Kovács Bea: Identitások közt

Kovács Bea: Identitások közt

XI. Nemzetiségi Színházi Kollokvium, Gyergyószentmiklós

Fotó: Kolozsi Borsos Gábor és Jakab Lóránt (még több fotó itt)

Gyergyószentmiklós megfelelő helynek bizonyul, hogy időközönként rákérdezzünk arra, mit jelent ma Romániában nemzetiségi kisebbségben élni, hogy tudunk erről a színház nyelvén beszélni, és egyáltalán milyen viszonyban vagyunk saját identitásunkkal valamint azokéval, akikkel és akik mellett élünk. A kétévente megszervezett Nemzetiségi Színházi Kollokvium a maga elegáns visszafogottságával valójában nem foglal állást a nemzetiségi kérdés művészi kidolgozhatósága, illetve ennek a kidolgozottságnak a milyensége kapcsán, hanem úgy késztet beszédre és párbeszédre, hogy előadásokat mutat fel. A tíznapos fesztivál válogatása így egyrészt többnyire valós képet nyújt arról, milyen gondolati és formanyelvi vonalak mentén szerveződik a romániai kisebbségi színházak művészetpolitikája, másrészt közvetlenül, a sokszínű produkciók felmutatásával arra is rávilágít, hogy melyek azok a kérdések, amelyek a színházi kifejezésben és közlésben napirenden vannak. A tizenegyedik alkalommal megrendezett fesztivál megnyitóján Czegő Csongor, a Figura Stúdió Színház igazgatója az identitást központi tematikaként említette, és a beválogatott előadásokat nézve akarva-akaratlanul is minduntalan azzal találjuk szembe magunkat, hogy a hovatartozás, a nemzeti és személyes identitás problémája megkerülhetetlen és apadhatatlanul aktuális.

A fesztivál első négy napja máris jól mutatja azt az interkulturális átjárhatóságot, ami az elmúlt évek romániai színjátszását jellemzi. Gondolok itt például olyan esetekre, amikor magyar nyelvű társulattal román ajkú rendező dolgozik (a nagyváradi Szigligeti Színház A mi osztályunk című előadását Anca Bradu rendező jegyzi), német társulatnál magyar rendező rendez (a Temesvári Állami Német Színház Elektráját Bocsárdi László rendezi), illetve Fehér Ferenc budapesti rendező-koreográfus sokadszorra dolgozik együtt a sepsiszentgyörgyi M Studióval. A kultúrák közötti párbeszéd tehát az alkotócsapatok felállásában is megvalósul, és fontossága akkor is érezhető, ha a létrejött produkciók ténylegesen nem foglalkoznak a nemzeti identitás vagy a kisebbségi lét kérdéskörével.

A Kollokvium idei nyitóelőadása a kisvárdai fesztivál fődíjas produkciója: Anca Bradu rendezésében A mi osztályunk olyan nagy lélegzetvételű előadás (két óra negyven perc szünet nélkül), ami sajátos, prózai dramaturgiájával a lengyel és zsidó egymás mellett élés, az ideológiák magánéleti és közösségi hatását és kihatását, valamint az egyéni-kollektív-kulturális emlékezet lehetőségeit boncolgatja. A nagyváradi színészek kitartó játékukkal képesek ébren tartani az érdeklődést, amely nem hagyományos nézői figyelmet kíván. A több szálon futó, történelmi tájékozottságot igénylő Tadeusz Słobodzianek-darab ugyanis egy kisközösség, egy osztály tagjainak életét követi végig hosszú évtizedeken át, belértve a második világháborút, amelyben épp ez a közösség fordul szembe zsidó tagjaival a gyilkosságig, a másik megsemmisítéséig menően. Bradu dalokkal és táncbetétekkel bővített előadásának hangulata a felszabadult, áldott tudatlanságban telő gyermekkortól a személyesen és ideológiáktól is terhelt felnőtt- és öregkorig, a gondtalanságtól a világfájdalmakig több érzelmi síkon mozog, és olyan színházat eredményez, amiben az elmondás sokkal fontosabb, mint a megmutatás.

A bukarestből érkező Ti nem láttatok semmit! című előadás az Alexandru Fifea, Cătălin Rulea és David Schwartzból álló alkotócsapat munkája, és számomra a kortárs román dokumentarista színház egyik kiemelkedő darabja. Cătălin Rulea zenei kíséretével Alexandru Fifea adja elő Daniel Dumitrache „Dinte” történetét, akit ok nélkül öltek meg a fővárosi rendőrség kihallgatószobájában a rend őrei. A verbatim módszerrel dolgozó előadás főként bírósági vallomásokból és hírekből építkezik, de személyes történetek is helyet kapnak az egyórás produkcióban. Dinte története megrendítő, de nem megy ritkaságszámba: a huszonhat éves, roma származású parkolófiúnak voltak már problémái a rendőrséggel (drogok és a foglalkozása miatt), azonban azon a napon, amikor letartóztatták és halálra verték az ügyeleten, semmi mást nem tett, csak annyit, hogy a rendőröket meglátva félelmében futásnak eredt. A szekción Dintét három rendőr „őrizte”, ezek közül a Moldoveanunak becézett rendőr fizikailag bántalmazta a fiút, aki ennek következtében meghalt. A bukaresti alkotócsapat produkciója azokra a hatalmi mechanizmusokra kérdez rá, amelyek működése még az emberölést is megengedi, sőt büntetlenül fogadja el. Az előadás másik központi témája az a tudatlanságon alapuló, végtelenül agresszív rasszizmus, ami nemcsak a hétköznapokban, az utca emberében benne van, hanem az állami intézményekben is, és ami újratermelődő esélyegyenlőtlenséget eredményez. A rendőrök és az áldozat hozzátartozóinak vallomásai mellett a felolvasott hírekhez hozzáfűzött olvasói kommentek is bekerülnek az előadásba, melyek ijesztően mutatják meg azt, hogy az átlagos internetező román állampolgár milyen véleménnyel van a cigányokról: a gyilkolás az ő perspektívájukból szükséges és üdvözlendő megoldás a cigánykérdésre. Az előadás utolsó jelenetében Alexandru Fifea saját történetét példaként felhozva arra reflektál, hogy a rasszizmus, mint minden előítélet, tanult dolog, egy olyan attitűd, amit kisgyerekkorban belénk nevelnek, és ami valós tapasztalatok, élmények hiányában egyre csak fokozódik, majd továbbadódik generációról generációra. Alexandru Fifea intenzív színészi játéka és jelenléte, szinte alig érezhető hangnem- és karakterváltásai, a történethez való roppant személyes, de mégis valamiféle távolságtartással átitatott viszonya rendkívül feszes előadást eredményez, ami új színfoltként tűnik fel a dokumentarista, szociális témájú színházi produkciók olykor ellaposodott palettáján.

Ozvald Enikő rendezésében László Zsuzsa egyéni műsora, a Cigányhold ugyancsak a romák világáról szól, ám sokkal romantikusabb, kevésbé brutális hangvételben. A Cigányhold anekdotákból dolgozik, interaktívabb és olyan sztereotípiákat is felmutat a rasszizmus kérdésfelvetése mellett, mint például a roma szenvedélyesség, a jóslás, a misztika. A Temesvári Állam Német Színház Elektrája Bocsárdi László rendezésében ismét teljesen más hangvételű előadás: a lecsupaszított görög tragédia Bocsárdi értelmezésében a bosszúvágyra, az eredendő emberi animalitásra és a tudatalatti működésére összpontosít. Fehér Ferenc rendezésében a Személyazonosság (M Studio, Sepsiszentgyörgy) a személyes identitásra kérdez: a mozgáselőadás az egyén saját identitását, valamint a csoporton belül betöltött szerepe(i)t érintő kérdések köré épül.

Az idei Kollokvium erős startja újból bizonyítja, hogy a nemzetiségi kérdés Erdélyben és Romániában ma is aktuális, és a színház megfelelő platform lehet ezek számára. A színpadon és a Livingroomban egyaránt.