Kovács Emese: Nem lehetünk egymáséi

Szeretők. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós
A Játéktér 2021/4. számából
Fotók: Jakab Lóránt

Szerencsésnek gondolom a döntést, hogy az eredeti Állhatatos szeretők címet az alkotók Szeretőkre cserélték. Bár ez a cím is hordozza magában a történet szinopszisát, az állhatatosnál mégis egyszerűbb és komolyabban vehető, ugyanis kérdés, hogy mit jelenthetett volna ez a szó az előadás összefüggésében. Valószínűleg ezért is nem szerepel a címben.

A történet a korához illően valóban egyszerű, barokk szerelmes komédia, ahol egy fiatal pár azért küzd, hogy az intrikusok cselszövései ellenére tiszta kapcsolatuk megmaradhasson. Azonban elmondom: a hepiend nem jön el. Ebben van a történet ereje, és emiatt a fordulat miatt rímelhet ez a dráma napjainkra.

A tér üres, az előadás kevés kelléket használ. A járásokat áttetsző, zöld tüllfüggöny jelzi. A barokk pompa látványa a jelmezekben, sminkben, frizurákban jelenik meg (díszlet- és jelmeztervező Hatházi Rebeka). Minden buborékszínű, leginkább lila, rózsaszín, zöld. A kor hangulatát idézi még a csillár, egy-egy szék, díszes fürdőkád. A helyszín a Herceg (Dávid A. Péter) palotája, a padló tükörhatású – ha az itt élők nem hordanák magasan az orrukat, akkor láthatnák önmagukat kívülről. A két szerelmes, Silvia (Sosovicza Anna) és Arlequin (Faragó Zénó) azok, akik kijátsszák a padló adta lehetőséget, egy pillanat erejéig tükörként használják azt első találkozásukkor. Mindketten letérdelnek, és belenéznek a tükörpadlóba. Silvia és Arlequin nem ehhez a világhoz tartoznak, a giccses öltözetű, parókás és rizsporos figurákkal szemben ők munkásruhában vannak. A férfi munkásnadrágban, a nő takarítóköpenyben. Azonban a történet előrehaladtával egyre inkább beolvadnak ebbe a világba, és ők is fehér parókás udvarhölggyé és úrrá válnak.

A történet napjaink mainstream kultúrájából egy nagyon népszerű témát, a társadalmi egyenlőtlenség kérdését ragadhatná meg (gondoljunk a Joker, az Élősködők filmjeire, vagy a most taroló Squid Game sorozatra), de nem ez válik a fő irányává, pedig az előadásban még a francia forradalom is megjelenik egy kép erejéig – Liberté, Égalité, Fraternité, kiáltja Arlequin –, vagyis azt a kort idézi, amikor az emberek épp a hatalmas társadalmi különbségek ellen harcoltak. Azonban az ábrázolás miatt térben és időben távol marad a történet saját jelenünktől, az előadás még akkor is, ha csak jelzésszerűen idézi a barokk stílusjegyeit, inkább abban a korban ragad, olyan példázattá válik, amelynek lefordítása a mára nem következik egyértelműen. Emiatt a darabhoz hűen a szerelmi szál gondolatával haladtam inkább.

A történetben a Herceg elrabolja Silviát, mert meglátja, és megtetszik neki, de Silvia Arlequint szereti, akivel hosszas várakozás után végre találkozhat. Ez a jelenet szép, csendes és érzékeny. Ahogy kezüket egymás felé emelik lassan, valóban érezhetjük szerelmük őszinteségét, a származásukból adódó tisztaságukat, ők azok, akik nem ebből a giccses, művi, csillogó világból érkeztek. Mégis elhagyják egymást, Silvia a Hercegbe „szeret bele” – amennyiben lehet ezt szerelemnek hívni –, Arlequin Flaminiába (Szilágyi Míra), a legnagyobb intrikába. Egyikőjük sem a pénz miatt választja új párját, de az indokot sem tudjuk meg igazán. Ahogyan az előadás ajánlója is mondja, a főhősöket manipulálják a körülöttük lévők, főként a már említett Flaminia, illetve Trivelin (Moșu Norbert László), teszik ezt a Herceg utasítására. Azonban Dávid A. Péter Hercege egyáltalán nem gonosz, nem ellenszenves, játékával egy szerény, tétova, rejtőzködő uralkodót jelenít meg, nem él vissza a hatalmával. Pedig a történet szerint valójában erről lenne szó, a Herceg alattomos módon felhasználja a pénzét és uralkodói pozícióját, fogva tart egy nőt, amíg az bele nem szeret. Számomra kérdés marad, hogy miért mond le egymás tiszta szerelméről a két fiatal, hogyan és miért csábulhatnak el ennyire indokolatlanul és véglegesen, nem is ellenkezve ennek az érzésnek.

Egy tétova Herceget látunk, az előadás nagy részében egy széken/trónon ülve a játéktér fölött lóg, innen nézi a cselekményeket, azt hogy Silvia nem akar az övé lenni. Ebből az érzésből az udvarában dolgozók sem tudják kimozdítani. Végül lejön a magaslatról, és úgy tűnik, megküzdenek Arlequinnel Silvia kegyeiért, végre nem csak felülről osztogatja a parancsokat, hanem kézbe veszi az irányítást. Nagy fordulatot sejtet, a nézői figyelem fenntartásának lehetőségét, a feszültség fokozását hordozza magában az a pillanat, amikor sejtelmes zene kíséretében megjelenik egy Úr (Fodor Alain Leonard), aki egy fegyvert kínál Arlequinnek, a szegény férfinak, amellyel megoldhatja a problémáit. A fegyver felcsigázza a néző érdeklődését, hiszen Arlequin az előadás egy adott pontján elsütheti, minden esetre előveheti, felhasználhatja valaki ellen, fellázadhat, ha már láttuk a forradalmi szellemet megjelenni benne. Ezért csalódás, hogy a párbajjelenetet végül a Herceggel tőrrel vívják meg, a fegyverüket gondosan egy-egy tálcára helyezik, hogy aztán többet sose használják. Ugyan jogtalan lenne drámai fordulatot várni egy komédiától, de az, ahogyan a pisztoly a zsinórpadlásról leereszkedett fényes, átlátszó dobozban megjelenik ennek a különös, rejtelmes alaknak a jelenlétében, mégis azt a várakozást indítja el bennem, hogy ennek a fegyvernek jelentősége lesz, Arlequin fellázad majd helyettünk.

A színészek játékukkal a barokkos túlzásokat méginkább felnagyítják, stílusparódiát használnak, reflektálnak is erre a játékmódra, velünk együtt nevetnek a mímelt, erőltetett gesztusokon. Szilágyi Míra Flaminiája például nagyon kifejezően alkalmazza ezt a játékmódot, többször is kifordul a nézőkre, hogy „összekacsintson” velünk, jelezze, hogy most nagyon eljátssza a szenvedést, a csábítást, az örömöt, közben meg mindez mögött ott a gúny erre a régen letűnt stílusra, és az összes szereplőre nézve. Ez a torzítás, a felnagyítás válik a komikum forrásává, illetve ennek keverése a mából ismert elemekkel, például kortárs zenével (zeneszerző: Visky Péter), fényekkel, Lisette (Tamás Bolgár) megjelenésével, aki pénzért cserébe próbálja elcsábítani Arlequint Silviától, de nem sikerül neki. Lisette és udvarhölgyei korunk sztárolását, a celeb- és Instagram-létet gúnyolják ki játékukkal. Lisette a giccsvilágba lassan átlépő Silviának ajándékot ad bocsánatkérése jeléül, miután megsértette. Az ajándékválasztás egy műanyag melleket ábrázoló melltartóra esik, amin, bár jó geg lehetett volna, a közönség nem nevet, valószínűleg Silvia sem érti, miért ezt kapja Lisette-től. Túl kicsi a melle? Túl természetes ehhez a világhoz?

Az előadás végére az Úr egyre nagyobb szerepet kap, viszont továbbra is rejtélyes, titokzatos figura, nem világos a jelentősége. Maradunk a kérdéssel: ki lehet ő? A Herceg helyére ül a magasban lógó trónra, az uralkodói pozícióba. Talán ő a játékmester, vagy a színház, a történetíró, aki valójában irányít a háttérből.

Az előadás zárása hasonlóan titokzatos marad, számomra hirtelenül, váratlanul jön a történet vége. Az az érzésem támad, mint amit a fegyvernél is említettem. A sztori szerint a szereplők egy színházi előadásra készülnek, ami nagyon ígéretesnek hangzik, ahol a viszonyok valamelyest tisztázódhatnának. Például a Herceg és Silvia viszonya, vagy közelebb kerülhetnénk a titokzatos Úr alakjához és jelentőségéhez. Hiszen ezen a ponton indulnak el az említett viszonyok, ekkor tudja meg Silvia, hogy a Herceg és az általa szimpatikusnak tartott vadász ugyanaz a személy. Flaminia épp elmenni készül, bár Arlequin már beleszeretett.

Fontosnak tartom, hogy Silvia és Arlequin találkozását láthatjuk szétválásuk után, mert így azzal a kérdéssel maradtam: miért hagyták el egymást ők ketten? Arlequin és Silvia megérkeznek a színházi előadásra. Egyikük a nézőtér jobb oldalán, másikuk a balon. Most úgy állnak itt, mint két idegen, és sértő megjegyzéseket tesznek egymásra nézve – meghíztál, közönséges vagy –, ők, akik nem sokkal korábban még őszinte szerelemmel ugrottak egymás nyakába.

Annak ellenére, hogy a történet egyszerűen összefoglalható és már a cím is sokat sejtet belőle, az a kérdés valóban megfogalmazódik bennem, hogy miért csábultak el ilyen könnyen, mi miatt hagyták el egymást. Silvia és Arlequin karaktere komolyan vehetőek maradnak ebben a giccses világban, és a komikumból adódó könnyedség ellenére is kérdésfelvető figurákká válnak.

Szeretők. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós. A bemutató dátuma: 2021. szeptember 29. Rendező: Visky Andrej; Író: Pierre de Marivaux; Díszlet- és jelmeztervező: Hatházi Rebeka; Zeneszerző: Visky Péter; Színpadi mozgás: Dávid A. Péter. Előadók: Balázs Bernadett Mária, Csorba Kristóf, Dávid A. Péter, Egyed Kriszta, Faragó Zénó, Fodor Alain Leonard, Gergely Bíborka, Kassay Mátyás, Moșu Norbert László, Nagy Csaba, Nagy J. Noémi, Sosovicza Anna, Szilágyi Míra, Tamás Boglár.