Kovács Bea: Az emlékezés nehézségei

A Játéktér 2013. téli számából

Fotó: Biró István

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam. Kolozsvári Állami Magyar Színház

„Remélem, hogy egyszer majd lesz időm és bátorságom a szöveget újra és újra átgyúrni (…), ollót ragadni és kivágni azokat a képeket, amelyek az idő múlásával is megőrizték frissességüket. És ha már nem lennék a világon, tegye ezt meg valamelyik barátom.” Hrabal regénye, az Őfelsége pincére voltam elbeszélője ezekkel a sorokkal zárja visszaemlékezéseit, és a Kolozsvári Állami Magyar Színház legújabb bemutatóját látva úgy tűnik: e két jó barát a színpadi adaptációt jegyző David Jarab és a rendező, Michal Dočekal, velük együtt meg a kolozsvári társulat zöme, velük meg a kolozsváriak, akik megtöltötték a premier estéjén a nagytermet. Az emlékezés tehát, legyen az egyéni, kollektív vagy kulturális, a produkció egyik vezérvonalává igyekszik válni, s mi más lenne rá alkalmasabb lieu de mémoire, mint a színház. A három évtizeden átívelő, személyes, ám a II. vi­lágháború és a többszörös rendszerváltás árnyékában kibontakozó történet maiságának megraga­dása, a huszadik századi cseh–német viszony naprakész, európai szintre áthelyezése volt Dočekal motivációja, és egyben a legnagyobb rendezői kihívás, amelyen a korszerűsítés sikere áll vagy bukik.

Az előző kijelentés némi árnyalásra szorul: ha az átültetés, lefordítás nem maradéktalan, attól a produkció még nem veszít esztétikai minőségéből, csak kevesebb fogódzót ad az esetleges aktuál­politikai referenciákhoz. S bár Hrabal maga is mikroszinten, azaz egy személyes, kispolgári–kisembe­ri fejlődéstörténeten keresztül (s a hozzá illő nyelvezettel) közelíti meg a hatalom mechanizmusainak feltárását, Dočekal előadásában mintha mégsem a jelenlegi, hanem a mindenkori hatalom–szubjek­tum és hatalom–hatalom kapcsolatairól lenne szó. Ami ugyan nem baj, csak így a produkció kevésbé szól Európa jelenéről-jövőjéről (amint az a premier előtti sajtótájékoztatón leplezetlen célként elhang­zott), és inkább azt mutatja meg, hogy a történelem, a háború milyen kihatással van az egyénre, annak közvetlen környezetére.

Dočekal az élettörténet végével indít, majd az odáig vezető út bemutatásával ismét visszatér a zárlathoz, az így leírt kör azt a folytonosságot és ciklikus ismétlődést sugallhatja, amely a történelem­ben újra meg újra előfordul. A megöregedett, kissé lerobbant, állataival élő Jan Dítě (Bogdán Zsolt) ha­lott kutyáját szorongatva szól a közönséghez: miért akarják rávenni, hogy elhagyja faluját? Szenteste van, a háttérben az Ó, zöld fenyő lágy dallama hallatszik. Eközben a nézőtér felől érkezik meg egy fejkötős, középkorú nő, csendben, szinte láthatatlanul vonul fel a színpadra, majd leül annak jobb szélén a gramofon melletti székre. Ő lesz Jiřina Štěpničková (Kató Emőke), sztárénekes-színésznő, egy, a regényvilágon túli, azaz valódi cseh művésznő reinkarnációja, akinek élettörténete párhuzamo­ san jelenítődik meg Dítě-ével. Jiřina karaktere azonban több szempontból is kívánni valót hagy maga után: egyrészt az illusztráláson kívül semmilyen dramaturgiai szerepe nincs (az alapsztorihoz az arany kiskanál köti csupán, amellyel Dítě szolgálja ki egyszer a színésznőt), másrészt az egész életút (szín­házilag) annyira kiszámítható, minden fordulatával, felszínes (például a színészekről való) reflexiójá­val és nyelvi megformáltságában is, hogy azt még Kató Emőke elragadó, csábos megjelenése és gyönyörű orgánuma sem tudja relevánssá tenni. Amikor a háttérben zajló események pillanatnyilag szünetelnek, a játéktér elsötétedik, és Jiřina szóhoz jut, az elmesélés gesztusán túl keveset hoz a be­iktatott szereplő. Bár egész szólama kiszólásként értelmezhető, nem válik valamiféle, kommentáló, piszkálódó, felrázó figurává, nem teremt valódi kapcsolatot a közönséggel: csak mesél és mesél a német megszállásról, a nem-játszásról, a sors iróniájáról, mi meg hallgatjuk és hallgatjuk.

Ez a hiányérzet az egész előadásban ott marad. A monumentális díszlet, a lepukkant, jobb na­pokat is látott hotelbelső (díszlettervező: Martin Chocholoušek) sincs kellőképpen kihasználva, pedig folyton történik valami a színpadon. Sok utalás is inkább jelzésszinten marad meg: ilyen a Hotel Eu­ropa (Hrabalnál Hotel Párizs) neonos kivilágítása, amelyből a Hotel szó olykor eltűnik, például Jiřina monológjainál, s így csak az Europa világít erőszakosan, mutatva, hogy most európai dolgokról van szó. Ez azonban nem elégséges az európaiság problematikájának kiélezésére, ezért a megoldás didaktikussá válik: mintha azt sugallná a rendezés, hogy igen, nézzétek-lássátok, ez történik miná­lunk, ilyen a mi Európánk, ilyen a nemzetközi, sokszor alaptalan gyűlölködés, ilyen a nacionalizmus, ilyen a valós ismereteken nem alapuló, sztereotipizáló ítélkezés. Az „ilyen” azonban nem bontakozik ki. A tulajdonképpeni történet indítását, azaz Dítě megfiatalodását mozgásszínházi elemek jelzik, a dzsesszkorszakra emlékeztető zenei aláfestéssel: az első húsz perc tehát pontos, látványos színészi játékról szól (színpadi mozgás: Sinkó Ferenc), mozgalmasságát pedig a nagyszámú színész össz­pontosított, harmonikus munkája biztosítja. A hotel aranykorából ízelítőt adó, roppant találó ötlet ez. Majd az abesszin császár látogatása következik, és ez a jelenet még mindig szótlanul, de nagytermet betöltő intenzitással működik: Carmencita Brojboiu rikító jelmezeiben jelenik meg a császár, két fon­tos embere és a frakkos úri kíséret, az elnagyolt gesztusok (és kellékek) fokozott stilizáltsága remekül adja vissza a kiszolgált és kiszolgáló közötti feloldhatatlan kontrasztot. Ez a dinamikusság azonban a továbbiakban megszűnik, nem lesz több hasonló lélegzetvételű jelenet, olyan érzésünk támad, mintha ezután egy teljesen más kulcsban rendezett produkció venné kezdetét. Ez a vonal pedig Dítě nem kissé hiú, de nagyon emberi pénzszerzési ambícióiról szól, arról, hogy az átlagember hogyan törtet a vagyon felé, és mivé válik, amikor megszerzi, majd elveszíti azt.

A személyes harc kiegészül a társadalmi-politikaival, azaz a német megszállással, majd a háború kitörésével. Ezen a ponton jelenik meg az előadás talán „leghúsvérebb” karaktere Líza (Györgyjakab Enikő) személyében. Ő az, aki lenszőke hajával és fehér harisnyájával szívből hiszi a német felsőbb­rendűséget, az új Európa megszületését és a nemzeti, közös ügyet hirdeti: a szép új világ nemzése a kisember feladata. A Dítě és Líza közti szerelemnek valósnak kellene lennie, mivel mindkét fél részéről áldozatot követel (a hazával szembeni, kisebb-nagyobb mértékben való szembefordulást, ami eb­ben az esetben az ellenséggel való – szó szerinti – hálást jelenti), de ez a vonzalom nem igazán szüle­tik meg; Györgyjakab és Bogdán közös jeleneteiben nem érződik az észbontó szerelem, szenvedély. Ez talán annak tudható be, hogy Bogdán sokkal erőteljesebben alakítja az idősödő, az életbe már belekóstolt Dítě-t, mint a fiatal, szórakozott, szétszórt pikolófiút. A vonzódást azok a nevetségessé váló szerelmi jelenetek sem pótolják, amelyekben a „fiatalok” egymásnak esve tervezik az új német generáció fogantatását. És mégis, a nézők reakcióját hallgatva, az állapítható meg, hogy a szeretke­zési jelenetek, szexuális utalások eléggé közönséges kivitelezése az előadás legfőbb humorforrásai.

Regényt színpadra adaptálni általában nem hálás feladat (dramaturg: Vajna Noémi), a Dočekal-rendezés azonban következetesen vezeti végig Dítě bildungsromanját, miközben a német koloni­alizmust, majd a kommunista rendszerváltást is megmutatja. Viszont jelenleg úgy tűnik, a kreatív ötletekkel, apró, frappáns részekkel teletűzdelt előadás ezen a szinten teljesít a legjobban, a meg- és felmutatásén. Az emlékezés és az ebből fakadó jelenlegi-jövőbeli problémákról való párbeszéd létre­jötte kérdéses. Dočekal a sajtótájékoztatón azt is hangsúlyozta, hogy nem látta a regényből készült híres Menzel-adaptációt. Mármost, ha ő nem is, de az alkotók közül valaki biztos láthatta, ugyanis több elem is visszaköszön a filmből (az Ó, szép fenyő, Líza frizurája-öltözete, azaz egész megjelené­se, a Hitler-fotóval motivált Dítě–Líza szexpróbálkozás). Ilyen nagy múltú mű esetén, mint a Hrabalé, nehéz elkerülni a hasonlítgatást, azonban ezen túllendülve az előadás önmagában, színházi produk­cióként sem tudja teljesíteni azt az önmaga számára kitűzött célt, hogy emlékezés és előrevetítés kiegyensúlyozott elegyét hozza, a primér ösztönökre alapozó szórakoztatás pedig kevésnek bizonyul ahhoz, hogy ébren tartsa az osztatlan figyelmet a két óra alatt. Pedig Hrabalt újraolvasva és -nézve kétségtelen, hogy nem aludt ki belőle a frissesség lángja.

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam .

Fordította: Vörös István . Rendező: Michal Dočekal. Dramaturg: Vajna Noémi. Díszlettervező: Martin Chocholoušek. Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu. Zeneszerző: Ivan Acher. Színpadi mozgás: Sinkó Ferenc. Szereplők: Balla Szabolcs, Bács Miklós, Bíró József, Bodolai Balázs, Bogdán Zsolt, Buzási András, Dimény Áron, Györgyjakab Enikő, Imre Éva, Kató Emőke, Marosán Csaba, Molnár Levente, Orbán Attila, Sinkó Ferenc, Varga Csilla, Váta Loránd, Vindis Andrea, Viola Gábor.