Kovács Emese: Kísérlet a kísérletre

Kovács Emese: Kísérlet a kísérletre

Fehér nyuszi, vörös nyuszi, 8. pulzArt, Sepsiszentgyörgy
Fotók: Codra Botond és Vargyasi Levente

Minden színházi előadásról elmondható (és szent igaz), hogy a jelenidejűség miatt nem lehet kétszer ugyanolyan – nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Ez a gondolat hatványozottan igaz a Fehér nyuszi, vörös nyuszi című szövegből készült előadásokra. Ugyanis az iráni szerző azt az utasítást adta, hogy egy színész csak egyszer adhatja elő a darabját. 

Az előadást az írója vezeti, ezért több előírása is van, például a díszletre vonatkozóan: egy asztal, rajta két pohár víz, egy szék, egy létra. Emellett azt is olvashatjuk az ajánlóban, hogy a színész, aki felolvassa a szöveget, a nézőket bevonja a játékba. A szerző, Nassim Soleimanpour szövegén keresztül végig jelen van, a színész a közvetítője, illetve az egyik kísérleti nyúl, velünk együtt. Az előadás egyedi élményt ígér, kísérlet arra, hogy szembemenjen a hagyományos, megszokott színházi keretekkel.

Mennyiben sikerült ez? 

Az előadásokat a 8. pulzArt kortárs művészeti fesztiválon néztem meg, négy színész játszotta négy különböző napon, én ezekből kettőt láttam, először Pálffy Tibor, majd Pál Ferenczi Gyöngyi előadásában. A már említett előírásoknak vagy szabályrendszernek része, hogy a színésznek az előadás kezdetekor kell megkapnia a szöveget, előtte nem olvashatja, nem ismerheti, különben játszhatatlan. Legalábbis elveszik belőle minden izgalom, ugyanis a szöveg egy kísérletre épül. Még mielőtt a nézők megérkeznek, az előadás producere egy fiola mérget ad át a színésznek (ezt a zsebükben tartják), és kb. az első negyedórában, a szerző utasítására egy néző bele is keveri a fehér port az egyik pohár vízbe. Meginni csak az utolsó negyedórában kell. 

A szöveg 2010-ben íródott, amikor az iráni szerző büntetésül nem utazhatott, mert nem teljesítette a kötelező katonai szolgálatot, ezért azt szerette volna, ha helyette az általa írt szöveg járja be a világot. Ez így is lett. Ezekből az élményekből kiindulva a szöveg – nehezemre esik, hogy az előadás szót használjam, mert az író folyamatosan emlékeztet a jelenlétére, így folyton tematizálódik, hogy ő beszél a színészeken keresztül, a szövegen keresztül – egyik fő irányvonala a hatalom kérdése. A szerző a színházat eszközként használja arra, hogy felettünk, nézőkön hatalmaskodjon úgy, hogy fizikailag nincs is jelen. Ezzel mutat rá mindarra, amit a hazájában átél – noha egy sokkal szörnyűbb formában, mint amit mi tapasztalunk, de a jelenség számunkra is ismerős. Megkérdőjelezés nélkül követjük az ő utasításait. Mindezt elsősorban azért tesszük, mert hiszünk a színház biztonságosságában. Tudjuk, ez nem a valóság, még akkor sem, ha nagyon erősen annak akar tűnni. Mindkét említett színész esetében elmondható, hogy igyekeztek a lehető legtermészetesebben olvasni, kíváncsisággal, rácsodálkozással, hitelességgel – eddig lehetett eljutni, a hitelességig, de nem a valóságig. Ez nem a játszókon múlott, hanem rajtunk, nézőkön. Az előadások szórakoztatóak voltak, sokat nevettünk a véletlenszerűségen, az improvizáción, az esendőségen, amit a szöveg ismeretlensége ad. Ebből a derűből szépen vezetett át az író a szembesülésig: mi mindannyian az ő kísérletének a részesei vagyunk.

A nézőtéren mindkét alkalomkor túlságosan hittünk a színházban, a közös játékban. A szerző a színész által felkér egy nézőt, hogy tegye bele a mérget a pohárba, ez meg is történik. Majd arra is megkér, hogy hunyjuk le a szemünket, ezalatt a színésznek lehetősége van arra, hogy összecserélje a poharakat, így a nézők nem tudhatják majd, hogy melyikben van a méreg. Én becsuktam a szemem, együtt mentem a show-val, a cirkusszal. Annak ellenére, hogy a pohár víz megivása előtt hosszú monológ folyik a színész lehetséges öngyilkossági szándékáról, meg a parányi esélyről, hogy mégis igazi méreg van a pohárban, senki nem akadályozza meg, hogy a színész igyon a vízből. Nem csodálkozom, hiszen színházba jöttünk, és itt (is) a passzív részvételhez vagyunk szokva. Erről szól az a kísérlet, ami a darab címadója lett, és amely az előadás egészének analógiájaként működik. A nyulas kísérletet el is játssza az az öt néző, akiket a színész felkér a feladatra: a létra tetejére egy répát helyeznek el, a nyúl, aki a leggyorsabban megszerzi, jutalmat kap, és befestik vörösre, a többieknek pedig büntetés jár. Egy idő után a fehér nyuszik megverik a vörös nyuszit, és ez a szokás átöröklődik minden nyúlra, még akkor is, ha már az összes nyúl kicserélődött, és az új nyulak közül egyik sem tudja, miért is járt eredetileg a verés. Így öröklődik át ránk is a hallgatás, a nemcselekvés, a félelem attól, hogy mit szólnak majd mások, vajon kapok-e büntetést, ha másképpen cselekszem, mint a többiek. 

Az előadás ugyan edzette a részvételi hajlandóságukat, legalább egy szó erejéig mindenki megszólalt. Odáig viszont nem tudtunk eljutni, hogy cselekedjünk. Pálffy Tibor előadásán, amikor a poharat a szájához emelte, egy néző annyit mondott, hogy „Szerintem nem kéne hagyni.” 

Miután a színész lefeküdt a színpadra az előadás végén, néhányan még ülve maradnak a nézőtéren, elgondolkodva talán azon, hogy mit tettünk, mi történt, de a legtöbben – én magam is – átlagosan viselkednek, cseverésznek, „ez jó volt”, „igen”. 

Én nem tartom gazembereknek magunkat, a nézőközönséget, amiért nem ugrottunk mindannyian oda, de elgondolkodtam a gazemberségen. Ha már a színházi konvenciókhoz ragaszkodunk, legalább eljátszhattuk volna, hogy elhisszük, méreg van a vízben. Ha csak egy kis esély is van erre, mégiscsak az lenne az emberi, hogy odamész, és megakadályozod. Tehát cselekszel. Igaz, nem az utolsó sorban ülő, mert mire ő odaér… Ha az előadás is megteszi azt, hogy a színháziasságot legalább annyira kerüli, mint a szöveg, akkor a nézőteret nem szokványos sorokba rendezi. Így a szokatlanság érzése megnövelheti bennünk annak a gondolatát, hogy itt valóban valami más történik, ez tényleg nem színház, itt tényleg fontos a jelenlétem. Persze, ha nem a színház mércéjével mérem, akkor úgy hangzik, mentegetőzni akarok, hogy miért nem mentettem meg egy emberi életet. Lehet, hogy egy valós helyzetben is mentegetőznék, ezen elgondolkodtam. 

Először Pállfy Tibor előadásában láthattuk a szöveget, talán ez is lehet az oka, hogy míg az ő előadásán nem tapsoltak, a Pál Ferenczi Gyöngyién már igen – itt egyébként több olyan néző is jelen volt, akik már korábban látták az előadást, tehát ismerték a szöveget.

Egyébként az alkalmazott színházi műfajokról, ahol a néző résztvevőként van jelen, egy kutatás[1] azt bizonyította, hogy cselekvőképesebbé teszi azokat a fiatalokat, akik ilyen jellegű eseményekre járnak, mondhatni begyakorolják ezt a képességet. Nem gondolok arra, hogy kudarc lenne a nézők számára a passzív magatartás. Inkább lehetőséget kínál a fejlődésre, láthattak egy olyan előadást, ami legalább esélyt ad arra, hogy helyzetbe kerüljenek. A cselekvés lehetőségét adta ez az előadás.


[1] vö. DICE – a kocka el van vetve, DICE Konzorcium, 2010