Körkérdés mesterekről – Dálnoky Csilla, Fincziski Andrea és Sinkó Ferenc válaszai / III. rész

A Játéktér 2021/2. számából
Borítókép: Kovács Levente, Biró István, Veress Albert

Hogyan gondolkodnak romániai magyar színészek a mester-tanítvány viszonyról? Kínál-e ez megkülönböztetett tudást a tanár-diák viszonyhoz képest? Hogyan látják a saját tapasztalataik alapján a generációk közti kapcsolódást, tudásátadást? Kiket tekintenek meghatározó példaképeiknek: tőlük hogyan és mit tanultak? Körkérdésünkre írásban és szóban B. Fülöp Erzsébet, Berekméri Katalin, Csatlós Lóránt, Dálnoky Csilla, Fincziski Andrea, Györgyjakab Enikő, Mátray László és Sinkó Ferenc válaszolt.

DÁLNOKY CSILLA, Csíki Játékszín

Az egyetem után egyből a Csíki Játékszínhez szerződtem, és olyan sokat játszottam, hogy nem nagyon volt alkalmam más társulatokkal dolgozni, pedig mindig nagyon vágytam rá. Ez egy nagyon fiatal társulat, ahol ugyan sok mindent elleshettem, tanulhattam, de akik előttem jártak, csak kevéssel voltak előttem ahhoz, hogy a mestereimmé válhassanak. Talán ezért van, hogy sosem voltam ilyen viszonyban senkivel. Az is lehet, hogy azért nem tudok mesterként tekinteni másra, mert kétkedő, mindent megkérdőjelező típus vagyok. Az biztos, hogy sokat tanultam közeli és távoli kollégáktól, tanároktól, partnerektől, rendezőktől, voltak meghatározó pillanatok, mondatok, szerepek, amelyekért a mai napig nagyon hálás vagyok. Inspiráló emberek, pályák, amelyeknek csak egy kis részét látom, és a többit kiegészítem a saját fantáziámmal – ezek is hatással voltak rám vagy az elképzeléseimre, hogy milyen ember és színész szeretnék lenni. Tulajdonképpen nagyon vágynék arra, hogy megtapasztalhassak egy ilyen viszonyt. Azt hiszem, romantikus elképzeléseim vannak arról, hogy mit adhat egy mester a tanítványának ahhoz képest, hogy mit adhat egy jó tanár vagy egy jó partner. Néha azt gondolom, hogy nincs is különbség. Néha meg azt, hogy nagyon lényeges. Azt is el tudom képzelni, hogy a mester és tanítvány kapcsolat a társadalmi viszonyok változása okán kihalófélben van. Valójában nem tudom, mert nem tapasztaltam, de még hosszú ez az élet – remélem, még sokat megélhetek, hátha ezt is. Kérdezzetek meg húsz év múlva is!

Meghatározóan hatott rám az egyetemen Tompa Klári, Gáspárik Attila és Hencz József – a legjobb tanáraim voltak, sokat tanultam tőlük. Ahogy Csíkszeredába kerültem, Parászka Miklós volt, akitől bizalmat és jobbnál jobb feladatokat kaptam. Ő az, akinek sokat köszönhetek. Az első szerepeim közt volt az Iphigénia, ahol Fülöp Bözse játszotta az anyámat, akkor tanultam tőle, hogy a színpadi cselekvés hogyan tud hozzásegíteni egy érzelemhez – azóta ez sok munkám során eszembe jut. Többször dolgoztam Gavril Pinte-vel, akitől többek között azt tanultam, hogy amit nem lehet elrejteni, azt meg kell mutatni. Victor Ioan Frunză is többször rendezett nálunk. Ő mondta, hogy csak jól kell tudni a szöveget, ennyi a lényeg. Persze ezek kontextusból kiragadott mondatok, de sokszor visszacsengtek valamilyen formában az évek során. Bartalis Gabi, Budaházi Attila, Boros Kinga és Kozma Attila tudtak sokszor olyat mondani, ami más irányba terelt. És a fiatal, frissen végzett kollégák! Tőlük is mennyi frissességet, alázatot, más látásmódot lehet tanulni! Még hosszan tudnék sorolni mondatokat, gondolatokat, inspiráló személyeket. De az inspiráló személyek közül mégis leginkább a gyermekeim emelkednek ki. Ők azok, akiktől legtöbbet tanultam a saját határaimról, a játékról, a jelenidejűségről, az önfeledtségről, az összpontosításról, a játékszabályok fontosságáról és ugyanakkor azok felrúghatóságáról, és arról, hogy bármi lehetséges. Lehet, hogy ők a mestereim?

FINCZISKI ANDREA, Tomcsa Sándor Színház

A mester nehezen megfogható fogalom számomra. Talán a tanár-diák és a pedagógus-diák viszonyában jelenik meg először a mester árnyéka. A tanár az, aki leadja az anyagot, és jobb esetben egy nagyon jó mesterember is, aki érti a szakmáját. A tanár csak a feladatát végzi el, a pedagógus pedig az, aki a tananyagon túl még varázsol is. Éppen úgy, ahogy Popper Péter a Színes pokolban fogalmaz, amikor különbséget tesz a „varázsló” és a „komédiás” típusú színész játéka között.

A pedagógus számára elsődleges szempont, hogy megértsd és átéld a tananyagot, mert számára ez a tudás a szenvedély tárgya is. Pedagógus az, aki figyel rád, akinek fontos, hogy fejlődj, és bizonyos megélésekben gondoskodik is arról, hogy a magad útján juss el a meg- és felismerésekhez. Aki nemcsak a tudásával nyűgöz le, hanem az emberi tartásával, az erkölcsi hitvallásával, az igazságérzetével, a hitelességével és a bölcsességével is. A pedagógus mer hibázni előtted, és felelősséget vállalni önmagáért. Úgy nevel, hogy tisztel téged, és korhatár nélkül felnőttként tekint rád. A mester-tanítvány kapcsolat elsősorban felnőtt-felnőtt kapcsolat, bizalom és hit kérdése. Ha az Eric Berne Emberi játszmák kötetében leírt mintázatot követem, akkor ennek nyomán a rendező és a színész kapcsolata sok esetben szülő-gyerek kapcsolat. Sajnos gyakran még mindig ez az elfogadott, hierarchikus rend.

Ösztönösen ódzkodtam mindig az önjelölt mesterektől, akik elsősorban a címmel járó hízelgők hada által kísért dicshimnuszokban fürödnek. Elengedhetetlen a szerénység és alázat, a folyamatos kíváncsiság, a nem készen levés útkeresése.

Szerencsés vagy, ha megtalál a mester, vagy ha van elég kitartásod megkeresni őt. És mert ezen a felületen a szakmai mesterekről beszélünk, gyakrabban fordulhat elő, hogy olyan valakit vélsz mesterednek, olyasvalaki gyakorol rád lényeges hatást, akivel lehet, hogy nem is találkoztál személyesen, mégis ő lesz a meghatározó.

Kisgyerek koromban Psota Irén hatása ilyen volt számomra. Utánoztam őt, amikor a babáimmal játszottam, színésznő szerettem volna lenni, mint ő. Szenvedélyes, karakteres és öntörvényű. Ilyennek éreztem magam én is gyerekként, és úgy gondoltam erre az ideálra, mint megvalósítandó álomra.

Ki volt a mesterem? Az első? Ez sajnos egyszerre volt szerencsés és kevésbé szerencsés találkozás. Szerencsés, mert általa valós és érvényes színházi etikát és ízlést tanultam, és kevésbé szerencsés, mert olyan magasra állította a lécet, hogy az egyetemi tanáraim nehezen ugrották meg azt.

Az a tanárnő, akivel az egyetemre készültem, Farkas Teréz, Farkas István nagyváradi színházi rendező özvegye volt, aki ugyancsak rendező szakot végzett és fiatalon szatmári előadásokat is jegyzett. Aztán a két dudás nem fér meg egy csárdában esete lépett fel, amely a kommunizmus idején a magyar nyelvű posztok csökkenő tendenciája miatt csak fokozódott, ezért Teréz néni felhagyott a színházi rendezéssel, és fiatalokkal kezdett el foglalkozni, csoportot vezetett, diákokat készített fel az egyetemi felvételire. Kardos Marci ajánlásával kerültem a kezei közé és a szárnyai alá, ami a legtöbb esetben szárnycsapásokkal is együtt járt. Meghatározta az életemet igen sok területen. Hitte a kondíció fontosságát: „Légy készen, és légy résen.” Miután felkerestem, négy hónap intenzív együttlét következett, ami alatt a fizikai edzéseimet is számonkérte, könyveket adott a kezembe, amelyekről élménybeszámolót kért, és nagyon sokat beszélgettünk. Mindenről, de a minden mindig a színház paradigmájában lett kibontva. Hihetetlen tudása volt, kemény volt velem, következetes és igazul rám figyelő. Nehezek voltak az első évek nélküle.

Később, már jócskán a pályán előre haladva, Törőcsik Mari szakmai teljessége volt számomra az irányadó. Mérhetetlenül tiszteltem őt, és rengetegszer visszatérek a gondolataihoz, az interjúihoz, amikor elbizonytalanodom. Ilyenkor megnyugszom abban a nemes egyszerűségben, ahogyan ő szerette és hitte a színházat.

SINKÓ FERENC, Kolozsvári Állami Magyar Színház

Az az igazság, hogy nekem nem volt mesterem. Színészként én egy jó másodhegedűs vagyok, ez egy kényelmes pozíció, egy pillanatig se cserélném le. Olyan helyzet, amiben nem hárul rád annyi felelősség, ugyanakkor szükség is van rád. Van időd jobban megfigyelni a dolgokat, jobban átlátni az egészet. Azt hiszem, ezért nem kerültem olyan helyzetbe, hogy beszippantson egy rendező személyisége, hogy kialakuljon egy erős imádat, elfogultság, amikor azt mondod, hogy más nem létezik, nekem így jó, ahogy ő mondta, én ebben hiszek. Ide nem jutottam el, és ezt egyáltalán nem bánom. Viszont tudom, hogy minden egyes találkozásból mit tanultam. Ilyen értelemben nagyon sok mesterem volt, és nem volt egy mesterem sem.

Nekünk Hatházi András és Szilágyi-Palkó Csaba volt az osztályvezetőnk. Sz. P. akkor kezdett el tanítani, sokat foglalkozott velünk, tényleg próbált mindent átadni. Hatházi volt az ellenpont, ő képviselt egyfajta klasszikus tartást. De ők nem pózoltak semmiféle mesteri szerepben. Hatháziban mindig is erős volt az önkritika: mielőtt odaért volna, már meg akarta reformálni magát s a gondolatait, folyamatos gondolkodásban volt. Olyan volt, mintha lenne egy ház, s aki élt már benne és tudja a rendet, elmondja, hogy itt ezek a szokások, így kell csinálni. De nem éreztem lenyomva a torkomon, nem éreztem magam hülyítve, pedig hülyíthető voltam. Elég naiv, aki hamar elhitte, amit mondanak és meggyőződéssel hitte. Nyugodtan át is verhettek volna, de nem tették. Szerencsénk volt, Hatházi és Sz. P. kiegészítették egymást. Hatházival ritkábban találkoztunk, de velősen, Sz. P. jelentette a folytonosságot, vigyázott ránk, ismert minket, beszélgetett velünk. Amikor másodéven azt mondta nekem, hogy te tudod, hogy diszlexiás vagy? Hozzátette, soroljam-e fel neked, hányan vannak még így, s megnevezett három-négy híres hollywoodi színészt, teljesen megváltozott a hozzáállásom az olvasópróbához. Ezek olyan dolgok, amik egy mester feladatai, hogy észrevegye és lekommunikálja. Mert mi más dolga lenne, mint hogy odafigyeljen? Úgy érzem, régen hamar lemondtak emberekről. Emlékszem esetekre, amikor hirtelen valaki alkalmatlannak lett elkönyvelve, és közben ma is a szakmában van, él és virul, megtalálta a helyét. Ma már ez a fogalom elkerülhetetlenül árnyaltabb, ha egyáltalán létezik. A mostani fiatalokkal már nem tudod lenyeletni, hogy alkalmatlanok. Mondd meg, mi az, hogy alkalmas? Ma már a tanár el kell számoljon dolgokkal, nem úszhatja meg olyan könnyen. Ma már nem így helyezkedünk, hogy tanár-diák, én legalábbis tanárként nem ennek a hierarchiának a mentén próbálok működni.

A világ megváltozott. Ezt a hierarchikus szerkezetet meg kellene törni, de nem eltörölni, mert fontos tartozni valakihez, valamilyen irányhoz. Csak azt az irányt kellene emészthetőbbé, nyitottabbá, átláthatóbbá tenni. Ez szerintem a kommunikáción múlik. Mindig is azon múlt, csak régen ez egyirányú volt, fentről jött lefelé. Elfogadtad, vagy sem, ott maradtál a dolgokkal egyedül, és ha megoldottad, rendben, ha meg nem, kit érdekelt. Most viszont vissza lehet kérdezni, és vissza is kell. Azt látom, hogy valami változás van a rendszerben, de kérdés, hogy milyen irányba változik. A román szakon Bács Miklós már nem indított osztályt, Miriam Cuibus most megy nyugdíjba.

Tehát a két nagyágyú a román színész szakról – erről beszélek, mert itt tanítok, ezt ismerem – elmegy. A nevek, akik vonzották a diákokat, egyszer csak megszűnnek, ez eleve egyfajta változtatásra kényszerít. Oda jutottunk, hogy most mi vagyunk soron, van egy generációváltás, és kíváncsi vagyok, ez mit hoz magával.

Régen nem volt elég információ, tehát el lehetett hitetni, hogy egy bizonyos fajta színház a legjobb a világon. Ezzel helyenként most is hitegetnek. De ma már könnyebben elérhető az információ. Most a diák dönt egy csomó mindenben, és neked nincs más feladatod, mint motiválni őt. Ezek a gyerekek már úgy jönnek be az egyetem kapuin, hogy többet tudnak, mint te. Érzelmileg persze még gyerekek, ebben nagy a szintkülönbség, de ami a tájékozottságot illeti, esélyed sincs beállni abba a hierarchiajátszmába, hogy hülye vagy, fiam, mert nem olvastad ezt és ezt. Csak nagyon erős romantikával lehet ezt még tartani, már nem, vagy egyre kevésbé megy ez a gurudolog. A mostani gyerekek és köztem csak annyi a különbség, hogy szakmai téren több tapasztalatom van. Ezt meg tudom velük osztani, képes vagyok ezeknek a szemszögéből figyelni rájuk – lehetőleg minél nyitottabban, hátsó szándék vagy mismásolás nélkül.

Soha nem értettem a félelmet, hogy a diákod jobb lesz nálad, meghalad téged, hogy egyszer csak túlnövi a mesterét. Hogy lehetsz kíváncsi valakire, ha elakadsz abban, hogy aki jobb, már nem kedvenc? Biztos, hogy mesternek sem könnyű lenni. Folyamatosan táplálni kell ezt az imázst, mindig készenlétben kell lenni, nehogy gyengének mutatkozz, nehogy ne tudj valamit – és ha nem is tudatosan, de a diákot egy alsó szinten tartani, és folyamatosan őrizni ezt a szintkülönbséget annak az érzékeltetésével, hogy nem tud neked újat mondani, nálad a kérdés és a válasz. Ez borzasztó, ez rendszerhiba. Azt az érzést kelteni és ápolni a diákban, hogy ő hülye, kegyetlen fegyvernek érzem.

Nem tudom, hogy létezik-e igaz mester. Ismerek olyanokat, akik azt mondták, hogy igen, én egy ilyen ember osztályába jártam. Ő arról számolt be, hogy teljesen megbabonázta a mester, és kreált egy olyan burkot, aminek kevés köze volt a kinti dolgokhoz. És onnan nagyon szar volt kijönni. Egyszer csak kikerülsz, és nincs más, csak a nagy hiány. És ez persze átfordul abba, hogy miért nem mutatott mást is?

Ezek nagyon erős leválásokat eredményeznek. Ezt én is átéltem, mert elég sok diákkal vagy fiatallal dolgoztam úgy, hogy éreztem, megfogtam őket, tudok nekik adni valamit, hatással vagyok rájuk. De eljön az idő, amikor te még szeretnél hatást elérni valakinél, miközben ő már továbbállt. Én bizonyos értelemben első edzőnek érzem magam, aki felfedez egy nagy focistát, de ő majd továbbáll, mert kellenek neki a nagy edzők ahhoz, hogy azzá váljon, aki. A leválás utáni hiányérzet nagyon erős tud lenni. Tudom milyen elengedni valakit, mert amit tőled tanulhatott, már megtanulta. Van ebben egy adag féltékenység, ugyanakkor jó érzés is, mert tudod, hogy mit ültettél el a másikban, és tudod, hogy ő is tudja. Persze az ember mindig elvárja, hogy ezt megerősítsék.

Van egy mondat, amit nem tudok elfelejteni. Felvételiztettünk a román színin, ahol azt kérték egy diáktól, hogy mondjon egy nagy rendezőt. És ő azt mondta, hogy Radu Afrim. Erre a válasz az volt: „mondom, nagy rendezőt mondjál.” Ez volt az első beszélgetés – egyből el volt döntve, hogy nem tud semmit. Miközben azért jött, hogy itt megtudjon dolgokat. A felvételin azt mérjük és osztályozzuk, hogy mit nem tud a másik. A tanár kérdez, a diák válaszol. De miért nem fordítva? Nem az lenne logikus, ha már nálad a tudás? Mi több, azt mondod, hogy soha nem is fogja megtudni: „belőled a büdös életben nem lesz színész, és én teszek róla”. Ez a hozzáállás szerintem már tarthatatlan.

Például Lucia Mărneanu, aki diákom volt, egyetem után az amszterdami DasArtsra felvételizett sikeresen. Kíváncsi voltam, hogy zajlott a felvételi, és elmesélte, hogy interjú volt, hosszan beszélgettek mindenről. De ami a legérdekesebb, hogy másnap a beszélgetést megismételték ugyanazokkal a kérdésekkel. Teljesen elcsodálkoztam, mikor ezt hallottam! Hogy megadják a lehetőséget, hogy hazamenj, és feloldd az önkínzást, amit minden vizsga, minden kudarcélmény után csinálsz, hogy az miért nem jutott eszembe, miért nem azt mondtam? Ez a gondolat, ez a típusú odafigyelés, hogy még egyszer hallani szeretném, amit mondtál, mert nem biztos, hogy jól értettelek, elképesztő. Hiszen mi más kell, mint idő és odafigyelés? Hogy időt szánj a diák megismerésére. Alkalmazkodni kell a diákokhoz, az újhoz. Nem elég a rendszert csak megreformálni, hanem a rendszer kell alkalmazkodjon.

Ez a változás szükségszerűen több generáción keresztül fog megtörténni. Az én generációm nagy lehetőség előtt állt, mert megélte a rendszerváltást, viszont nem igazán élt ennek a lehetőségeivel, vagy nem tudta felmérni azokat. Annak idején volt a tévében a politikai elemző Silviu Brucannak egy műsora, és abban mondta, hogy harminc évnek kell majd eltelnie, hogy ez a nemzet megtanulja, mi a demokrácia. Ugyanezt érzem arról a szemléletről is, ami a mesterek köré épül. Mennyi idő kell ahhoz, hogy ez megváltozzon? Ha le is döntöd a szobrokat, mit kínálsz helyette? Mi az alternatíva? Ezek az átmenetek mind-mind türelmet, odafigyelést igényelnek. Ennyit tehetsz. Én legalábbis ezt próbálom tenni. Csak ezek mind olyan dolgok, amelyek nem térülnek meg azonnal, nem érzed egyből a hasznukat. Van egy román mondás: țintește sus și ai răbdare [célozz magasra és légy türelemmel]. Szóval időt kell adni, mert ha jó irányba állsz be, az úgyis neked dolgozik.

Szerkesztette: Biró Réka, Kovács Bea és Varga Anikó

Ugyanebben a témában még:
Körkérdés mesterekről:
I. rész: B. Fülöp Erzsébet, Berekméri Katalin és Csatlós Lóránt válaszai
II. rész: Györgyjakab Enikő és Mátray László válasza
A mester mint szülést kísérő bába – Kárpáti Péterrel, Tompa Andreával és Visky Andrással Proics Lilla beszélgetett
Kovács Bea: Ó, kapitány, kapitányom? Fiatal színházcsinálók és mestereik: riport a vanról, a nincsről és arról, ami köztes

^[1]Németh Péter Mikola: „Belső csendünk és harmóniánk megváltása felé…” Interjú Illyés Kinga színésznővel. Látó. 2005, 8–9. sz. 243.