Koós Csenge: Lupus in teatro

Beszámoló a 2025-ös Desiré Central Station fesztiválról

Borítókép: Inkubátor. Szlovén Ifjúsági Színház. Fotók: Molnár Edvárd.

„Lupus in fabula” jeligével harangozta be magát az 2025-ös szabadkai Desiré Central Station fesztivál. A szlogenből eredő feltételezésem, hogy komoly, társadalmi témákkal foglalkozó előadásokat láthatunk idén, be is igazolódott. Ráadásul igen hamar: Urbán András, a november 18–23. között zajló fesztivál rendező-szervezője szavak nélkül, drámai gesztussal nyitotta meg az eseménysorozatot: felfedte a közönség előtt a Bitef feliratú pólóját. Akkor ott ezt nem tudtam értelmezni, de a reakciókból érzékeltem, hogy társadalmi állásfoglalás történt. Csak röviden szeretném tájékoztatni a kedves olvasót a gesztus jelentőségéről: a Bitef egy belgrádi színházi fesztivál, amely 1967 óta kerül évente megrendezésre, ám az állami támogatások megvonása miatt idén nem valósulhatott meg (tiltakozásul azonban megszervezésre került a Ne: Bitef színházi fesztivál). Amennyiben romániai, magyarországi meleg otthonunkból, a szerbiai kulturális szféra közhangulatát cseppet sem érzékelve olvassuk ezt a beszámolót, tegyük fel magunknak a következő kérdéseket: Mi lett a POSZT-tal? Miért maradt el tavaly a TESZT? Idén a Kollokvium? Vajon miért kezdett el a Desiré szervezőgárdája társadalomkritikai előadásokat válogatni? Kapnak-e elegendő támogatást a színházak?

Az idei fesztivál nyolc előadása a társadalmi-politikai üzenetet hordozó és (a fesztiválokon megszokott) formabontó kategóriába sorolható.

Számomra a legfontosabb, és egyben a fesztivál legmegosztóbb előadása a Szlovén Ifjúsági Színház Inkubátora volt. Oliver Frljić rendező a társulattal karöltve harsány és kendőzetlen állásfoglalással mutatta be a gázai övezetben elkövetett háborús bűnöket. Az előadás a palesztin koraszülöttek sorsát helyezi a középpontba, akik halálra vannak ítélve, hiszen nincsen áram a kórházakban az inkubátorok működtetéséhez. Valóság keveredik a fikcióval és a konspirációs elméletekkel. Valódi hírekből (méghozzá egészen frissekből) tudunk meg részleteket a háború helyzetéről, miközben a társulat abszurd és groteszk játékkal, annyi fekete humorral, amennyit nem szégyellnek, tart tükröt európai társadalmunknak arról, hogy mennyire érzéketlenné váltunk a világban történő tragédiákra. Bemutatja a túlbuzgó woke-kultúrát, de azt is, hogy a szociális médiában bárki számára elérhető borzalmak mennyire felvitték a társadalom ingerküszöbét. Nem meghatni, csak annyit akar, hogy halljam meg, amit mondani akarnak azok, akik nem tudnak kiállni magukért. Azért is válik megosztóvá az előadás, amely arcunkba vágja a tényeket, méghozzá úgy, hogy nem idegenkedik a meztelenségtől, a vértől, a néző érzékszerveinek stimulálásától. Van olyan jelenet, amelyben például főznek a színpadon, miközben az egyik meztelen színész hátát használják táblának, amelyen bemutatnak néhány, az izraeli–palesztin népességet érintő statisztikát). Néhány ismerősöm mondta, hogy számukra ez nem volt adekvát megközelítése a problémának, ám kifejezetten élveztem, hogy végre van egy előadás, amely zsigerileg hat rám, nem pedig az intellektusomat piszkálja. A palesztinpárti demonstrációk magyarországi betiltása után különösen fontosnak tartom a felvetett témát. Ha nem is értünk vele egyet, akkor is fontos belátni azt, hogy az előadás a szólásszabadsághoz való emberi jogot gyakorolja. Bár kizárólag egyetlen nézőpontból mutatja be az izraeli–palesztin konfliktust, és ez nem korrekt döntés, az előadás mégsem antiszemita, csupán hangot ad azoknak, akiknek nincs esélyük megszólalni.

Jasna Žmak monodrámája, a This is my truth, tell me yours a személyes olvasatomban a 2024–2025-ös évad legjobb színházi előadása volt. Jasna Žmak dramaturg, aki dramaturgként is állt színpadra. Végigvezette közönségét az ezzel kapcsolatos szorongásán, így teremtett közvetlen viszonyt a nézőkkel. Megteremtette a megfelelő hangulatot ahhoz, hogy érdemi diskurzus induljon el az előadása kapcsán. Žmak monodrámája feminista nézőpontból vázolta a nők tárgyiasítását a színházban, illetve a női szexualitást mint tabusított társadalmi kérdést. Személyes tapasztalatokon és élményeken keresztül vezette végig mondanivalóját. Megismertük szakmai és magánéleti múltját is. Meghatározó traumaként, mely arra késztette, hogy felszólaljon a fent említett témákban, betegségének eredettörténetét mesélte el. Žmak évek óta krónikus fülcsengéstől szenved, mióta önként részt vett Marko Mandić sokat éltetett szlovén színész előadásában, ahol is elsült egy műpisztoly, amely károsította a hallását. Mandić felé erős kritikát fogalmaz meg: ő testesíti meg az omnipotens színészt, a nyílt színen maszturbáló férfit, a nőket kellékként felhasználó gátlástalan művészt, akinek mindent elnézünk, hiszen ő maga a műalkotás. Ezzel szemben Žmak mélyen intellektuális, gátlásos, akinek a szabadságot meg kellett tanulnia, meg kellett küzdenie testének és szexualitásának elfogadásáért. Kettejük ellentéte remek analógia a társadalmi különbségre, mely a férfiak és a nők között húzódik. Az előadás az Inkubátorral ellentétben az ember intellektusát piszkálja. Nem rendelkezik látványos, vagy erősen performatív elemekkel, sőt, a performativitás és a valóság határán ingadozik. De valahogy mindig meg tudja tartani a nézők figyelmét – ebből is látszik, hogy dramaturgiailag remek alkotás. Žmak mindig tisztában van azzal, hol szükséges váltás, vagy valamely váratlannak tűnő gesztus, mikor lehet komolyságot csempészni a humorba és vica versa. Kiemelném, hogy Žmak a technikát (a világítás kivételével, ha emlékezetem nem csal) végig maga kezelte, Mandić fényképét például a nézőtérre kijőve a laptopjáról mutatta meg, illetve ő maga kezelte a hangbejátszásokat is. Ezzel szépen reflektált arra, milyen anyagi helyzetben van a legtöbb alkotó (bár lehet, csak a magam nevében beszélek), és arra is, hogy színházat, sőt első osztályú színházat úgy is lehet csinálni, ha az ember nem is színész, és nem használ semmiféle technikai, mozgásbeli, látványbeli bravúrt. Alkalom lett volna beszélgetni vele a Desiré Akadémia keretein belül, ám erről sajnos lemaradtam, amit nagyon bánok. Viszont azt is tudom, hogy nem mindenki ért velem egyet, amikor magasztalom ezt az előadást. Sokaknak kevés volt, vagy nem eléggé színházi, amit megértek, de nem befolyásolja a véleményemet. Lehet, ez egy kimondottan dramaturgoknak való előadás. Végre ránk is gondolt valaki! Témája miatt ezt az előadást a politikai színház kategóriájába sorolom.

Valentina Cortese: Lento e Violento című előadása is figyelemre méltó. Bár társadalomkritikát is megfogalmaz, nem gondolom politikai töltetűnek, ugyanakkor összefüggésbe hozható az előbb említett két előadással. A Lento e Violento, akárcsak a This is my truth, tell me yours, a színház–tánc–cirkusz hármas határán mozog. A kerettörténet az, hogy Cortese megtanítja nézőit szabadon gondolkodni. Az első perctől az utolsóig bevonja a nézőt a színpadon zajló eseményekbe. Nem akarok túl sok dolgot elmondani az előadásról (nemcsak azért, mert értékét veszíti, hanem azért is, mert Valentina szövetséget kötött velünk az előadás végén), de a lényege az, hogy a meglepetés dramaturgiáját használva teremt váratlanabbnál váratlanabb, abszurd helyzeteket a színpadon, és sok benne a fekete humor (csakúgy, mint az Inkubátorban). Valentina Cortese színpadi jelenlétét tanítani kéne. Ahogyan azt az élő kapcsolatteremtést is, amelyet mindhárom előadás megtesz a nézővel. Tudatták velünk, hogy nem feleslegesen ülünk ott, ha mi nem lennénk, ők sem lennének.

November 18-án Az én színházam című előadást láttam elsőnek, amely Boris Liješević rendező szerzői projektje, és a belgrádi Atelje 212 Színházzal valósította meg. Az előadás a rendező magánéletén keresztül keresi a saját és művészi identitását. Boris Liješević maga is végig a színen volt, kívülről nézte, ahogy a színészek megjelenítik őt és a történeteit. Édesapja megtalált naplója alapján pályakezdőként szeretett volna abból előadást készíteni, ám végül inkább a Béke Ithakábant rendezte meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatánál. Ez a történet is az előadás része lett, életművének része, amely életmű arra tanítja a nézőt, hogy mindig újuljon meg.

Hermész (Koreográfus: Kovács Gerzson Péter, Hermész: Tókos Attila) címmel a budapesti TranzDanz mozgáselőadása érkezett idén a fesztiválra. Az ambivalens, irritáló és elbűvölő (forrás: a műsorfüzet) Hermésszel töltünk időt az előadás alatt. Számomra az utolsó jelenet volt figyelemre méltó, amikor is Tókos Attila hátizmai megelevenedtek előttünk, akár egy külön organizmus. Érdemes lett volna az előadást erre a formavilág-teremtő momentumra építeni.

Az utolsó ebben a kategóriában a Kolozsvári Állami Magyar Színház Én vagyok a szél című. előadása volt (írta: Jon Fosse, rendező: Tompa Gábor). A lírai előadás elénk tárta egy mélyen depressziós (meglepődnék, ha nem az lett volna) ember lelkivilágát. A látványvilág szimbiotikus viszonyban állt a szöveg líraiságával. Nyersebben fogalmazva: a díszlet és a látványvilág támasztották meg az előadást.

Az Inkubátor mellett Polgár Csaba A lélek legszebb éjszakája (Jászberényi Sándor írásai alapján, Örkény István Színház, játsszák: Ficza István, Nagy Zsolt) című rendezése is háborús helyzetet reprezentál, ám egészen más aspektusból. Egy frissen elvált férfi mentális leépülését, traumafeldolgozását látjuk: háborús fotósként hogyan próbálja meg eltompítani a látott szörnyűségeket. A drogoktól kezdve az örömlányokon át eljut élete legmélyebb pontjára, ahonnan sikerül felrúgnia magát, és végül felszínt ér. Az előadás kevésbé terheli brutális feladatokkal a színészeket, mint az Inkubátor, de nézőit szintén sokkolja. Kivetítve valós háborús felvételeket látunk, valódi vérrel. 

A legutolsó előadás Urbán András Cabaret Piccolo e grande: Utópia munkabemutatója volt. Az Újvidéki Színház munkatársaiból verbuválódott zeneka Crnkovity Gabriella színésznővel a fronton, az emberi jogok nyilatkozatát sorolta el pontról pontra. Ez is erősítette a fesztivál politikai állásfoglalását.

Bár lehetőség kínálkozott részt venni a Desiré Akadémián, idén (ahogy tavaly is) hiányoltam a napzáró szakmai beszélgetéseket. Úgy gondolom, igény és kapacitás is lenne rá. Sőt, amikor ennyire nyíltan és célzottan tematizálják a társadalmi problémákat a színházban, nemcsak felmutatni tudják őket, hanem teret is tudnak biztosítani a vitának, a beszélgetésnek, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberekből közösség kovácsolódjon. Remélem, hogy jövőre is desirézünk, nemcsak azért, hogy gyarapítsuk a saját színházi repertoárunkat, hanem azért is, hogy tágítsuk a világról alkotott képünket.