Kovács Dezső: Istenkeresés, avagy ironikus esztétizmus

A Játéktér 2013. nyári számából

Maxim Gorkij: Mélyben. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Fotó: Biró István

A színen a pusztulás romvilága. Dermedt, lomha testek mozognak a fényekkel szabdalt, töredezett térben. Az előtérben pocsolyaszerű vizesárok csillog, caplatnak, hengergőznek benne a játékosok. S mikor köd és füst gomolyog a víz fölött, olyan érzésünk támad, mintha a mitológiai Styx folyót látnánk, amelyen Charon átviszi a holtakat a túlsó partra. A mélyben veszteglők: meztelen lelkek. Kiúttalanul vegetálnak, gyötrik egymást és önmagukat, reménytelenül, közben tétován vágyakoznak valami jóra, a megváltó fényre. A háttér ajtórésein éles fénypászmák szűrődnek a félhomályba. A játék vége felé kitárul a kétszárnyas hátsó ajtó, s vakító, hideg fény ömlik a sötétbe. Ám ott, a fénylő, üres térben nincs semmi, csak egy akasztófa kötele leng, amire majd fölakaszthatja magát a szerencsétlen színész. A poétikus romhalmazban, szeszélyes összevisszaságban, egymásra hányva hevernek emberek, tárgyak, érzelmek és szenvedélyek. Jobbra hátára dőlt, méretes szekrény, belőle kászálódik elő a tolvajnak becézett, földúlt Vaszka Pepel (Korpos András). Jobboldalt, hátul, szélesre tárt ablak, azon át közlekednek, a lehető legtermészetesebb módon a játékosok. Elöl, a víztócsa közepén bőrsityakos férfi üldögél, Bubnov, a sapkakészítő (Ördög Miklós Levente). Időnként átvonul a színen a délceg, fehér nadrágos, csizmás báró (Bokor Barna). Balra megroggyant zongora, rajta halott lány, a viaszarcú Anna (Tompa Klára) fekszik mozdulatlanul, kiterítve. Később felnyalábolják, s Krisztus-pózban ablakba ültetik a holttestet. Utóbb életre kel, s járni kezd a halott. Haláltáncukat járják az Éjjeli menedékhely szereplői a szürreális játékban. Álomszínházat látunk, groteszk felhangokkal, ironikus kiszólásokkal. A morál apostola, a jóság megtestesítője, a kulcsszereplő Luka nem agg vándor itt, hanem hatalmas, fehér nyúl, pontosabban nyúljelmezbe öltözött fiatal férfi . László Csaba nyula, szőrös tappancsain körbejárva, már az előcsarnokban felmutat egy tablet a nézőknek: „Isten néma, de hall téged.” Az ironizált etikai tétel távolian összecseng Rilke Archaikus Apolló-torzójával: „Változtasd meg élted.” (Tóth Árpád fordítása) Mindvégig erről szól az ironikus mese. A megváltás lehetetlenségéről. Az elvágyódók csúfos semmibe hullásáról. A pusztulás kietlenségéről és artisztikumáról. A szelíd Luka nem is tesz mást, mint szüntelenül szembesíti tetteikkel örökké marakodó társait. Mert „valakinek jónak is kell lenni”. Mert az imbolygó lelkek megtisztulásra, halálra vagy üdvözülésre várnak. De nincs megváltás, senkinek.

Az előadás fekete plakátján mindössze a szerző, Makszim Gorkij neve és az eredeti cím szerepel: Mélyben. Keresztes Attila rendezése mindenestől szakít a romantikus Éjjeli menedékhely-tradíciókkal.

Nem „barlangszerű pince” az előadás játéktere, ahogy Gorkij instrukciói szerint történni szokott, hanem valamikori fényét vesztett, megkopott patinájú, roncsoltságában is pompázatos terem. (A grandiózus látvány tervezője: Fodor Viola.) A rendező radikális látványszínházzá transzponálta Gorkij sok vihart látott művét. A szociális tartalmakat mintegy zárójelbe téve, metafizikai síkra emelte a realista életképek sorozatát. Az emberi lét határhelyzeteit vizsgálja alkotótársaival, az abszurdhoz közelítve a teátrális játékot. Lét-nemlét dilemmáit állítva fókuszba. Intenzív gondolati kalandra hívva nézőit.

Az előadás nagyvonalúan és fegyelmezetten közvetíti a rendezői gondolat megvalósulását. Nemcsak az elomló látvány dominál a produkcióban, hanem az akusztikai-zenei környezet (zeneszerző: Boros Csaba), a tárgyi miliő, a beszédes jelmezvilág (Bianca Imelda Jeremias) s a mozgások koreográfiája, stilizációja. Szüntelen jajgatások, fájdalmas felkiáltások, az indulatoknak, a szenvedésnek, a szenvedélynek, a felcsattanó gúnynak, a kínzó tehetetlenségnek ezernyi színe és hangorgiája szövi át a produkciót. Nem folyamatok kivetülését látjuk, hanem létállapotokat. A végállapotok rajza nem tűri a színi romantikát. Az abszurd drámává emelt rituális játék magas izzású jelenlétet követel mindenkitől.

Nincs kiemelkedő szereplő vagy történéssor, mellérendelt epizódok láncolatából rajzolódik elő az ábrázolt roncstársadalom. Nasztya, a terhes lány (Varga Andrea) elmerülten temetkezik olcsó regényei álomvilágába. Mikor a második rész vége felé szinte elviselhetetlenné fokozódik a fizikai-lelki gyötrelmek lidérces szimfóniája, szülési fájdalmak dermesztő hangsorai úsznak a kínzó nyögdécselések áradatába. Az alkoholmámorba temetkező, mégis józannak maradó, zsörtölődő Szatyin (Galló Ernő) némán elnyúlik a földön. Szakmányban vedelnek, alkoholizálnak a lepusztult férfiak. Ölre mennek a mindennapi betevő vodkáért. Hiába próbál keménykedni köztük a bevert orrú rendőr, a zsaroló Medvegyev (Tollas Gábor), semmire se megy a rámenősségével. S hiába próbálja őrizgetni megtépázott tekintélyét az elnehezült életét (és lábát) húzó elcsigázott háziúr, Kosztiljov (Gáspárik Attila), röhögve átlépnek rajta, ütik, rúgják, csépelik, s mikor végképp kidől, úgy vonszolják végig a földön, mint a zsákot. Kikapós asszonykája, a háza népét fegyelmező gunyoros Vaszilisza (Gecse Ramóna) szilajul szitkozódik, ádázul, viperaként harcol szerelméért, még akkor is, mikor már minden veszni látszik. Korpos András Vaszkája elemi erejű ösztönlény, csupa tűz és robbanékony indulat, csak akkor enyhül meg valamelyest, mikor a türelmes és szelíd Natasa (Mészáros Ibolya) fölcsillantja előtte az új szerelem ígéretét. Meszesi Oszkár egykedvű lakatosként (Klescs), Orbán Zsolt indulatos tatárként, Nagy Dorottya csapzott, lestrapált lepényárusnőként, Bartha László Zsolt szenvedélyes, zöldfülű Aljoskaként, fegyelmezetten játsszák kisebb-nagyobb epizódszerepeiket. A Színész, Bányai Kelemen Barna intenzív jelenléte mintegy összefoglalója a sokszólamú drámának. Sírásba hajló csúfondáros kacajaival, elfúló siránkozásával, patetizmusba forduló tragikomikusságával a kiúttalanság, az elveszettség eleven, groteszk szobra.

Az előtér mozgalmasnak ható cselekvéseit gyakran felülírják a háttér fi nom, apró elmozdulásai. Sokat borongnak, meditálnak, szenvednek a játékosok, vagy csak néznek maguk elé üresen; lelassított minimál-cselekvéseik mégsem válnak vontatottá, mert közben magával ragad a látvány érzéki ereje, intellektuális telítettsége, az etikai dilemmák végletessége. Igaz, az efféle intenzív színház fokozott odaadást, odafordulást kíván a nőzőtől. Az együttes találkozása Gorkij száztíz éves darabjával egyaránt szolgálhatta a társulatépítést s a művészeti igazgató bemutatkozását, egyúttal rávilágítva, hogy Keresztes rendezői módszere milyen mélyen ágyazódik a román rendezői iskola (Silviu Purcărete, Andrei Şerban és mások) formavilágának áramába. (Lényegét tekintve ugyanezt a színpadi fogalmazásmódot láthattuk tőle a szatmárnémeti színházban rendezett Három nővérben.)

Április közepén, mikor egy pesti kritikusdelegáció résztvevőjeként láthattam a produkciót, nagyjából fél ház volt a Nemzeti Színház valamivel több mint hatszáz főt befogadó nézőterén. Az előadás utáni közönségtalálkozón (ahogy kritikuscéhünk nevezi: Kritikus Órán) a rendező elmondta, az adott kondíciók közepette nagyjából 8–10 előadásra van még esély. Hallhattunk arról is, hogy szeretnék fokozottabban megszólítani a város fiatal értelmiségét, az egyetemistákat. Van hova fejlődni. Magasan pattog a labda.

—————————-

Makszim Gorkij: Mélyben (Éjjeli menedékhely). Fordította: Gábor Andor. Rendező: Keresztes Attila. Rendezőasszisztens: Csép Zoltán. Díszlettervező: Fodor Viola. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Zeneszerző: Boros Csaba. Szereplők: Bányai Kelemen Barna, Bartha László Zsolt, Bokor Barna, Galló Ernő, Gáspárik Attila, Gecse Ramóna, Korpos András, László Csaba, Mészáros Ibolya, Meszesi Oszkár, Nagy Dorottya, Orbán Zsolt, Ördög Miklós Levente, Tollas Gábor, Tompa Klára, Varga Andrea.