Kovács Bea: Élet, rajz

Már az indítás is fokozottan teátrális, és felkínálja a színház a színházban értelmezést: kifeszített nejlonfüggöny mögött boncasztalokon fekszenek a színészek, akik előttünk vesznek jelmezt és öltenek karaktert. Caravaggio szerepében Szűcs Ervin rendező-karmesterként állítja be modelljeit a Lázár feltámasztásához. A festő mint rendező, a festmény mint (színházi) esemény párhuzama egyrészt metaszínházi utalás, másrészt rájátszik a barokk mozgalmas dinamikájára, amely Caravaggio festészetében is tetten érhető. Ez az izgalmas kép, ez a médiumváltó (színházon belül képzőművészet) ekphrasis, amint a színészek életre keltik a Caravaggio-művet, olyan művészetfiozófii kérdést is felvet, mint hogy mennyire lehet jelen idejű és eseményszerű egy festmény? Megjelenik, felelevenül előttünk egy festmény, amely maga is megjelenít egy eseményt, annak egy mozzanatát – a szemünk előtt történik mindez. Az imitáció dekonstrukciója, Derrida megfogalmazásában, a színház elsődleges célja, a caravaggiói élettörténetből kibontakozó művészi hitvallás így magát Caravaggiót is színházi emberré avatja. Művészetében ugyanis elfordul a reneszánsz embereszményétől, a szépségkultusz helyett a realista-naturalista ábrázolásmód úttörőjévé válik. Vallási tematikájú festményeinek mítosztalanító stílusa Caravaggiót értelemszerűen korának kétes perszónájává avatják.

Bár Caravaggio figurájában ráismerhetünk a barokk hősök egyik fontos eszményére, az Imitatio Christire, a festő megnyilvánulásait és ars poeticáját a posztmodern programjaként is értelmezhetjük. Ismeretes, hogy Caravaggio utcalányokat és társadalmilag kirekesztett, lecsúszott egzisztenciákat fogadott fel modellként festményeihez; a csőcselék, az alvilág bevitele a templomba, a szent térbe, egyszerre krisztusi és posztmodern gesztusként is felfogható. A posztmodern ugyanis a melléktermékek, hulladékok, a periférián elhelyezkedő, vagyis a mainstreamen kívül eső jelenségek iránt érdeklődik, a bordélyházak lakói pedig a szociális underground tökéletes képviselői. A szent és profán ilyen típusú ötvözése természetesen nemcsak Caravaggio korában, de ma is kellő megbotránkozást vált ki, azonban az egymást látszólag kizáró végletek összeegyeztetése, és az erre születő reakciók képesek leleplezni bárhol, bármikor az álkeresztényi képmutatást.

Az előadásban megjelenő Caravaggio-figura, mint minden valamire való művész, ki akar bújni az intézményesítés beskatulyázó kategorizálása alól. Meg akarja menteni művészetének elevenségét a galériák fojtogató légkörétől, alkotásainak organikusságát a muzeális sterilitástól. A „bontsuk le a múzeumokat” posztmodern kiáltványra az előadás ironikusan felel: Caravaggio anturázsa elrappel egy Baglionéhoz, a festő riválisához írt gúnyverset. A kőszínház falain belül azonban a rap, a maga polgárpukkasztó stílusával ebben az esetben megszelídül, és sokat veszít természetességéből.

Többek között ebből a jelenetből is kitűnik, hogy a Woodruff–Visky-olvasatban Caravaggio nemcsak festő, de költő és fiozófus egyaránt. Emberi kételyeit nem tudja elnémítani, minduntalan egzisztenciális kérdések gyötrik. A lélek létezésének bizonyítása foglalkoztatja, a vallásos hithez reflktáltan, nem pedig magától értetődő elfogadással viszonyul, a hiány alakzatai nem hagyják nyugodni. Emblematikus az is, hogy az előadás végén elkészíti az elveszett képek leltárát, a hiány így az életmű reprezentatív része lesz. Caravaggio nem a festést akarja elsajátítani, a tagadás által történő teremtés lehetősége izgatja. Alkímiai alaptételt fogalmaz meg, amikor azt állítja, hogy az alkotáshoz mindenekelőtt el kell felejteni rajzolni. Caravaggiót képzőművész létére a nyelvhez is problémás viszony fűzi: folyamatosan elmereng a szavak eredetén és értelmén, kibillenti a megszokott jelentéseket. Micsoda különbség van az „elvitte” és „megölte” között! Ez a fajta emberi fiomkodás fölösleges, mondja, mert a halál igazságát nem lehet szavakkal enyhíteni. Apját megölte, nem pedig elvitte a pestis. A test ott maradt, de ő nem. Visky András szövegkönyve egyszerre lírai és reflxív, provokatív és megható. Olykor túlságosan is megkövetelné az elidőzést, de a színpadi események tempója felfüggeszti az elmélkedést.

A Caravaggio Terminal intellektuális kihívásaiból következően erős színészi munkát igényel, de a kolozsvári társulat, úgy látszik, érti Woodruff nyelvét, és remekel. Látni a színészeken, hogy izgalmas feladat várt és vár rájuk esténként; nézőként külön örömöt jelent meg- és átérezni kreatív energiájukat. Varga Csilla játéka tökéletesen talál az előadás kulcsához, Bodolai Balázs emlékezetes bravúrral alakítja a sértett művészt, Szűcs Ervin jelenlétének komolysága pedig a két órán át előttünk lebegteti a kérdésfelvetések súlyosságát. Az előadás vizualitásában (videó: Bányász Bertalan) és hangzásvilágában is lenyűgöző, egyedül az amúgy hátborzongató-hidegrázós zenét jegyző bodoki-halmen kata beékelt songjai maradnak számomra élet- és színpadidegenek. Az előadás nyelvezetéhez és hangulatához sehogy nem passzolnak az erős angol kiejtéssel énekelt, ukulelén kísért dalok, melyek ráadásul nagyon emlékeztetnek az Ecsetgyárban még mindig műsoron levő Parallelben elhangzó zenés részekre. Miközben például Andy Warhol hírhedt Blowjob-bejátszása fiom eklektikával épül be az előadás világába. Maradandó, értékes előadás Visky és Woodruff színházi projektje, erős érzé- ki benyomásokkal és provokatív intellektuális kérdésfelvetéssel engedi tovább a nézőt.

________________________

Visky András–Robert Woodruff: Caravaggio Terminal
Rendező: Robert Woodruff
Szöveg, dramaturgia: Visky András
Díszlet, jelmez: Carmencita Brojboiu
Videó: Bányász Bertalan
Hang: bodoki-halmen kata
Színpadi mozgás: Sinkó Ferenc
A rendező munkatársa: Mei Ann Teo
A dramaturg munkatársa: Jessica Rizzo
Szereplők: Albert Csilla, Bodolai Balázs, Dimény Áron, Imre Éva, Sinkó Ferenc, Szűcs Ervin, Varga Csilla.