Kovács Bea: Csütörtököt mond

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Kisvárdai fesztivál(napló), június 26.

A csütörtöki nap kiadós záporral kezdődik, ami azért nem zavar különösebben, mert amúgy sem szárítottam meg a hajam. Minek hajszárító, nyár van, fesztivál, gondoltam magamban még Kolozsváron, ahonnan a társulati busszal érkeztem előző este. Előfeltevésemnek csak fele igaz: fesztivál igen, nyár – nem igazán.

A nap valójában tizenegy órakor kezdődik a szakmai beszélgetéssel. Emberséges időpont ez: van idő felébredni ahhoz, hogy lankadatlan figyelemmel követhessem majd a több mint három órás eszmecserét. Mert a kisvárdai szakmaik komolyan vannak véve: felkért vitaindítókkal, bekapcsolódó rendezőkkel, megszólaló színészekkel, kíváncsi hallgatókkal. Tetszik ez a fajta demokratikus profizmus, és szeretem, ha az alkotók egy percig sem érzik azt, hogy fölöslegesen ültek be a művház termébe.

A beszélgetés során többször felmerül a személyesség kérdése, amely nemcsak az előző esti előadások kapcsán, hanem a színházban általában fontos, megoldandó feladat. Mikor és hogyan válik egy dráma, egy rendezés személyessége közérdekűvé, milyen érzékeny szerkezet alapján kell működjön az előadás, hogy ne kövesse el sem az általánosítás, sem a túlzott partikularitás hibáját? A gyergyói Murlin Murlo és a szabadkai Csernik Árpád egyénije kapcsán is felmerül a helyspecifikusság problematikája: elhangzik, hogy ezek az előadások talán jobbak működ(het)nek azokban a közegekben, közösségekben, amelyekben létrejöttek és melyekből szervesen építkeznek. Egy produkció azonban idegenben is meg kell állja a helyét. Akárcsak egy focicsapat.

Szakmai után és előadások előtt általában mindenki dolgozik, írdogál, de most úgy döntünk, hogy valami finommal csillapítjuk a borús idő által feldúlt (gyomor)kedélyeket. Halászlét eszünk, puha barna kenyérrel, az egyetemi élmények megbeszélése közben pedig az a kérdés is felmerül, hogy vajon a Tiszából vagy a Dunából fogták ezt a porhanyós halat? Érzékeny pillanat az, amikor kiderül: a színházkritikus sem tudhat mindent. A Google Maps sem segít, úgy tűnik, nem leszünk halszakértők.

Fotó: Jakab Lóránt

Ma is három produkciót nézünk egymás után. A váradiaktól A fiút a gyergyói Kollokviumon láttam először, izgalmas lett volna a másik szereposztásban is látni Forgách András előadását. A Művészetek Házában, ahol a szerkesztőség is lesátorozott és a legtöbb előadás is van, azonban A4-es plakátok hirdetik, hogy a fiút Varga Balázs fogja játszani, a Hunyadi Istis előadásra tehát még várnom kell.

Este a kolozsváriak Csipkéjét nézem meg, amelyet – szégyen, nem szégyen – itt Kisvárdán látok először. Mezei Kinga rendezése lenyűgöz: szép és szomorú, egyszerre pihepuha és sértően érdes produkció ez, csodás látványvilággal és olyan nyelvezettel (az adaptáció alapműveként szolgáló Mamó című regényt Máté Angi írta), amitől az embernek színházhoz és irodalomhoz is egyszerre nagy-nagy kedve támad. Fogyasztani és művelni egyaránt. Meg háziállatként tyúkot tartani is megjön a kedv, meg hát ki nem szeretne színházi tyúk lenni Váta Lóránd kezei között!

A szabadkaiak Tapasztalt asszonya tényleg asszony a talpán, este tízkor kezdődik a Várszínházban, ahol már egyre távolabb kerülünk a nyár gondolatától. Tasnádi István humorát nagyon szeretem, és úgy tűnik, ezzel nem vagyok egyedül: a hűvös-szeles idő ellenére a közönség felszabadultan kacag ezen a rendező által gender-revünek nevezett előadáson. Tasnádi és vele együtt a szabadkai színészek az igen égető és aktuális kortárs problémát, a gender-kérdést feszegetik. Van itt válóper-buli, hímsoviniszta férficsapat, férfigyűlölő vesztaszűz, a hahotázás közben pedig pár olyan szívbemarkoló jelenet, mint például Pámer Csilla egy női élettörténetet felölelő monológja, amitől megremegünk – és már egyáltalán nem a hideg miatt.

Az este a szerkesztőségben ér véget, ahol befejezem a KisLapokba íródó Csipke-kritikámat, és ahol a körülöttem ütemesen kattogó billentyűzetek úgy elringatnak, hogy hazaérkezve rögtön elalszom.