Kötő Tanár Úr

Kötő Tanár Úr

Fotó: Biró István

Sokat veszekedtünk. Veszekedtünk, igen, nem csak vitatkoztunk: a szenvedély miatt, mert fontos volt az, amiről szó esett. Minden határon túl szemtelen lehettem, azt hiszem. Aztán bevillant, hogy azért vagyok ilyen arcátlan, mert tehetem. Megengedett. Mert egy platformon állunk, és mert tiszteljük egymást annyira, hogy ne legyintsünk, hanem mondjuk, mondjuk a magunkét, hogy megértsük a másikat. Hogy feltétlenül és biztosan és pontosan értsük egymást. Akkor, amikor született a Játéktér, és mi ringattuk, mint az őrültek.

Volt öltöny és vasalt ing és nyakkendő – mindig volt – ott, a kolozsvári színház büféjében, az egész színház-szak indulásakor. Volt öltöny és volt elegancia belül is hozzá.  Így aztán a büfé sarkában ülve és a rendelkezésre álló egyetlen kiskanállal a kávét kavargatva attól a belső erőtől éreztük mégis úgy, hogy lehetne ez bárhol a világon, bármelyik metropoliszban, ahol a mudráktól Janovicsig oda és vissza mindent elmesél ez az ősz hajú úr. Színházas diákéletünk első vizsgája is vele volt; reszkettünk, mi lesz, ha annyi mindent fog számon kérni, amennyit elmondott. Hát, számon kérte. De előtte meghívott minket egy kávéra még.

Annyi szelete van a színházas életének. Én is csak ezt a morzsát mondtam: a kávézást a büfében, ami akár New Yorkban is lehetett volna, szakmai mércéje okán. De mondhattam volna, hogy az utolsó percben miképpen lett mégis magyar teatrológia szak, ami volt, de nem volt, majd mégis lett (értik, ugye, Kolozsvár: 1992), vagy a történeteket az erdélyi színjátszásról, még most is, két hete, amikor várt bennünket, és lendülettel mesélte a rebellis színésznő nemrég előbányászott esetét. A szisztematikus tudós és a magán is ironizálni tudó srác, aki mindig is ott villogott, kisurran most mindenféle sorolásból, kronológiából. Csak így, dadogva, apránként, kis történetek kavarognak a fejemben róla. A módszertan szabályai nélkül. Nevessen ki engem az a komoly, elegáns színháztörténész.

Sebestyén Rita