Kovács Bea: A lélek (előre) nem látható pacái
Unpredicted. Váróterem Projekt, Kolozsvár
Fotó: Bethlendi Tamás
A Játéktér 2017. őszi számából
Sinkó Ferenc új rendezése, a Váróterem Projekttel való első közös munkája a színész-rendező-koreográfus eddigi legérzékibb és egyben legterapeutikusabb előadása. Az érzékit arra értem, hogy az Unpredicted mint előadás erőteljesen szenzoriális élmény, az öt érzékre hat, és ezek révén, mert mégiscsak színházat nézünk, arra a bizonyos hatodikra is. Sinkó előadásán ülve az az érzésünk támadhat, hogy mi vagyunk a páciens és a terapeuta egy személyben, ami pedig velünk történik, az a művészet terápiás hatásának a megtapasztalása. Bennünk zajlik a régi göröngyöket felszaggató felszabadulás, és ugyancsak a mi feladatunk megfigyelni a külső-belső összefüggéseket, majd levonni a megfelelő következtetéseket. Senki nincs ott, hogy elmondja: ez ezért és ezért történt, ennek ez és ez az értelme. Az Unpredicted mint színházi Rorschach-teszt működik, nincsenek helyes vagy helytelen válaszok, csak a felvillanó képek és a bennünk megszülető, majd láthatatlanul továbbillanó asszociációk játéka – játék a játék kedvéért. Sinkó előadása váratlan, előre meg nem jósolható, ahogy mi magunk sem tudhatjuk, mi fog bennünk végbemenni egy művészi-terapeutikus utazás során.
Elfogult vagyok: számomra az Unpredicted világa nagyon kedves és ismerős. Gyermekkorom meghatározó élménye, a színekkel, a festékkel és a festészettel való találkozás Sinkó színpadán egy performanszszerű játékként köszönt vissza, egyszerre lépteti működésbe gyermeki és a mostani énemet. Sebők Maya az előadás elején fekete, könnyedén simuló tornaruhában (jelmez és díszlet: Gábor Zsófi) elvégez néhány jógamozdulatot (a levegőeresztő pózok egy sorát, talán nem is véletlenül, a játékhoz fesztelenség kell) egy több színfolttól vérző, pacafoltos talajon, majd a tér bal szélére helyezett testes festékes üvegekhez megy, kiválasztja a sárgát, és a tér közepébe érve egy vizualitásában, textúrájában kiváló jelenetben játékba kezd a festékkel. Az élénk, szinte rikító sárga folyik és nyúlik és földhöz ér, eközben Iszlai József mély, be-berezgő, dús dallamai szólalnak meg és kísérik végig az etűdöt, amelyben Sebők Maya csodálatra méltó fegyelemmel és összpontosítással jógázik tovább az immár friss festéktől csillogó talajon. Elkezdem érezni a ZUG melegét, a mellettem ülő lányok Nivea krémét és balról egy citromos mentateát, az érzékszerveim maximális kapacitásukon működnek, és ebben a szenzoriális rebegésben egyszerűen csak arra gondolok, hogy milyen jó nézni, ahogy szárad a festék.
Ebbe a zenbe jön be Imecs-Magdó Levente, leül egy székre, megeszik egy banánt. Az egész megjelenése annyira komikus, hogy azonnal feleszmélek: hiszen a Váróterem Projekt előadását nézem most! Sinkó nekem Parallel és #hattyúdal és színészként a Caravaggio, van minden munkájában valami kitartott, koncentrációt igénylő lassúság, ami engem nagyon megfog. Az utóbbi két előadását nem láttam, így nem tudom, milyen alkotói következmény az Unpredicted, de az imént felsorolt, számomra emlékezetes előadások valahogy mégsem voltak annyira komikusak, mint például a Váróterem frenetikus humorú és ugyanakkor szívbemarkoló produkciója, a Zéró.
Tehát itt van Imecs-Magdó, és ekkor elkezdődik egy másikfajta játék, ami valójában a Váróterem Projekt és Sinkó játéka. Számomra ez a találkozás egyben két merőben különböző színházi szemléletmód összekoccanása is, és a hibrid egy nagyon kellemes, tartalmas szórakozásnak bizonyul (a szórakozást a lehető legpozitívabb értelemben értem). Ugyanis az Unpredictedben benne van az, amit a Váróteremben mint alkotócsoportban szeretünk, amit tőlük megszoktunk: hogy nem veszik halálosan komolyan magukat. Ettől az egésznek van egy jóízű humora, az alkotók bénító perfekcionizmustól mentes szabadsága gyermeki könnyedséget ad a színészi játéknak. A következőkben nemsokára megjelenik Csepei Zsolt is, aki focilabdát hoz. Most már hárman vannak, ők, a festék, a labda. A lehető legjobb játék egy gyereknek, jól össze lehet piszkolni mindent, mondjuk a felnőttek annyira azért nem szeretik ezt a játékot. Sebők, Imecs-Magdó és Csepei játszanak e hármas jelenetben, és az első sorok nézői csak megremegnek vállból, hogy nehogy őket érje az a festékes labda.
Hozzájuk érkezik Udvari Tímea negyedikként, látszik rajta, hogy semmi jóban nem sántikál, játszani jött. Majd rajzolni fognak, míg a ZUG falain kétoldalt egy vetített kép jelenik meg, a négy színész, amint webcammel-telefonnal önmagát filmezi filmnézés közben (vajon mit néztek? – nem tudtam rájönni). A Parental Ctrl-ban hasonló módszerrel beszéltette, ha jól tudom, Sinkó az alkotókat, itt azonban nem beszélnek, nem vallanak, nincsenek szerepben a színészek, csak nézzük őket, amint reagálnak, megpróbálunk leolvasni az arcukról egy jelenetet, amit mi nem láthatunk. Ezt a vetítést kicsit házi feladatosnak érzem, azaz a rendező által színészeknek adott házi feladat lenyomatának; nem tudom megfejteni, hogy pontosan hogyan, mi által illeszkedik az előadás egészébe.
Az előadás utolsó, zárójelenetében mind a négyen velünk szemben ülnek, széken, mögöttük mikrofonállvány mikrofonnal, a mögött pedig négy, rajzokból kirakott kör. Ezek a rajzok kerülnek mustrára, egy-egy hívó szóhoz kapcsolódva, majd ebben az ismételt játékban cseng ki az előadás.
A Váróterem Projekt előadása egyszerre meglepő és ismerős, nem érdemes az első benyomástól a mélyebb rétegek felkutatása érdekében megfosztani magunk, nekem tetszik ez a lebegés. Mintha elindult volna az utóbbi időben egyfajta antiagresszív, a közös élményre építő színház. Vannak alkotók, akik a színházi találkozás alkalmát nem a brutalitás, hanem a biztonságos tér (safe space) megteremtésének lehetőségeként látják. Gondolok itt főként az olyan one-to-one előadásokra, amikor a néző és az alkotó vesz részt csupán az eseményben, ennek a közlési módnak a természete pedig a kölcsönös bizalomra épül. Sinkó Ferenc és a Váróterem Projekt hasonlóan vigyázzák bizalmunkat, ha már behívtak ebbe a színes-játékos világba, nem fogják arcunkba csapni az ajtót, és én hálás vagyok nekik, hogy nem cinikusak, mert tényleg annyira unpredicted a színházban a derű.
Felmerül persze a kérdés, hogy meddig ér és mennyit takar a színház mint szó, mint terminus és a színház mint művészeti műnem határa, és hogy egyáltalán színház-e, amit látunk. Sinkó ebben az előadásában minimális mennyiségben közöl vagy jelent ki dolgokat, így bármi, amit megfogalmazunk, személyességgel átitatott, a nézői ént nagymértékben tartalmazó mondanivalóként könyvelhető el. A mondanivaló helyett azonban inkább az impresszió szót használnám az Unpredicted érzés- és élményvilágának a megragadására, az előadás ugyanis ezen a ponton is több közös vonást mutat a képzőművészettel, a szabad asszociációkra épülő absztrakt és (enyhén) dadaista művészettel, és főként az absztrakt expresszionizmussal. Kandinszkij, Pollock, Rothko, Hans Hofman munkái villannak be az előadás közben, az ő festményeiket nézve érezni azt, hogy amint a racionális elme magyarázatai cserbenhagynak, illetve már nem érvényesíthetők, egy mélyebb, kevésbé tudatos, mondhatni ösztönös-intuitív helyről származik az értelmezések sokasága, és ezek létjogosultsága valós, megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor végtelen szabadságot ad alkotónak és szemlélőnek/résztvevőnek egyaránt.
Az előadás után jóleső érzés járja át az egész testemet, valamiféle belső, közvetlenül bőr alatt áramló melegség, meghittség, lelki kényelem. Egy előadás utáni beszélgetés közben elhangzik, hogy katarzis, meg ennek a hiánya, de én úgy gondolom, hogy nincs szükség folyton harsány érzelmekre ahhoz, hogy ott belül valami a helyére kattanjon, csak úgy finoman, játékból, szinte észrevétlenül.
Unpredicted. Bemutató dátuma: 2017. szeptember 29.; Váróterem Projekt, Kolozsvár. Rendező: Sinkó Ferenc; Díszlet és jelmez: Gábor Zsófi; Zene: Iszlai József; Rendezőasszisztens: Sipos Krisztina; Technika: Sipos Júlia; Játsszák: Csepei Zsolt, Imecs-Magdó Levente, Sebők Maya, Udvari-Kardos Tímea.
