Koós Csenge: Kéne egy fuvar valami színházba
Fotók: Kelemen Kinga – dráMA16 Székelyudvarhely
Torner Anna: Világgá mentem, visszajönnék (Horzsolások egy felvonásban)
A transzparencia érdekében mindenekelőtt szeretném megemlíteni, hogy Torner Anna (Panka) három évig osztálytársam volt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakán, így volt némi rálátásom az előadás keletkezésének körülményeire.
2024. november 14-én, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Underground termében mutatták be a Világgá mentem, visszajönnék (Horzsolások egy felvonásban) című előadást. Torner Anna Itt sem fogunk élni című regényéből – amit a világ körüli utazása során írt blogjából szerkesztett össze – készített adaptációt a csapat: Berecz Boglárka rendező, Dögei Mátyás dramaturg, Vargyas Péter dal- és zeneszerző, Torner Anna mint főszereplő. Az előadás azóta útra kelt (úgy, ahogy Torner Anna is tette), és járt már Miskolcon, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Budapesten is.
A Világgá mentem, visszajönnék autobiografikus monodráma. Elviszi közönségét Párizstól kezdve, Londonon át, Új-Zélandon megpihenve, egészen Dél-Amerika legeldugottabb pontjaira. A hosszú és kanyargós utat egyetlen hátizsákkal járja be: az előadásban használt kellékek a hátizsák, két szék, egy vastag filc és sok üres fehér papír. Minden lehetőséget és titkot rejt. Mi lehet a hátizsákban? Mire fogja használni a következő lapot a főszereplő? Mit rajzol rá? Tudjuk azt is: a papír elszakad, elveszik, elég, vizes lesz – első pillanattól kezdve szembesít a mulandósággal. No meg az emberi kreativitással: igen kevésre van szükségünk ahhoz, hogy univerzumot teremtsünk. Pályakezdő szakmai szemnek ez olyan üzenet, amely reményt kelt: ha valaki színházat szeretne csinálni, az anyagi támogatás nélkül is képes színházat csinálni. Más szakmai szemnek pedig azt üzeni: egy előadás minőségét nem a grandiózus díszlet determinálja, hanem az az egyszerű alkotói hozzáállás, hogy minden megjelenő elemnek funkcióval kell rendelkeznie.
A Világgá mentem, visszajönnék fő témája nem az utazás. Inkább az utazó. A szerelmes utazó, a gyászoló utazó, valaki, aki keresi a helyét a világban, és kettészakad ebben a folyamatban. Ezzel együtt Torner Anna „színésznőségének” ívét látjuk az előadásban (bár tudjuk, a valódi karrierje csak most kezdődik): az első jelenet alaphelyzete az első színművészeti egyetemi felvételije, az utolsó jelenet pedig azt az utolsó felvételi vizsgát mutatja be, amikor Torner Anna végre, sok próbálkozás után felvételt nyert a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemre. Az első jelenetben az ideges, kapkodó bizonytalan fiatal lány járul elénk (mintha mi, nézők lennénk a felvételi bizottság) minden önigazolási kényszerével. Az utolsó jelenetben pedig egy világlátott, az élet nehézségeiben már elmerült embert látunk, aki nyugodtan néz szembe bármivel, ami az útjába kerül. Az útra kelés értelmezhető úgy, mint a főszereplő kíváncsiságának kiélése, de úgy is, mint menekülés: szülei válása, szeretett nagyapja halála, valamint a régi Színház- És Filmművészeti Egyetemre való sikertelen felvételije elől.
Ezek után az au pairkedés mellett dönt, először Párizsban, majd Londonban, ahol kezd jóra fordulni élete: bicikliháton rátalál a szerelem, amely egészen Vietnámig vágtat vele. Eltelik egy év, és azzal egy időben, hogy újra elutasítják a színi egyetemen, világossá válik számára, hogy a szerelemnek is vége. A fiú után kapálózva blogolni kezd, és még messzebbre utazik: így kerülünk Dél-Amerikába. Ahol megismerünk rengeteg hosszú nevű kamionsofőrt, a másik Annát, a főszereplő új, fogadott nagyszüleit, és az is kiderül, hogy az esőerdőben élő közösségek ugyanúgy buliznak, mint mi a falunapjainkon. De főszereplőnknek nem lesz könnyebb. Az utazás is értelmét veszíti. Közben az SZFE-n elkezdődik és zajlik az egyetemfoglalás – oda sem térhet már vissza. Így kerül Panka Marosvásárhelyre, ahol megismeri a fent említett Vargyas Pétert, Berecz Boglárkát és Dögei Mátyást.
Biztosan elfogult vagyok, amikor azt mondom, hogy az előadásban felmerülő bakik szerves részei az előadásnak. Ennek oka, hogy Torner Anna (és ezt ő maga tisztázza a nézőkkel) a megtestesült önirónia. Nem próbál meg több lenni annál, mint ami, kendőzetlenül mutatja meg, hogy élete azon pontján, amikor elénk áll a színpadon, hol tart és mennyit tud. Ezért az esetleges hibák (nyelvbotlás, kiesés a ritmusból) őszinte hibák, olyanok, amilyeneket a mindennapokban is ejt akármelyikünk. Torner Anna nem egyedül játssza végig az előadást: a színpadon, majd később a nézők között, Vargyas Péter kíséri saját dalaival. Partnerként is jelen van, ő testesíti meg a fiút, akinek annak idején a szerelem szólt. Kettejük játéka minimális, de megkerülhetetlen, nem folytatnak verbális diskurzust, Péter nem beszél. Ez a fajta jelenlét valóságossá teszi a ragaszkodást egy elképzelt jövőhöz. Az előadás tetőpontja, amikor a főszereplő kiparancsolja a térből partnerét – egy üres szék és csend marad utána: a hiány elfogadásával más szintre kerül kettejük kommunikációja.
Fiatal alkotók első saját kísérleteit látjuk, próbálkozást az elindulásra, a megtapadásra. Állítom (és jelzem is: nem én találtam ki), a színházi világ újrastrukturálódását éljük. Szenteljünk nagyobb figyelmet a halk, ám jelentőségteljes szárnybontogatóknak. Nagy bátorság kell ahhoz is, hogy az ember egyetlen hátizsákkal meghódítsa a világot, de ahhoz még több, hogy magyar nyelvterületen pályakezdő színházi alkotó legyen 2025-ben.
