Kovács Bea: Bennünk a színház, s mi őbenne

A Játéktér fesztiválblogja. Interferenciák 2014. november 26-27.

Fotó: Biró István, Kolozsvári Állami Magyar Színház  

Szerdán két esemény volt a levegőben: az, hogy itt a tél, és hogy kezdődik az Interferenciák. Nem esik nehezemre átengedni magam a fesztivál ünnep-jellegének, amiben megváltozik az időérzékünk, régi és új társulatokkal találkozunk, teljesen ismeretlen vagy ismerős világokkal, emberekkel. A tömeggel az utcán, a kávézóban, a színházban, előadás előtt, közben és után; azokkal, akik itt élnek vagy messziről utaztak ide. Közösen tanulunk és ismerkedünk estéről estére, benne vagyunk az eseményben.

Szerda este hét előtt már gyülekezik a tömeg a színház előtt. Két előadás lesz ma párhuzamosan, míg a nagyteremben Ostermeiert néznek, mi a stúdióban a Habima színházat köszöntjük újra. Harmadszorra vannak itt, a hagyomány éve ez. A velencei kalmárral érkeztek. Shakespeare drámája csavaros anyagi-érzelmi adósságokról, kötelékekről szól: Antonio pénzt kér a velencei polgárságból kinézett öreg zsidótól, Shylocktól, és cserébe akár eleven húsát is kockára teszi. Antonio ugyanis Bassanio barátságának bűvöletében él, aki viszont kedvese, Portia kezét akarja épp megkérni. A keserű és kiközösített Shylock pedig bosszút akar. Emlékszem Bocsárdi előadására, dark volt és nehéz, meg is lepődöm, amikor a Tel Aviv-i társulat komédiázósra veszi a hangnemet. Énekelve-táncolva mondják nekünk (románul), hogy kapcsoljuk ki telefonjainkat. Karnevál, buli, fesztivál. Semmi komorkodás. Ilan Ronen rendező igen tisztán láttatja a shakespeare-i konfliktusrendszert, de a viszonyok és jellemek mélységét nem tudja megteremteni. Kacagunk, persze, mert kell a komédiázás, végül is előadás előtt is elhangzik az intő szó: „have fun”. A Shylockhoz kapcsolódó cselekményszálban vélek felfedezni ijesztőbb emberi dimenziókat, a bosszúvágy félelmetes, elsöprő erejét. A csütörtöki szakmai beszélgetésen aztán sok érdekes dolog elhangzik a Habima színházzal kapcsolatban: Izrael nemzeti színházaként olyan elvárásoknak kell, vagy legalábbis kellene megfelelnie, amelyek a művészi- és egyben szólásszabadság gyakorlásával ütköznek. Ronen elmondja, hogy ez az első Shakespeare-rendezése, és ez felkérésre született. Héberül játszanak, ezen a paradox módon holt, de a mai napig alakulóban levő nyelven.

Amíg mi a habimás élményeinket beszéljük meg a büfében, a többiek A nép ellenségét nézik. Ibsen drámája arról szól, hogy egy kisváros miként szembesül azzal a ténnyel, hogy fürdője vizének mérgező.  Erős basszus-hangokat, nagyobb csendeket és hatalmas tapsot lehet hallani, pusztulunk bele a kíváncsiságba, hogy mit látnak-tudnak ők, amit mi nem. A csütörtök reggeli Habima-beszélgetés után Thomas Ostermeierrel találkozhatnak az érdeklődők, a vita központi témája a kapitalizmus problémáinak színházi megjelenítése, avagy mihez kezdjen a művészet a társadalmi-gazdasági-politikai válságokkal. Csak fél füllel figyelek, nem szeretném, hogy lelőjék az előadást, mert érzem, valami igazán fontos született a német rendező kezei alatt. Mikor este tizenegykor kilépünk a teremből, már tudom, hogy így is van.

A nép ellenségében Stockmann doktor felfedezi, hogy városának gyógyvizei mérgezettek, ám amikor nyilvánossá akarja tenni eredményeit, a város vezetősége, köztük bátyja is, el akarják hallgattatni. Stockmann a meg nem alkuvás mellett dönt, saját és családja békéje árán is. Ostermeier veszi az Ibsen-drámát, hozzáteszi a kortárs hipster életérzést, remek zenéket és a megmásíthatatlan tényt, hogy lassan vagy gyorsan, de ökológiai-társadalmi katasztrófa felé sodródunk mindannyian. Már nem lehet szépíteni a dolgon, a világ, ahogyan azt ismerjük, a végéhez ért. Erről szól különben Christopher Nolan nagysikerű Interstellar filmje is: az emberek új bolygókon keresik a megélhetési feltételeket, mert a Föld lakhatatlanná lett. Úgy tűnik, a vég zavaró közelsége most a zeitgeist része. Az alaphelyzet rémisztően egyszerű és ismerős: gyógyító erejűnek hitt vizekről kiderül, hogy életveszélyesen szennyezettek, viszont óriási anyagi veszteség lenne ezt a tudást a néppel, a közösséggel is megosztani. Ostermeier azt mondja, hogy manapság a pénz dicsőitő mámorában élünk, a pénznek vallása, kultusza van. A vadkapitalizmus nem törődik az egyénnel, az individuális szükségletekkel, csak a profittal. És itt már nem arról a kissé avítt megállapításról van szó, hogy mind fogyasztók vagyunk egy fogyasztói társadalomban. Már sokkal súlyosabb a helyzet: fogyasztói szokásaink az élet ellehetetlenítéséhez vezettek, tönkretettük a bioszférát, megmérgeztük magunkat.

Ostermeier előadása Kolozsváron igazán termékeny talajra hullott: a Verespatak-ügy, a tüntetések, a civil szféra beavatkozása arra ad reményt, hogy addig nem veszünk el, amíg harcolni tudunk. Három óra szív- és agyszorongatás, lepereg előttem az eddigi és az ezután következő életem. A Föld már nem az otthonunk, a gyerekeink jövője bizonytalan. Az emberi telhetetlenséggel valahogyan szembe kell nézni.

Ostermeier vállainkra helyezte ezt a súlyos terhet, de menni kell tovább, a fesztiválban is – úgyhogy átirányítjuk magunkat a TIFF házbeli sZempöl koncertre. A füstös-szűkös alagsorban csak a fiúk muzsikájára figyelünk, és áttáncoljuk magunkat a holnapba.