Körkérdés a karanténszínházról – PÉTER BEÁTA

A Játéktér 2020. nyári számából
Borítókép: Ha fütyülni akarok, fütyülök, Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, Múzeumkert. Fotó: Barabás Zsolt

A 2020-as tavaszi járványügyi lezárások idején a színházak világszerte igyekeztek pótolni a nézőik számára az elmaradt színházélményt online elérhető előadások formájában. Az online színház, amely több előadásformát takar, de amely a köznyelvben a karanténszínház nevet kapta, nem új keletű kérdéseket vet fel a színháztudományi értelmezések horizontján (ld. az élő vs. digitális dichotómiáját). Ebből kiindulva kérdeztünk rá színikritikusok, színháztörténészek és alkotók online színháznézési szokásaira, véleményére és meglátásaira, hogy milyen tapasztalataik voltak erről a karantén idején, és szerintük hogyan változhat a színház a vírus utáni korszakban.

PÉTER BEÁTA, újságíró, teatrológus

Hogyan fogadta az online/streamelt előadások dömpingjét, és mik voltak a szempontok egy-egy előadás kiválasztásakor? Inkább az élőben sugárzott eseménybe kapcsolódott be?

Az első előadás, amelyet a kényszerhelyzet szülte időszakban láttam, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának produkciója, a Keresztes Attila rendezte Sirály volt. (Talán ez volt az első olyan produkció, amelyet erdélyi színház ilyen helyzetben vagy körülmények között játszott). Nem korábbi felvételt láthattunk, hanem az eredetileg meghirdetett előadás-időpontban kamerák előtt, nézőtéri közönség nélkül lejátszott előadást. Örvendtem, hogy végre láthatom – készültem több alkalommal megnézni, de valahogy soha nem jutottam el, amikor műsoron volt (nem Vásárhelyen lakom). Üdvözöltem a társulat döntését, szép gesztusnak tartottam, hogy felajánlották ezt a lehetőséget a nézőknek. Azt a törekvést is, hogy nem az üres nézőtérnek játszottak, hanem tudatosan a „kamerának”, jelezvén, hogy a képernyő mögötti befogadó jelenlétére számítanak. Mivel nem láttam korábban az előadást, nem tudom, csak feltételezem, hogy alapkoncepciójában nyilván nem, de bizonyos jelenetekben volt némi változtatás.

Az ezt követő időszakban valóban előadásdömpinggel szembesültem az online térben. Az online előadások kiválasztásánál nem volt szempont, hogy élőben sugározzák, vagy korábbi felvételt közvetítenek. Nem volt jól kidolgozott stratégiám, hogy mikor mit nézek meg, főként erdélyi és magyarországi színházak oldalait követtem. Függött az időponttól (otthon közben home office, home schooling, háziasszonyi teendők, nem volt több szabadidőm, mint máskor), de attól is, hogy láttam, vagy sem korábban az adott előadást. Három, általam megnézett előadást emelnék ki: két alkalommal is megnéztem a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház A mi kis városunk című produkcióját felvételről – friss és meghatározó volt az előadással kapcsolatos élmény, hiszen februárban láttam Csíkszeredában –, a Kolozsvári Állami Magyar Színház felvételét, a Tompa Gábor rendezte A kopasz énekesnő c. előadást, illetve ugyancsak a kolozsvári, 2002-ben bemutatott Fehér tűz, fekete tűz (r. David Zinder) című produkciót.

Míg Peggy Phelan szerint a performansz élő jellege nem marad meg a felvételen, addig Philip Auslander ezt klisének tartja, hiszen a színház ún. „liveness”, élőművészeti jellegének kérdése csak kontextuson múlik. Hogyan érvényesek ezek a kérdések a mai streamelt előadásokra?

Egy felvétel valaminek a dokumentálása. A színházi „itt és most”-ból „akkor és ott” lesz.  Még akkor is, ha élőben sugárzott előadás. Nincs meg az együttrezdülés az előadó és befogadó között. A technika, igen, lehetőség eljuttatni minél több emberhez, a dokumentumérték vitathatatlan, de – Peggy Phelan nyomán – létrejöhet-e az előadói egyedüllétben a csak feltételezett befogadó jelenlétében az élő jelleg? Úgy vélem, nehezen. Értelmezhető, elemezhető egy-egy produkció, de nem hat úgy, mint amikor ott ülök a nézőtéren. (Emlékként jöhet elő az, amit akkor éreztem, miközben újranézem az adott előadást.) Látom az előadás világát, még akár magával is ragadhat, de nem érzem az atmoszférát, amiben ez megteremtődik – és amihez például hozzájárul a nézőiség tudata, hogy valakikkel közösen most belépünk egy másik világba, ahol lehetünk puszta szemlélők, de akár be is vonhatnak a játékba, hogy valaminek a részesei lehetünk, a bőrünkön érezzük. Átengedjük magunkat a hatásnak. A közvetítés valamit helyettesít. A teljes előadást beemeljük az online térbe, mintegy idézőjelbe kerül.

Az online nézőség megváltoztatja-e a nézési szokásainkat, és hogyan? Más médiumokhoz kapcsolódó szokásaink belejátszhatnak-e ebbe? Milyen előadásnézési stratégiákat tapasztal vagy folytat: vadászó (kulcsjeleneteket kikereső), belefeledkező, felületes? Különböznek ezek a hagyományos színházi nézői attitűdtől?

Nehéz otthonról úgy (olyan fegyelmezetten és alázattal, átéléssel) nézni az előadásokat, mint amikor a (hagyományos színházi) nézőtéren ülünk. Ott egyértelmű: megtiszteljük azzal az előadókat (és a nézőtársakat), hogy nem sustorogjuk végig az előadást, nem eszünk, és nem sörözgetünk, nem telefonálunk és pötyögünk sms-t (persze előfordul, de azok soha nem mi vagyunk). Egy otthoni előadásnézéskor (főleg ahol gyerekek is vannak, kicsi a lakás, stb.) nehezebb összehozni azt, hogy másfél-két órát nem vagyunk jelen, mert „színházba mentünk”. Mert közben társalgunk a családtagjainkkal, kortyolgatunk egy pohár bort, netán megkavarjuk közben az éppen készülő vacsorát, urambocsá’ fasírtot sütünk előadás közben. Ha a kertbe ülünk ki, faluhelyen elmegy egy-egy traktor, intünk a szomszédnak, lecsapunk egy legyet, megsimogatjuk a kutyát, enni adunk a macskának. De ha még egyedül is vagyunk az előadással, hívásokra válaszolunk, messengeren beszélgetünk. Ritka az a helyzet, amikor csak az előadásra tudunk koncentrálni. Amikor belefeledkezhetünk. Ha visszanézhető az előadás, leállíthatjuk, kizökkenünk, majd újra bekapcsolódunk. Az előadásnézési stratégiám ezek fényében is változó. A fent említett három előadás kapcsán is. Az udvarhelyi előadást például azért néztem újra, mert azt az állapotot, érzést kerestem, idéztem fel, amit akkor éreztem, amikor láttam élőben. Újabb és újabb részleteket fedeztem fel az újranézéskor, de az előadáshoz való viszonyulásomat meghatározta a primer tapasztalás. A kopasz énekesnőt nem láttam színházban, teatrológushallgatóként néztem meg felvételről, feladat volt, hogy elemezzük, „szedjük szét”, írjunk róla, most egy régi ismerőssel való találkozás volt részemről ez az újranézés. A Dybukkal hasonló volt a helyzet, a próbafolyamatot az előadás dramaturgjának, Kelemen Kingának köszönhetően követhettük végig szintén egyetemistaként az évfolyamtársaimmal. David Zinder egy alkalommal az éjszakai világosítópróbára is beengedett. Az előadást több alkalommal is megnéztem, tehát volt tényleges kapcsolódó élményem, és amikor a mostani helyzetben megtekinthető volt a felvétel, inkább nosztalgiából néztem bele időnként.

Írhatunk-e hagyományos értelemben vett kritikát ezekről az online látott előadásokról, olyanokról például, amelyek csak egy kameraállásból rögzítették az előadást?

Gondolhatnánk, milyen kényelmes így kritikát írni, hiszen újranézhetjük az előadást (nem csap be a saját emlékezetünk), leírhatjuk pontosan, hogy milyen a színpadkép, a jelmezek, idézhetünk szó szerint, precíz megfigyelők lehetünk. Nem az egy kameraállás miatt tartom problematikusnak a kritikaírást egy online látott előadásról – a hagyományos színházi előadásokon sem járkálok mint néző, azaz egy adott helyről nézem végig az előadást. A többkamerás és esetenként utólag szerkesztett előadás-felvételeket sem részesítem ilyen szempontból előnyben, hiszen az nem az én nézőpontom, a szerkesztő/vágó/rendező irányítja a figyelmemet az általa hangsúlyosnak vélt elemekre. Az én jelenvalóságom hiányzik. Amikor előadásokról írok, előbb szétszedem darabjaira azt, majd újra összerakom magamban, és a benyomásaimmal is megspékelem. Bizonyára lehet írni felvételen látott előadásról is – születtek már online előadásokra reflexiók –, miért ne, de én még nem próbáltam.

Megváltozik-e az online nézés gyakorlatában a színházi közösség fogalma?

Azt hiszem, alapjáraton azok néznek online is előadásokat, akik amúgy is járnak színházba. Jó látni egy-egy online előadás nézése közben, hogy régi ismerősökkel „ülök a nézőtéren”. És mint néző eldönthetem, hogy egy-egy előadás közvetítésekor kinek a videópartiján veszek részt (a közönségszervezés egy újabb formája).

De a kérdésre a válaszom, igen, mindenképp változik. Elmarad a közösségi élmény. Nem jön létre kapcsolat az előadó és néző között sem. Az előadónak sincs meg a szokásos visszacsatolás. Számok vannak – hogy éppen hányan nézik –, lájkok és szívecskék, esetleg kommentek („köszönöm a lehetőséget”, „jó volt látni”, stb.). De azért – akár nézők vagyunk, akár színházi alkotók – mindez ismét csak valaminek a pótlása. Elég, ha csak eszünkbe jut egy-egy jelenet alatti csönd, vagy a nézőtéren felcsendülő kacagás és a finálé utáni taps…

Változni fog-e a színház vírushelyzet után?

Tudjuk, folyamatosan változik. Az alkotókedv és az alkotó minden helyzetből ki tudja hozni a legjobbat – és itt eszembe jut a Havi Dráma május elején bemutatott Hogyan győzi le Barbie a világválságot? című „színházi módszerekkel dolgozunk filmes felületen” kísérlete.

Sokan vágyódunk a vírus előtti színházra. Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudhatjuk, milyen rendelkezéseket hoznak. Több elképzelés, forgatókönyv is van. Kérdés, hogy milyen lesz az a színház, ahol az előadásokat meghatározott számú színésszel lehet játszani (se tömeg-, se csókjelenet). Hogyan fogja befolyásolni a repertoár kialakítását, a próbarendet, a művészi szabadságot? De milyen az a nézőtér, ahol minden második széken ül néző? És hogyan lehet majd maszkban végigülni, önfeledten átadni magunkat az előadásnak? Azt hiszem, egyfajta túlélőmód következik.

De izgalmas lenne, ha ebből a helyzetből új formák születnének. Olyanok, amelyeken nem feltétlenül érződik, hogy kényszerből jöttek létre, amelyek nem „valami” helyett vannak.

Szerkesztette: Bakk Ágnes Karolina