszerre táncosnő, szerető, élettárs. Az előadás során két énekesnő (akik a közönség utolsó sorának két szélén ülnek – egyikük épp mellettem) kiemeli, aláhúzza vagy előrevetíti Reynolds egy-egy gondolatát; a háttérben megállás nélkül videoprojekció fut rémisztő, nyugtató, szép és nyomasztó képekkel. Nehéz megmondani, hogy a rengeteg ingerből és elméletből mit lehet megjegyezni; vagyhogy egyáltalán az volt-e a cél, hogy megjegyezzünk bármit is.

Minden maradék energiámmal készültem a Viktor, avagy a gyermekuralomra. Purcărete rendezését fél évvel ezelőtt már láttam, de délután, amikor kérdésessé vált, hogy be fogok-e jutni, harcba szálltam a jegyért. Szeretem ezt az előadást. Roger Vitrac szövege polgárpukkasztó, olvasni is élmény, és Purcăretével egymásra találtak. Tegnap leginkább Viktorra (Dimény Áron) és Eszterre (Albert Csilla) koncentráltam, a két nagyra nőtt gyerekre. Viktor hamleti kérdéseket fogalmaz meg, Eszter Opheliaként reagál. Viktor úgy lök el, úgy ölel és úgy markol bele a női testbe, mint egy tapasztalt, vágytól hevített férfi; „kiosztja” a szüleit, terrorizálja a szobalányt, szerelmet kér Ida Mortemartól és irányítgatja Esztert. Esztert, aki igazi áldozat, rajta csattan minden pofon, ő meg értetlenül (vagy inkább csak értetlennek mutatva magát) gyerekdalokat énekel a hangszórókból üvöltő disszonáns zene ellenében–mellett. Albert Csilla és Dimény Áron megragadták a vitraci figurák esszenciáját. Egyszerre sérült gyerekek és őrült felnőttek, ártatlan lelkűek és romlott vágyakozók, akik egy megbomlott társadalomban már nem keresik az okokat, hanem még jobban szétrúgják a bomlást magát.