Kovács Bea:  Lightos lázadás

Kovács Bea: Lightos lázadás

A Játéktér 2015. őszi számából

Fotó: Bíró Márton

Manipulációk. Via Negativa – Csiky Gergely Állami Magyar Színház – TESZT – MASZK Egyesület – THEALTER – Kosztolányi Dezső Színház – DESIRÉ – Infant (RO, HU, SRB, SLO)

A The Who polgárpukkasztóan lázadó, örökzöld slágere, a My generation szól, miközben három ország hét színésze, műanyag bébikkel a kezükben, sorfalat áll egy hatalmas fekete fal előtt. Bojan Jablanovec szlovén rendező koprodukciós előadásának indítása máris kellően punk és arcba mászó, és bár a Manipulációk plakátján ott virít a tizennyolcas karika is, a színházi forradalom mégis eléggé szelídre sikerül.

A román−magyar−szerb−szlovén koprodukció a Via Negativa – Csiky Gergely Állami Magyar Színház – TESZT – MASZK Egyesület – THEALTER – Kosztolányi Dezső Színház – DESIRÉ – Infant együttműködésével valósult meg, a TESZT és a THEALTER nyitó előadásaként, az Infant pedig fesztiválzáróként mutatta be a produkciót. Jablanovec elmondása szerint a bizalom kérdéskörét akarta körüljárni: mit jelent egymásban, önmagunkban bízni, milyen határvonal húzódik a bizalmi játékok és a hatalmi manipulációk között?

Az előadás tulajdonképpeni első jelenetében Formanek Csaba egy mad scientist típusú tanárt alakít, aki nagy robajjal jön be a színre és a tér minden zegzugát bejárja. Formanek harsány, ripacskodó, elnagyolt alakítása azért vicces, mert teljes egészében megmutatja és kifigurázza azt a tanársztereotípiát, amelyet valamennyien ismerünk. Oktatónk könyveket csap le az asztalra, számonkérően tágra nyílt szemekkel várja válaszainkat a feltett, lehetetlen kérdésekre (miért? miért nem? de hogyan?), úgy írja tele a betöltésre szánt magas fekete falat, hogy közben krétája pattan, porzik, repül. Alig érzékelhető különbség van a szakmai szenvedély, az elhivatottság és az őrület között. A megszállott tanár kérdéseire nem érkezik válasz: túlságosan visszafogott a közönség, vagy csak nem értjük a játék kétoldalúságát? Mi lenne, ha az interakció tényleg beindulna – lenne reakció a performer részéről a véletlenszerűen érkező válaszokra? Be tudná-e építeni a nézői beavatkozást játékába? Kérdéseim homályba merülnek, hisz az általam látott két produkció alatt egyszer sem kapcsolódnak be a nézők.

A Formanek által játszott karakter kulcsszavakban villant fel olyan kérdéseket, mint Isten létezése, Isten és ember kapcsolata, a lét és a semmi, valamint a gondolkodás rögös útjainak milyensége. Mindezeket ötletek, elképzelések, eszmék kötik össze, az angol ideas szóval jelölve, amely a későbbiekben az ideas-ideal-deal (ötletek-tökéletes-alku) szójátékként alakul tovább a fekete táblán. Formanek az előadás egyes etűdjeiben egyfajta ceremóniamesterként jelenik meg, például rögtön a következő jelenetben. Mielőtt kimenne a színről, arra kér bennünket, bármi is történjék, ne segítsünk az utána színre lépőn, hisz borzalmas zenész. A színházi reflexió itt már két síkon is elindul: egyrészt Formanek performerként van már jelen, aki tudatában van helyzete színháziságával, nem tart fenn semmiféle illúziót, másrészt ténylegesen megteremti az előadó-néző közötti viszonyt és reagál is rá. Megbízik bennünk, feladatot ad, számít ránk. Kimozdít passzivitásunkból, hiszen partnerré tesz, még akkor is, ha partnerségi viszonyunk pontosan a passzivitást, a nem cselekvést feltételezi. Formanek eltűnik, helyette egy gitárral takarózó, meztelen zenész (Kucsov Borisz) jelenik meg, akinek szája és végtagjai is le vannak ragasztva, erőszakos, ellentmondást nem tűrő fekete szigszalaggal. Pár pillanat és máris motyogva könyörögni kezd: mentsük már ki nyomorult, kiszolgáltatott helyzetéből. Izgalmas nézői pozícióba vagyunk hozva: bár megkértek, hogy ne segítsünk, ösztönösen mégis akarunk, ezért dönteni kell – kinek az oldalán állunk? Visszaéljünk az előző alkotó bizalmával, vagy cselekedjünk, annak reményében, hogy tettünkre nem derül fény? A közönség soraiból valaki feláll, és a színpad deszkájába szúrt késsel elvágja a ragasztószalagot. Kucsov hálálkodik, majd gitárával rázendít, és már szinte megállapítanánk, hogy nem is annyira kibírhatatlan zenész, mire visszatér a feldúlt, csalódott Formanek, aki szóvá is teszi kiábrándultságát: gyorsan felvési a táblára, hogy TRUST (bizalom), majd nagy lendülettel áthúzza azt. Kényelmetlen helyzetben vagyunk, hisz az előzőekben választanunk kellett, és választásunk most árulásként hat. Persze játék az egész: a performerek csak befolyásolni akarnak, ide-oda terelgetnek, próbálgatják lelkiismeretünket – manipulálnak. Aztán jön a felismerés: de hát mindig ez történik a színházban, csak most éppen észre is vesszük, és rögtön becsapva érezzük magunkat. Mégiscsak megbízunk az alkotókban, rájuk bízzuk magunkat, lelki békénket, erre ők meg így…

Jablanovec előadása a továbbiakban is egymástól dramaturgiailag független jelenetekből építkezik, amelyek a néző-performer, performer-performer, sőt rendező-performer közötti bizalmi viszonyok működésére kérdeznek rá. A produkció a performanszok egyszeriségét is magában hordozza, hiszen bizonyos etűdök az interakcióra építenek, amelyek minden alkalommal más és más irányba mozdítják el a dolgok kimenetelét. Ilyen például az utolsó jelenet, amelyben Levko Esztella rengeteg vizet iszik meg, alkotótársai pedig egyre csak biztatják őt. Ez a jelenet is különböző reakciókat vált ki: a TESZT-en például az egyik néző felháborodottan vonult ki, arra hivatkozva, hogy életveszélyes játékot űznek a színésznővel, majd valaki le is állította a performert, a THEALTER-en viszont nyugodtan végignéztük, amint Esztella megissza a temérdek vizet, majd közösen megtapsoltuk teljesítményéért. Nézőként nehezen tudunk mit kezdeni ezzel a hatalmi helyzettel, amelybe belekerültünk: függ-e tőlünk a másik élete, van-e befolyásunk, és ha igen, mit kezdhetünk vele? Tudunk-e akkora hatást gyakorolni, hogy az megváltoztassa a produkció (vég)kimenetelét? A járókelő effektus értelmében minél többen tudnak segíteni egy rászorulónak, annál kevesebben fognak, hisz mindenki arra számít, hogy majd a másik, a mellette levő fog beavatkozni. Ez a mechanizmus tökéletesen végigkövethető a Manipulációk ezen jelenetében, egy nagy adag voyeurizmussal keverve: szinte perverz kíváncsiságot érzünk, amikor végignézzük az etűdöt, tudni akarjuk, hogy meddig megy el a performer, le fog állni vagy közel kerül a rosszulléthez.

A Manipulációk jelenetei hullámzó intenzitásúak: van, ami túlmagyarázottnak hat (a meztelen majomként csakis közösülni akaró politikus metaforája), van, ami kissé szájbarágós (a thinking, vagyis gondolkodás névvel kiosztogatott, jóformán ránk erőltetett rágógumik kiosztása), van, ami egyszerre gyönyörű és szexista (két, meztelen felsőteste között elhelyezett késsel táncoló színésző lassú tánca – amelyet egy férfi néz), és van, ami a szó legjobb értelmében groteszk (a műanyag bébik sétáltatása a nézőkig és vissza, a nemzeti himnuszok altatóként való éneklése, a cselekvésre buzdító szövegek felrajzolása).

A Manipulációk megszelídített lázadás a színház olykor fojtogató keretei ellen, játékos reflexió a hatás-ellenhatás, akció-reakció, bizalom-befolyás tematikáira. A tapsrendnél újból felcsendül a My generation, visszatérünk a manipulációk elejére, csak ezúttal nem szépen, fegyelmezetten ülve a színházban, hanem már kint, védtelenül, váratlanul, mit sem sejtve.

Manipulációk. Bemutató dátuma: 2015. május 23.; Via Negativa – Csiky Gergely Állami Magyar Színház – TESZT – MASZK Egyesület – THEALTER – Kosztolányi Dezső Színház – DESIRÉ – Infant; Koncepció, rendezés, díszlet: Bojan Jablanovec; Szereplők: Borisz Kucsov, Formanek Csaba, Levko Esztella, Magyari Etelka, Szorcsik Kriszta, Mátyás Zsolt Imre, Mészáros Gábor.