Kovács Emese: Legyen színház a színházi nevelés – búcsú-manifesztum Gavin Boltontól

Kovács Emese: Legyen színház a színházi nevelés – búcsú-manifesztum Gavin Boltontól

Két szempontból egy szövegről: recenzió Gavin Bolton Színház mind! tanulmányáról és beszámoló a Határes(e)tek beszélgetésről.

Az európai színházi nevelési területen Magyarország kiemelkedő helyet foglal el. Nemcsak a gyakorlat, de az elmélet terén is fontos lépéseket tesz a diszciplína megértése érdekében. A Káva Kulturális Műhely K+önyvek néven hozott létre virtuális kiadványokat, melyekben időről időre fontos nemzetközi szövegek jelennek meg magyar fordításban. A társulat ezekhez kapcsolódóan Határes(e)tek néven online beszélgetéssorozatot is hirdet, ahol a frissen megjelent elméleti szövegek némelyike kerül megbeszélésre. 

Január 17-én egy Gavin Bolton-írás volt terítéken, magyarul Színház mind![1] címen jelent meg nemrég Bethlenfalvy Ádám fordításában. A fordító beszélgetőpartnerei Kiss Gabriella, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető egyetemi docense és Kaposi László drámapedagógus, rendező, a Magyar Drámapedagógiai Társaság elnöke voltak. 

Ez a szöveg eredetileg 2000-ben jelent meg[2], Gavin Bolton ezzel a művel zárta pályáját. Utolsó publikációjában a színházi nevelés körül folyó örökös kérdéshez tért vissza, pontosabban egy határozott állásfoglalással fejezte be életművét, azzal, hogy a színház minden dramatikus tevékenység közös alapja. A színházi nevelés területén dolgozók folyamatosan a színház és pedagógia kereszttüzében állnak – Bolton ezt a csatározást kívánta önmaga részéről lezártnak tekinteni, és arra kérni az olvasókat, hogy kezeljék a színházi nevelést színházi műfajként. 

A 7. K+önyvekSzínház minden? címen jelent meg, és a Bolton-szöveg mellett két másik írást is tartalmaz. Az egyik Chris Cooper A színész a színházi nevelési előadásban, a szerző itt Edward Bond drámaíró és a BigBrum színházi nevelési társulat közös munkájából indul ki, és több, Bond által használt terminust ismertet meg az olvasóval. A másik Brian Edmiston szövege[3], amely az osztályteremben alkalmazott folyamatdrámához kíván támpontokat adni. 

Határes(e)teken több aspektusból vizsgáltuk meg a szöveget, hangsúlyt fektetve a magyarországi színházi nevelésre gyakorolt hatásáról és fontosságáról. Az eredeti, 2000-es megjelenés óta 21 év telt el. Gyakran történik meg, hogy az eredeti szöveghez képest a fordítás jóval később érkezik, és teszi meg hatását adott nyelvterületen. Kiss Gabriella is épp ezt kérdezte a fordítótól, hogy miért épp most tartotta fontosnak a magyar megjelenést. Bethlenfalvy a szöveg általános előnyeit említette, mint például azt, hogy a drámatanárok számára megteremti a színházban való gondolkodás lehetőségét. Ezt Kiss kiegészítette a színháztudomány szemszögéből nézve, szerinte párbeszédet kezdeményez a két terület – pedagógia és színház(tudomány) között. Emellett segít a tudománynak a megértésben, a pozicionálásban, és felveti a kérdést tágabb körben is: mit kezdenek ezzel a diszciplínával a nézés tudományán nevelkedett szakemberek?

Ez az a kérdés, amely az erdélyi magyar közönséget és színházról gondolkodókat talán a leginkább érinti. Ha ez a kérdés egy olyan országban is felmerül, ahol bőven látunk alkalmazott színházi előadásokat, ahol a kőszínházaknak szerves része a színházpedagógia, sőt, számos színházi nevelési társulat létezik, akkor mit kezdjünk a pedagógia-színház kapcsolattal mi itthon, ahol az elmélet és a gyakorlat is csak elvétve foglalkozik a területtel – bár az elmúlt években növekedni látszik ezek száma, ebben az évadban kiemelendő például a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat TMT – Színház az osztályteremben[4] eseménysorozata. 

A passzív befogadó nézői szerep hagyománya mellett még egy ok lehet a színházi nevelési képzések hiánya is, de az indokok keresésébe nem mennék bele, inkább csak azt vizsgálom magamban a beszélgetéshez képest még eggyel tovább lépve, hogy hol van a helye itt és most ennek a recenziónak. Miért érdemes Bolton szövegéről beszélni? A felsoroltak miatt mindenképpen, és mert egyetértek Kiss Gabriellával, hogy a szöveg párbeszédet indít el a tudományok között. A recenzióm inkább ezt vállalná: beszélni, hírt adni a színházi nevelésről, színházról és nevelésről egy fontos szöveg apropóján. 

Színház mind! szövege rámutat, hogy a 20. század elején megjelent újfajta irányzatok mind definiálni próbálták magukat, újabb és újabb elnevezések jöttek létre, amelyek valahogyan egyesíteni akarták a színházat, szociológiát és pedagógiát. Ez a jelenség a magyar fordításokban is megfigyelhető, számtalan műfaji megnevezés létezik (drámapedagógia, tanítási dráma, folyamatdráma stb.). A közös ezekben a fogalmakban a színház szó kerülése, vagy ahogyan Kiss megfogalmazta: terminológiai színházkerülés. Ehelyett a dráma szót részesítik előnyben, olyannyira, hogy a dráma teljesen új értelmet nyert színházi nevelési körökben, és gyűjtőfogalomként használják bizonyos dramatikus, színházat és pedagógiát alkalmazó tevékenységekre. 

Bolton ebben az írásában úgy kíván visszatérni a színházhoz mint alaphoz, hogy meghatározza azt. Ahogyan a beszélgetésen is elhangzott, a definíciója abszolút vitatható, nem törekszik teljességre. Inkább arra próbál rámutatni, hogy mi a legfőbb közös pontja a hagyományos értelemben vett színháznak és az alkalmazott színháznak, drámának. A szerző szerint ez közös a többletjelentés keresése. A brooki gondolatból kiindulva Bolton azt mondja, hogy a színház üres terében a nézők elkezdenek tartalmat, másodlagos jelentést keresni egy kihelyezett szék esetében. Ez történik az iskolában is: ha a tanár szerepbe lép, és így mutat rá az osztályteremben álló üres székre, a diákok elkezdenek egy fiktív valóság szerint gondolkodni róla. 

Bolton ezzel a felvetésével azt kéri, hogy a pedagógusok és a színházi szakemberek fogadják el önálló színházi műfajként az alkalmazott színházi formákat. Ezzel nem azt állítja, hogy a hagyományos színházi gyakorlat köré kellene építsék a képzést. Azt szeretné, hogy a teljes színházi eszközrendszerrel dolgozók és a valamivel kevesebb eszközt használók között ne legyen szakadék. Fel kell ismerni a tényt, hogy bizonyos korosztályok és közösségek esetében szerencsésebb más-más színházi műfajt használni.

Kaposi László szerint ezzel az írással Bolton a lehetetlenre törekszik. Ahogy a szövegében mondja is: lesz, akinek ez nem tetszik. A drámapedagógus szerint oktatáspolitikai állásfoglalás az írás, fontosabbnak tartja A tanítási dráma elmélete[5] című művét. Kaposi emellett azt a kérdést teszi fel, hogy mit nyerhet a pedagógiai szakma azzal, ha színházként tekintünk ezekre a dramatikus tevékenységekre. A Káva vezetője, Takács Gábor megfordította a kérdést: mi a veszélye? Kaposi szerint az, hogy a személyes megélés a technika rovására mehet. A beszélgetés ezen a ponton szakadt meg, holott épp itt indulhatott volna el egy termékeny vita, amely épp a legfőbb kérdésre keresné a választ: hasznos-e Bolton felvetése? 

Bár az egész boltoni életmű a fogalmak keretezéséről, az elméleti diskurzus életben tartásáról, a folyamatos definiálásról és azok javításáról, igazításáról szól, Kiss Gabriella tehermentesítette a hallgatóságot azzal, hogy elmondta, a ’90-es évek óta nem definiáljuk „A” színházat[6]. Ez a gondolat még inkább segít a boltoni állítás elfogadásában. 

A Káva Kulturális Műhely munkájával arra törekszik, hogy a színház-szociológia-pedagógia között legyen kapcsolat és együttműködés. A működőképes előadások/foglalkozások létrehozása közben talán nem lehet akadály a pontos definíció megkonstruálása. Ahogy arra Kiss is utalt, Boltont az érdekli, hogy a making közben a résztvevők hogyan tudnak dolgozni a színházzal. 

A színházi nevelést ismertető diskurzusokban leginkább a terület fontos hatásairól esik szó, az elérhető eredményekről, a módszerrel fejleszthető területekről, társadalmi hasznosságról. Szociológiai és pedagógiai szempontból ezek emelhetőek ki. Erdélyben viszont, ahol a színházak kezdenek kísérletezni ezzel a műfajjal, talán megvan rá az esély, hogy erőssé váljon a foglalkozások, előadások színházi szakmai oldala is. Lehetnének ezek a pedagógiai célzattal létrehozott előadások művészileg erősek, természetesen úgy, hogy szem előtt tartják a gyerekközönség érdekeit, és betartják a műfaji sajátosságokat a biztonságos alkalmazás érdekében. Bolton kérését nem gondolom radikálisnak. Ha a színház oldaláról közelítünk és szem előtt tartjuk a célközönséget, ha az alkotásba bevonunk más területről érkező szakembereket is (pedagógusokat, szociológusokat, pszichológusokat), akkor születhet egy színházilag érvényes pedagógiai jellegű alkotás. Ezt kívánja Bolton is búcsúzóul: a változtatás csak a csinálásban, a makingben jöhet létre.  


[1]Gavin Bolton: Színház mind! In: Takács Gábor (szerk.): Színház minden? Három tanulmány színházról és nevelésrőlkiadja: Káva Kulturális Műhely, Bp., 2021.
[2]A szöveg először a  Drama research (2000/1) folyóiratban jelent meg. A magyar fordítás a David Davis által szerkesztett Gavin Bolton: essential writings (2010) könyv alapján készült.
[3]Brian Edmiston: Mi az én szerepem? A szerep, a keret, és a pozíció a folyamatdrámában, In. Takács (szerk.): Színház minden? Három tanulmány színházról és nevelésről, kiadja: Káva Kulturális Műhely, Bp., 2021.
[4]Lásd: TMT – Színház az osztályteremben (2021. 01. 30.)
[5]Gavin Bolton: A tanítási dráma elmélete. In: Színházi füzetek V., kiadja: Magyar Drámapedagógiai Társaság, Bp., 1993.
[6]Kricsfalusi Beatrix: Teatralitás és medialitás, avagy miért nem definiálható „A” színház. Elérhető: https://www.jatekter.ro/?p=34814 (2021. 01. 30.)