Kolozsvári teatrósok 2.
Fotók: Szécsi Bernadett.
A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen négyen végeztek idén színháztudomány szakon. Kettejükkel itt olvasható bemutatkozó beszélgetés. Osztálytársaikkal, Gergely Ágnessel és Szőllősi Eszterrel alább található egy-egy portréinterjú.
Harmadéves kollégáival a másodéves Silye Nóra beszélgetett.
Amikor az interjú szövegén az utolsó simításokat végeztük, Ágnes már javában lazított a Fekete-tengeren. Ja, inkább dolgozott szorgalmasan. Hiszen amellett, hogy frissdiplomás teatrológus, Ágnes tehetséges báros is, ami nem jön rosszul, ha valaki Kolozsváron szeretne albérletet fizetni…
Hogyan csöppentél bele a színház világába? Volt valamilyen meghatározó élményed ezen a téren?
Volt, persze. Mielőtt elkezdtem volna az egyetemre járni, iskolás koromban minden hétvégén a sepsiszentgyörgyi Szimpla kávézóban dolgoztam, és ott ismertem meg egy kedves rendező barátomat. Ő akkor frissen végzett egyetemistaként komoly szándékkal színházat akart csinálni, én pedig tizenhat évesen azt mondtam, hogy persze, csináljuk! – bár gőzöm sem volt, hogy mit is szeretne tulajdonképpen. Aztán több projektben is sikeresen dolgoztunk együtt. Kipróbáltam magam a színpadon is, ami, őszintén, nem az én világom, így elkezdtem a szöveggel dolgozni az ösztöneim alapján, és jól ment, szóval úgy döntöttem, hogy ezt a vonalat folytatnám – így jutottam a teatrológiához.
Az első színházi élményem elég kései volt: tizennégy évesen jártam először a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban, Sardar Tagirovsky Meggyeskert c. rendezését néztem meg. El voltam persze ájulva, viszont annyira nem ragadott el a színház – akkor még a szépirodalomért éltem-haltam.
Az angyal c. egyetemi előadás dramaturgjaként hogyan élted meg az alkotói folyamatot?
Izgalmas volt egy olyan alkotói folyamat részének lenni, ahol a szöveg még teljesen úgymond ,,szűz”, hisz az akkor harmadéves színis hallgató, Sztojka Sebestyén írta a drámát, amit a kezembe adtak mint másodéves teatrológus hallgatónak. Első komolyabb próbafolyamatom lévén az elején kicsit elveszett voltam, viszont szerencsére a színisek és Hobó is (Pálffy Tibor színész-rendező – szerk. megj.) többé-kevésbé tárt karokkal fogadtak.
Az előadásnak én voltam a dramaturgja, és Hobó sajátos stílusához igazodva meg kellett tanulnom a szöveget lecsupaszítani, minden felesleges szót, mondatot kihúzni – ezt akkor úgy hívtam, hogy a szöveg ,,kizsigerelése”. Voltak ebből konfliktusok: nehéz úgy dolgozni, hogy maga az író-színész is részt vesz a próbafolyamaton, és persze én is kisegérnek éreztem magam hozzá képest, hisz ő már egy teljes drámát megírt, én pedig ugye jöttem ezt szétcseszni. Aztán a végén már megbíztunk egymásban, bátrabban nyúltam én is a szöveghez, sőt, még sajáttal is kiegészítettem – az előadás elején elhangzó slam poetry-szövegeket például én írtam. Ebből lett is egy úgymond ,,szavajárás” a srácok között, hogy ha eltaposunk egy csigát, mindannyiunknak eszébe jut a teremtéstörténet (id. ,,Ha eltaposnék egy csigát, vajon kinek jutna eszébe a teremtéstörténet?”) Szóval, ja, röviden: jó volt.
Harmadévesként a ,,Most már csak az a kérdés…” c. előadás szövegének megírása mennyire volt kihívás számodra? Mesélnél a munkafolyamatról?
Másodszor dolgoztam együtt Hobóval, ami azért, valljuk be: vagány. A ,,Most már csak az a kérdés…” c. előadásának szövegkönyvén körülbelül két hónapot gondolkodtunk, s végül három nap alatt írtuk meg a nyersanyagot. Kihívás volt mindenképp, bár szeretek írni, és azt hiszem, jól is bánok a szavakkal. Viszont rá kellett jönnöm arra, ami egy színházi szövegíró számára talán a legfontosabb felismerés: ami jól hangzik a fejedben, vagy olvasva, az valószínűleg egyáltalán nem működik a színpadon, mert a színész sosem úgy mondja, ahogy azt te szívesen hallanád, a rendező nem úgy instruál, ahogyan te szeretnéd, hogy instruáljon, és még a légy sem úgy repül a mélyen kitartott csendekben, ahogyan azt tennie kéne. Aztán egy idő után kivetkőzöl az egódból, félreteszed a saját öncélúságodat, és végre neki lehet fogni egy érvényes produkció összerakásának.
A szöveget évfolyamtársaimmal, Lillával, illetve Tamással írtuk, kiegészítettük egymást. Ha jöttem egy bolond gondolattal, azt Tamás azonnal lecsapta, vagy épp hogy támogatott benne, Lilla pedig néha csak fogta a fejét, hogy hogy lehetünk ennyire prosztók. Az utolsó szó általában a Hobóé volt, viszont szabad kezet kaptunk mind a szöveg, mind a kivitelezés terén, azaz nem csak dramaturgok és írók voltunk, hanem a rendezésben is Hobó társai, persze az egészséges határokon belül.
Érdekes élmény volt dolgozni a velünk párhuzamos színészosztállyal. Mi pár elméleti órát együtt ültünk végig már első év óta, és nehéz volt őket egy alkotói folyamatban elképzelni – ez olyan, mint amikor a kistestvéred nekifog cigizni, egyszerűen nem tudod elképzelni cigivel a kezében. Na, de pár próba után rájöttem, hogy nem lesz gond. Voltak persze nehézségek, de hát hol nincsenek… Végül kikerekedett egy egész jó előadás, a teljesség igénye nélkül, és én büszke vagyok erre.
Elmesélnél egy-két meghatározó élményt, amelyeket az egyetemi éveid alatt szereztél?
Ez a két próbafolyamat mindenképp meghatározó volt, szerintem ilyenkor tanulhat a legtöbbet egy teatromókus. Szabad hibázni, szabad hülyeségeket mondani, persze máshol is, viszont itt nem kell lesütni a fejed amiatt, ha nem ismered Grotowskit: mert elmondják.
Emellett persze toronymagasan helyet foglal az elméleti oktatás minősége. Hálás vagyok hozzáértő és csodás, elfogadó tanárainknak azért is, hogy mindig egy szó nélkül elengedtek minket pl. próbákra, biztattak, hogy csináljuk a színházat, mert a gyakorlat is fontos. Akinek nem inge… Iróniát félretéve, valóban rengeteg olyan tanárunk van, aki támogatott minket, illetve akiktől minőségi tudást kaptunk. Kb. ennyi.
Hogyan tovább? Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?
Lillával és Tamással készülünk együtt mesterizni, emellett én már a szakmában valamilyen szinten elhelyezkednék – elég érettnek érzem magam hozzá. A távoli jövő pedig még egy hatalmas kérdőjel, ki tudja, lehet, gyöngyhalász leszek Cipruson vagy humorista Londonban. De a cél persze a színház, főképp a rendezés, már ott is látom magam, és oktatónknak, Raluca Sasnak hála ezt már a mesterin is kipróbálhatjuk mindannyian.
Villámkérdések:
Brecht vagy Csehov?
Csehov.
Tragédia vagy komédia?
Tragikomédia.
Picasso vagy Dalí?
Dalí.
Melyiket választanád: sétálnál egyet Ady Endrével, vagy kávéznál egyet József Attilával?
Kávéznék József Attilával.
Szoktál kimenni előadásról, ha nem tetszik?
Persze, folyamatosan!
Vivaldi vagy Chopin?
Vivaldi.
Bocsárdi vagy Tompa?
Bocsárdi.
Kipróbálnád a bungee jumping-ot?
Nem.
Mi a legnagyobb félelmed, gyorsan?
Az, hogy meghal a macskám.
Milyen szupererőt választanál?
Olvasni mások gondolataiban.
Félni vagy megijedni?
Megijedni.
Mi lenne az, amit kipróbálnál – amit még soha nem próbáltál ki?
Lennék gyöngyhalász.
Mi volt az első kérdés?
Igen.
Július első felében Szlovéniában értük utol Esztert, hogy az interjúja szövegét publikáció előtt átfussa. Nova Goricában épp az 1978 c. előadással turnézott – erről a próbafolyamatról bővebben alább…
Hogyan kerültél kapcsolatba a színház világával? Volt olyan meghatározó élményed, amely elindított ezen az úton?
A kolozsvári Sigismund Toduță Zeneiskolába jártam, ahol Fülöp Éva magyartanárnő vezetésével diákszínjátszó kört indítottunk. Eugène Ionesco Rinocéroszok című darabját vittük színre Hajós Szilárd és Péter Izolda rendezésében, akik akkor még színis hallgatók voltak. Ezután értesültem arról, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház diákokat keres egy nemzetközi projekthez, ami Digital Natives 19 néven futott az Európai Színházi Unió (UTE) kezdeményezéseként. A projekt öt országban zajlott párhuzamosan, és mindegyik városban ugyanabból a szövegből, Jordan Tannahill Concord Floral című drámájából készült előadás. Sinkó Ferenc volt a rendező és Sipos Krisztina a dramaturg, és rendkívül figyelmesen, kedvesen vezettek be minket az előadásba.
Az előadás komoly és érzékeny témákat boncolgatott, mint barátság, függőség, szerelem, felelősségvállalás, szexualitás, bűntudat, közösségi lét és kirekesztettség. Tizennégyen vettünk részt a projektben, és minden résztvevőnek saját történetszála volt az előadásban, amelyek végül az én karakteremnél találkoztak. Az egész élmény nagyon barátságos bevezetés volt a színházi világba. Akkor tizedikes voltam. Az előadást pozitívan fogadta a közönség, illetve a színház színészei és vezetősége részéről is biztató visszajelzéseket kaptunk. Turnéra is mentünk a gyergyói Kollokviumra és a sepsiszentgyörgyi PulzArt fesztiválra, ami szuperjó élmény volt. Akkor még teljesen biztos voltam abban, hogy kürtművész leszek, és el van intézve a jövőm, de ezzel párhuzamosan egy kis ajtó megnyílt a háttérben, és egyre kecsegtetőbb lett a színház világa is.
Mi motivált arra, hogy egyszerre két egyetemi képzésbe is belevágj?
Miután elballagtam a zeneiskolából, Tompa Lucian tanárommal abban egyeztünk meg, hogy vissza fogok térni a kürthöz. A zeneiskolából kikerülő diákok többsége természetes úton halad tovább: elvégzik a konzervatóriumot, majd zenészként helyezkednek el valamelyik operazenekarban. Engem azonban ez a kiszámítható életpálya kissé megrémített. Ugyanakkor el kellett távolodnom a komolyzenétől, hogy megbizonyosodjak afelől: tényleg szeretnék visszatérni hozzá, és folytatni.
Így két évig jártam teatrológia szakra, amikor érkezett a telefonhívás, hogy illene újra kézbe venni a hangszert. Ekkor úgy éreztem, hogy kissé beleragadtam a teatrós körforgásba, és újra be kéne vetnem a cselt, vagyis el kellene távolodnom a teatrótól, hogy eldöntsem, ténylegesen szeretnék-e ezzel is foglalkozni. Így miután felvettek a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémiára, a következő évre a teatróról kijelenteztem.
De abban az évadban hozzájárulhattam az 1978 c. színházi előadás elkészüléséhez Temesváron, a szlovén Tomi Janežič rendezésében, így új lendülettel tértem vissza az utolsó évre a teatróra, immár párhuzamosan végezve itt a harmadévet és a zeneakadémián a másodévet. Roppant nehéz volt, kicsit traumatizáló is talán, de csodával határos módon sikeresen zárult le az évem mindkét szakon, jelenléti szempontból és az osztályzatokat tekintve is.
Melyik művészi irány vonz inkább: a zene vagy a színház?
Ezt a kettőt egyáltalán nem választanám le egymásról. A színházban minden művészet találkozhat, a zenében pedig ugyanúgy történeteket lehet felfedezni, mint a betűvel írt szövegekben, csupán meg kell tanulni a nyelvét. Mindkettő hatást gyakorol úgy az előadóra, mint a közönségre. A kettő történelme és esszenciája is kéz a kézben jár.
Nem értem ezt a felfogást, hogy különválasztjuk a kettőt, és nagy falat emelünk közéjük. Az egyetemek sem kollaborálnak, nem is néznek egymás felé. Ez remélhetőleg változni fog a jövőben, hiszen annyi tehetséges diák megannyi kreatív projektben dolgozhatna együtt.
Az 1978 című előadásban zenészként és színészként is jelen vagy. Hogyan valósul meg ez a kettősség a színpadon? Milyen élmény volt a próbafolyamat?
Elsősorban Junya Ishii barátomnak köszönhető, hogy ez egyáltalán megtörténhetett, mivel 2022-ben partnereként meghívott a PARL workshopra Ljubljanába, ahol megismerhettem Tomi Janežič rendezőt. Ilyen alapon vettem fel Tomival a kapcsolatot annak reményében, hogy befogad a temesvári próbáira.
A próbafolyamat rendkívül inspiráló és meghatározó élmény volt. Tomi Janežič mellett ülni, figyelni a munkáját, vele együtt alkotni és zenélni felbecsülhetetlen tapasztalatot jelentett. A mai napig mély hála önt el, ha visszagondolok ezekre a hetekre.
A közös munka első részében Tomi amolyan „szemináriumokat” is tartott: a napi nyolc óra próbából másfél-két órát rendszeresen szentelt annak, hogy megértesse velünk saját színházi felfogását, filozófiáját, a színészi jelenléttel kapcsolatos gondolatait, illetve különféle technikákat tanított a színészeknek. Ez magas szintű mesterkurzusként hatott.
Az előadás három felvonásból áll, amelyek mindegyike más-más nyelvezettel készült. Az első felvonásban zenészként vagyok jelen, a harmadikban pedig egy kis történetszálat vezetünk végig az ezerágú, mégis összefüggő dramaturgiai kavalkádban Balázs Attila színész úrral.
Mesélnél a filmes tapasztalataidról?
Részt vettem egy castingon Farkas Anna Játsszuk tovább c. filmjéhez, és bekerültem a színészlistára. Ez volt az első forgatási élményem, és mindenki azt mondta, hogy ilyen jó forgatás csak egyszer adódik az ember életében – akkor ezt nem hittem el. Bár nem állítom, hogy azóta rosszabb élményeim lettek volna, ez valóban egy rendkívül kedves bevezetés volt a filmes világba, hasonló ahhoz, ahogy a Concord Floral a színházba vezetett be.
Egy évre rá Sós Timothy Suborbital c. filmjét forgattuk. Itt megismerhettem Aszalos Géza temesvári színészt, és többé-kevésbé ennek köszönhetően indult el a temesvári történetszálam. A Suborbital forgatókönyve nagyon jól meg volt írva, az első pillanattól elragadott mindannyiunkat, és ez a filmen is látszik, ráadásul a Nopțile Scurtmetrajului Studențesc filmfesztiválon megkaptam a legjobb női főszereplőnek járó díjat!
Rengeteg fesztiválon vetítették mindkét filmet úgy határon innen, mint határon túl, és sok pozitív élményem kötődik mindkettőhöz.
Ezen kívül több félévi vizsgafilmben is közreműködtem, és ezeknek tartóssá vált barátságokat is köszönhetek. Egy sapientiás félévi vizsgafilm rendezésére is lehetőséget kaptam Jancsik Gergő operatőrrel, ami szintén értékes tapasztalat volt, úgy a gyakorlatot tekintve, mint szakmai visszajelzések terén, a szaktanároktól. A Sapientia EMTE diákjai rendkívül talpraesettek, legyen szó stábmunkáról, rendezésről vagy operatőri feladatokról, és hálás vagyok, hogy más szak diákjaként is befogadtak ezekbe a projektekbe.
Megosztanál néhány különösen meghatározó élményt az egyetemi éveidből?
Mindenképpen kiemelném a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozókat, ahol több külföldi színházi stílust megismerhettem. Három alkalommal is részt vehettem a TESZTen – még a teatrológián szüneteltetett évemben is, mivel az 1978 című előadást akkor is játszottuk. Az egyetemen ez volt az első fesztiválélményem (a kolozsvári fesztiválokon kívül természetesen).
Ezen kívül a szatmári Interetnikai Színházi Fesztivál is különleges helyet foglal az élményeim listáján – tavaly novemberben már másodjára vettem részt rajta. Mindkét alkalommal izgalmas szakmai beszélgetéseken vehettünk részt, illetve hogyha ezek túl rövidre sikerültek, vagy nem sikerült ezalatt mélyre ásni, akkor zárt körben a megvitathattuk a bennünk ragadt kérdéseket és megfigyeléseket az előadások kapcsán. Különösen értékesnek tartom, hogy Bessenyei Gedő István igazgató is részt vett ezeken az eseményeken, és neki köszönhetően ezekben a diskurzusokban komoly szakmai partnerként kezeltek minket.
Milyen terveid vannak a közeljövőre nézve?
A teatrológia alapképzést követően szeretném befejezni a tanulmányaimat a zeneakadémián is. Célom, hogy olyan stabil zenei alapokat szerezzek, amelyek lehetővé teszik, hogy önállóan is boldoguljak. Lehet, hogy ehhez még csak egy év szükséges, de az is lehet, hogy elvégzem a mesterképzést, és még mindig úgy érzem, hogy fejlődnöm kell. A kürt ugyanis rendkívül érzékeny hangszer, és sokféle tényező befolyásolja a játékminőséget és a hangszínt. Ezen kívül az elektronikus zene irányába is nyitottam: a zeneakadémián ehhez is tanulom a szükséges alapokat, és bízom benne, hogy a jövőben ezt a színházban is hasznosítani tudom.
Összesítve: szeretnék zenekarokban játszani, különösen szimfonikus művek vagy operaelőadások vonzanak, vagy a színházi zene. Ugyanakkor a dramaturgia vagy a rendezés is érdekel, pszichodrámáról nem is beszélve, vagy rövidfilmekről… Azt is észrevettem, hogy a kortárs színházi világban egyre erősebben van jelen az élő zene is, ez is roppant izgalmasnak tűnő terület, a zeneszerzéssel egyetemben.
Azt hiszem, hogy a jövő lehetőségei határozzák majd meg, hogy hol kötök ki. A lehetőségek tárháza most végtelennek tűnik, és örvendek, hogy félelem helyett izgatottsággal tölt el a jövő gondolata. Egyvalamit azonban teljes bizonyossággal kijelenthetek: alkotni kell, méghozzá érzékenyen, és teljes odaadással.
Villámkérdések:
Brecht vagy Csehov?
Ha előadás, akkor Brecht, ha dráma, akkor Csehov.
Tragédia vagy komédia?
Komédia.
Picasso vagy Dalí?
Dalí! Ő dizájnolta az első Chupa-Chups logót. 😀
Melyiket választanád: sétálnál egyet Ady Endrével, vagy kávéznál egyet József Attilával?
Kávé József Attilával!
Szoktál kimenni előadásról, ha nem tetszik?
Szerintem ilyet nem szabad csinálni, főleg diákként. Nem mondom azt, hogy nem történt meg, de az konkrét fizikai rosszullét miatt volt (köszi, Figura, a disznófejet). Más esetben meg, hát, ha nincs szünet, amely lehetővé tenné az elegáns angolos távozást, akkor nem szabad kizökkenteni a színészeket.
Vivaldi vagy Chopin?
Vivaldi, mert Chopinnel nagyon sokat harcoltam, amikor zongorista voltam főszakon a suliban.
Bocsárdi vagy Tompa?
Tompa, persze, hogy Tompa. Kolozsvári vagyok. xd
Kipróbálnád a bungee jumping-ot?
Persze. Lehet, hogy le kell majd lökni engem, de benne vagyok.
Mi a legnagyobb félelmed?
Egy autó elüti a kutyámat.
Milyen szupererőt választanál?
Az idő manipulálását, vagy megállítani az időt.
Félni vagy megijedni?
Megijedni.
Mi lenne az, amit kipróbálnál – amit még soha nem próbáltál ki?
Uniter-díjat nyerni. :))))
Mi volt az első kérdés?
Brecht vagy Csehov?
