Körkérdés mesterekről – B. Fülöp Erzsébet, Berekméri Katalin és Csatlós Lóránt válaszai / I. rész

A Játéktér 2021/2. számából
Borítóképek: Csatlós Lóránt, Radu Afrim, Adi Bulboacă

Hogyan gondolkodnak romániai magyar színészek a mester-tanítvány viszonyról? Kínál-e ez megkülönböztetett tudást a tanár-diák viszonyhoz képest? Hogyan látják a saját tapasztalataik alapján a generációk közti kapcsolódást, tudásátadást? Kiket tekintenek meghatározó példaképeiknek: tőlük hogyan és mit tanultak? Körkérdésünkre írásban és szóban B. Fülöp Erzsébet, Berekméri Katalin, Csatlós Lóránt, Dálnoky Csilla, Fincziski Andrea, Györgyjakab Enikő, Mátray László és Sinkó Ferenc válaszolt.

B. FÜLÖP ERZSÉBET, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

Az én mesterem Illyés Kinga.

Nagyon sokan segítettek, hogy színész lehessek, és így ötvenen túl, visszaemlékezve azokra az emberekre, akik nélkül nem itt tartanék, mégis a legmintaszerűbb szakmai hatást Illyés Kinga jelentette. Már kamaszkorom óta impregnálódott bennem mint előadóművész: A kis herceg, a Fagyöngy, a Lírai oratórium című előadóestjeit lemezről hallgattam, betéve tudtam. Háromszor felvételiztem, és harmadszor a 90-es években, a kommunista rezsim végén, bár több helyet hirdettek a Színművészeti Akadémián, mégis úgy érzem, azért jutottam be, mert személyesen találkozhattam Kingával. Egyedül választottam ki Émile Ajar Előttem az élet című könyvéből a Momó-monológomat, megtanultam, formailag felépítettem, és miután felhívtam Szatmárról, ahol segédszínész voltam, hogy meghallgatná-e, igent mondott.

Leutaztam Marosvásárhelyre, becsengettem hozzá a Köteles utcába. Leültetett a biedermeier kanapéra, néztem a földtől mennyezetig, faltól falig telerakott könyvespolcokat, miközben aromás teával kínált, és kérdezgetett. Majd kérte, hogy mondjam el, mivel készültem. Megkérdeztem, hogy leülhetek-e a földre, és előadtam a Momó-monológot, az arab kisfiúét, akit a zsidó Rose mama nevelt. Megdicsért, majd egy bársony, drapp színű barett sapkával, férfi farmeringgel és egy térdnadrággal ajándékozott meg, mondván, jól passzol a karakterhez. Dicsérete adta azt az önbizalmat, amellyel szinte transzban éltem meg/át a felvételit. Nem féltem többé a kudarctól, attól sem, ha nem jutok be, és attól sem, ha bejutok. Ezt követően 1993-ban, három év múlva, harmadéves színésztanoncként, bemutattam a Momót mint az első, erdélyi magyar utcaszínházi előadást. Miután akkori tanárommal, Killár Katalinnal összeállítottam az egyórás Momó-szöveget, kidolgoztam, majd ismét megkértem Kingát, hogy hallgassa meg. Megdicsért, kiigazított. Egyetem után, harmincöt éves koromig játszottam a Momót Bukarestben, Kisvárdán, Kolozsváron, csakis a tőle kapott bársonyberettben és farmeringben.

2004-ben elhívott a San Gennaro vére című felújított, egyéni előadására. Lesütött szemmel hallgattam, nem tudtam nézni őt, mert folyton sírnom kellett. Tudtam, hogy beteg. Aztán 2004 júliusában felhívott magához, hogy szeretne adni valamit: egy gyönyörű, kubista festményekre emlékeztető, színes horgolt ruhát kaptam tőle. Lélegzetelállító volt. Mondta, hogy ezt nekem szánta, talál hozzám. Kérdezgetett a terveimről, szerepeimről. Én válaszolgattam, és többszöri nekirugaszkodás után sem volt merszem rákérdezni az állapotára. Pár napra rá meghalt.

Bár személyesen nem tanított az egyetemen, de pályám kezdetétől egyengette az utamat. A mester nemcsak tanít, hanem ennél sokkal többet tesz, implikálódik a tanítvány életébe. Segíti, eligazítja, ha hibázik, megkorholja. A tanár csak tanít, nem hordozza, nem vállalja a diák nehézségeit, fennakadásait, nem folyik bele a diák életébe, nem próbálja ,,kibotoxolni” azt.

Biztos vagyok, hogy személyes kapcsolatban kell lenned a mesterrel, a személyes érintettség okán.

A mester azért is több a tanárnál, mert tudása meghaladja a hétköznapit, egyrészt bizonyított a techné területén, másrészt folyamatosan kiegészíti, gazdagítja a tudását. Tanítási módszere érzékenységen, személyességen, ízlésen, stílusérzéken, konzisztens világszemléleti meggyőződésen alapul. Illyés Kingát mesterként mindig önazonosnak éreztem a saját szellemi és morális értékeivel. Kimondhatatlan boldogság töltött el a jelenlétében, mert szeretetet és bizalmat éreztem irányomba, és biztos vagyok, hogy mindez letisztult értéktudatosságból, belső bölcsességből fakadt, nem valamiféle megtervezett tanári attitűdből.

És mindig kevésnek éreztem magam mellette. Hatalmas tisztelet áradt belőlem iránta, tudása, tapasztalata, művészi példája, de a Szekuritátéval való harca, a kommunista rezsimben való ellenálló magatartása, erkölcsi integritása miatt is.

Hogy ezekből az értékekből tanárként mit hordozok magamban, nem tudom, de amit Illyés Kinga művészi és oktatói attitűdjéből megtanultam: az újításra, újszerűségre való állandó törekvés, a folyamatos önképzés. És a csendkeresés. „Bár az is nevetséges, hogy én mondok ilyet, aki pontosan a szavakból él, de valahogy eljutottam oda az elmúlt évben-években, hogy talán a szavaknál is többet mond a csend. Ez nem valami elidegenedés a részemről… talán elég lenne lelkiismeretünk hangját kihallani ebből a nagy zajból” – vallja Illyés Kinga egyik interjúban.^[1]

BEREKMÉRI KATALIN, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata

Mester vagy tanító?

A tudásszerzés alapja elsősorban a tapasztalás. A tanítvány akkor képes tudásanyagába beépíteni az új információt, amikor összefüggésbe hozhatja addigi – javarészt tapasztalati megismerésből létrejött – tudásával; minden más közlés, tanítás számára – időszakos vagy teljes – feledésbe merülő információvá válik. Amennyiben az egyén fejlődése arra a szintre érkezik, hogy összeköttetést vél felfedezni tudásanyaga és az adat között, az a szerencsés eset áll fenn, hogy az időszakos feledésben lappangó információ aktiválódik. Ilyenként a tanuló mestere, tanítója elsősorban önmaga lehet, hiszen igényeit és felismeréseit csakis belső valósága képes megteremteni. Ezen az úton azonban a tanítvány mellett lehetnek külső mesterek, tanítók, akik segítői, de semmiképp sem megváltói tudásszerzési küzdelmeinek. Ők a tudásával összefüggésbe hozható értékes információk tömkelegével látják el a diákot.

A tanulás célja az önállóság, a külső tanító nélküli állapot elérése, a belső mester megalkotása. Így a jó tanár helyzetet teremt a diáknak, hogy a számára éppen aktuálisan kellőt, fejlődése szempontjából az éppen szükségeset megtapasztalja és tudásanyaggá gyúrhassa, figyelmével követi tanítványát és a folyamat mozzanatait a szükséges biztatás érdekében, illetve a tisztánlátás, a felismerés megteremtésének szándékából magyarázattal látja el.

A színészoktatás tapasztalatából tekintve a mester és tanítvány, tanító és tanítvány kapcsolat alakulását a tanár vagy a diák fejlődési szempontjának fókuszba és túlsúlyba kerülése dönti el – a tanítvány számára ennek mentén definiálódik mesterként vagy tanítóként a tanár. A mester mondja és mutatja, azaz elméletként elmagyarázza és önmagán keresztül gyakorlatban szemlélteti a tananyagot, képes mindkettőre, de a szakmaiság perspektívájából közelíti meg a tanítványt; a tanító mondja és nem mutatja a megtanulandót, illetve alapvetően a tanítvány szükségleteinek, fejlődési igényének szempontjából tekinti a szakmaiságot.

Mester vagy tanító? A tanítvány szempontjából egyik sem több, jobb vagy hasznosabb a másiknál, hiszen számára mindkettő képes meghatározó segítővé, inspiráló példaképpé válni, a tanuló alkatának, fejlődési szintjének és céljának megfelelően egyik vagy másik, esetleg éppen egy – nem említett – harmadik oktatói minta képes hatást kifejteni. Kérdés ugyanakkor, hogy a tanítvány inkább csodálni, morfondírozni vagy szabadon tapasztalni kíván, ugyanis ennek függvényében nevezi ki és meg mesterét vagy tanítóját. Ilyenként a tanár státusát egyértelműen az arra vonatkozó igény határozza meg, hogy a tanítványnak mire és meddig van szüksége tanítójától. Utóbbi tudása addig csodálatraméltó, míg nélkülözhetetlen a tanítvány számára.

Nem a mesterek korszakát éljük, számottevő információmennyiség, megfigyelhető jelenségek és személyiségek közelsége vált elérhetővé a tanuló számára, ezek gyors váltakozásban és egyidejűleg hatást gyakorolva lehetnek a diák mesterei, tanítói. A nemtudás, az ítélkezés, az azonosulás keresésének burkából kikerült tanítvány talán eligazodik ebben a dömpingben, és a közeli, hétköznapi, éppen tökéletlen példában is megtalálja a rendkívülit, míg korábban csak a távolról követhető, kevésbé ismert, de éppen ezért tökéletesként fenntartható jelenség hordozhatta számára a kivételest.

Mesternek, tanítónak és tanítványnak egyaránt a fejlődését szolgálja, ha megteremtődik a tárgyalt viszony, azonban mindenik félnek tudnia kell, hogy a kapcsolat jelzett minősége véges, hiszen a tanító csak egy időre lehet a tanítvány tanítója, ugyanakkor keveredhetnek is a szerepek: a mesternek tanítója is lehet a tanítvány, és bizony túl is nőheti tanítóját. Az oktató szempontjából fontos, hogy jelenlegi minősége előtt tanítvány volt, rendelkeznie kell saját tapasztalattal és olyan eszközökkel, amelyek közölni, átadni képesek ezt a rutint, azonban – bármennyire is változik a világ –, a példamutatás a tanítás alapvető eszköze, az együttérzés pedig az oktató meghatározó viszonyulása marad. Mesterré vagy tanítóvá minősülő tanár és tanítvány kapcsolata egymás kölcsönös megbecsülésén alapszik, amely mindenképpen az empátia érzésén áthaladó racionalitáson, intellektuális megközelítésen keresztül vezet.

CSATLÓS LÓRÁNT, Szigligeti Színház

A színházi szakmában a tanár és a mester fogalmak közt nem éles a választóvonal. A főiskolai viszonyok közt oktató színész/rendező/teatrológus tanár éppúgy lehet mester is. Én inkább a terminus tartalmában látom a különbséget: nem titok, hogy vannak a színházi pedagógusok közt is olyanok, akik kevésbé hatékony módszerekkel oktatnak, nem találják a közös hangot a fiatalokkal, ennélfogva nem is tud kialakulni köztük mester-tanítvány viszony. És vannak azok a remek színházi szakemberek, akik egyben fantasztikus pedagógusok, akikkel a fiatalok szívesebben dolgoznak, akitől többet tanulnak, szakmát, morált, hozzáállást, biztatást, önbizalmat kapnak, és egy életre szóló kapcsolat alakul ki közöttük. A mester jelenléte később is szakmai biztonságérzetet nyújt a tanítványnak. Ez azért roppant fontos, mert szakmánk értékrendje ingatag, a jó és a rossz alakítások/előadások megítélése nagyon relatív, kell egy tapasztalt, megbízható és határozott véleményformáló színész/rendező – mester –, akinek az értékrendjéhez igazodni lehet. Nem hemzseg mesterektől az erdélyi szakma. Nekem főiskolás időkből két meghatározó ember mondható mesteremnek, id. Kovács Levente és Gáspárik Attila. Kovács Levente – a mindenkori „tanár úr”, de mégis sokkal több annál. Felkészültsége, tisztánlátása, pedagógia érzéke sokat segített, érdekes módon nemcsak a vásárhelyi, hanem főleg a nagyváradi éveim alatt. Gáspárik Attila pedig a főiskola négy éve alatt volt meghatározó. Ízlést, visszafogottságot, alázatot és alapos munkát követelt. A pontosság, a szövegtudás, a próbákra/előadásokra való felkészülés folyamata mind az ő tarsolyából van. A váradi társulatban Dobos Imre az, akit bátran lehet mesternek nevezni. Tehetsége mellett korát meghazudtoló frissessége, szakmai alázata, munkához való hozzáállása megérdemli a fiatal aspiránsok, kezdő színészek figyelmét.

Van némi oktatási tapasztalatom. Mintegy 15 évig foglalkoztam színházközelben érdeklődő fiatalokkal. Sokan kerültek innen színművészeti pályára. Minden visszajelzés öröm, minden jól eltalált karakter egy büszkeség. És elég sokszor hallom azt, hogy egyikük-másikuk ezen „felvezető” időszak nélkül nem, vagy jóval nehezebben boldogult volna az egyetemen. Soha nem éreztem és nem éreztettem státuskülönbséget köztem és az általam oktatott ifjak között. A kölcsönös tisztelet híve vagyok, tanári státusomat csak akkor vetettem latba, ha fegyelmi okok miatt ez már elkerülhetetlen volt. Ilyenformán mindig inkább partnereimnek tekintettem őket, mint tanítványoknak. De azt hiszem, erről inkább őket kell megkérdezni.

Szerkesztette: Biró Réka, Kovács Bea és Varga Anikó

Ugyanebben a témában még:
Körkérdés mesterekről:
II. rész: Györgyjakab Enikő és Mátray László válasza
III. rész: Dálnoky Csilla, Fincziski Andrea és Sinkó Ferenc válaszai
A mester mint szülést kísérő bába – Kárpáti Péterrel, Tompa Andreával és Visky Andrással Proics Lilla beszélgetett
Kovács Bea: Ó, kapitány, kapitányom? Fiatal színházcsinálók és mestereik: riport a vanról, a nincsről és arról, ami köztes

^[1]Németh Péter Mikola: „Belső csendünk és harmóniánk megváltása felé…” Interjú Illyés Kinga színésznővel. Látó. 2005, 8–9. sz. 243.