Kolozsvári teatrósok 1.
Fotók: Borvizi Norbert, Szécsi Bernadett.
A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen négyen végeztek idén színháztudomány szakon. Kettejükkel, Bencze Tamással és Stan Lilla-Alízzal alább olvasható egy-egy portréinterjú.
Harmadéves társaival Veress Csenge másodéves hallgató beszélgetett. Megkérte Tomit és Lillát, hogy egy-egy olyan helyre vigyék el Kolozsváron, amely fontos lett számukra az egyetemi évek alatt.
Tomi a Sanchóba hívott, azzal, hogy…
Öt éve lakom Kolozsváron, ezalatt eléggé sokat változott a kocsmakultúra itt. Korábban a kedvencem a Planetárium volt, amikor még a Tükör utcában volt. Most a Sanchót bírom, jó kulturális események vannak itt is. Akár színházi előadások, vagy mindig van kiállítás, és visszafogottabb ez a hely, mint a mostani Plani.
Bemutatkozásként mit tartasz fontosnak megemlíteni magadról?
Azt gondolom, hogy elkényeztetett gyerek vagyok olyan szempontból, hogy örök életemben azt csinálhattam, amit akartam. Viszont épp emiatt, hogy azt csinálhattam, amit akartam, mindig meg tudtam fékezni magam, és nem határokat átlépni.
Sokat kísérletezhettem, sok irányba indult az életem. Sulis koromban sokat rajzoltam, és képzőművészeti iskolába szerettem volna menni, utána gitároztam, azt gyűlöltem. Dobolni szerettem volna, nem hagyták.
Nagyon érdekelt az informatika is, jó is voltam benne, de a környezetet nem tudtam befogadni, informatikus nem lehettem. Jogra mentem, mert valami változást akartam hozni. Viszonylag jól látom és érzékelem a társadalom alakulását, a civil életnek a mivoltát, és érdekel is. Azt gondoltam, hogy tudok befolyással lenni rá, azért mentem jogra. Később döntenem kellett.
Mivel fogok tovább foglalkozni? Azt mondtam, hogy színház.
Mesélj az erasmusos tapasztalataidról!
Mióta elkezdtem a felsőoktatást, és az egyetemi életet, ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam. Egy kicsit kiszakadni a kolozsvári életből. Sokat gondolkodtam azon, hogy kell-e most erasmusozni, és mindenki azt mondta, hogy kell. És akkor elmentem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Úgy éreztem, hogy ez környezetváltás, de még kényelmes, mert Budapestre megyek, és nem egy idegen városba. Sokat tanultam ott emberileg. Ugyanakkor azt gondolom, hogy Kolozsváron többet lehet tanulni. Nagyon jó pedagógusok voltak ott, viszont érződik, hogy kőkemény rendszer áll mögöttük, és kevésbé szabadok. Ezért sokszor igyekeztem nem is járni órákra, csak azokra, amik tényleg érdekeltek.
Főleg azért is mentem ki, mert ott az oktatás gyakorlatiasabb. Én rendezni szeretnék, a teatrológia csak egy dobbantó afelé, és haragudtam, hogy Kolozsváron nincs lehetőségünk a gyakorlati munkára. Tudtam, hogy ott viszont van. Mikor megérkeztem, az első héten Méhes László rendezett egy Koldusoperát a harmadév prózának, és egyből bedobtak dramaturgnak. Úgy, hogy azelőtt csak elméleti síkon tanultuk Visky Andrással, mit jelent az, hogy dramaturgia.
Miután visszatértél Kolozsvárra, mégiscsak volt lehetőséged színisekkel együtt dolgozni…
Igen, Bercivel (Márkos Albert zeneszerző, csellista – szerk. megj.) csináltunk egy workshopot, a YU-HU-RAP-et, a mesteri elsőévvel. De a ,,Most már csak az a kérdés, hogy…” a legnagyobb sikerélmény a három év teatrológia alatt. Ez a szabadság, ez a nyitottság, hogy fiatalok, írjatok, amit akartok, és abból csináljunk valamit, ez annyira csodálatos, hogy épp emiatt lefagytunk, és nem tudtuk, hogyan írjunk bármit. Én nem szeretek írni. Azt kérte Hobó (Pálffy Tibor színész-rendező – szerk. megj.), hogy frappáns legyen a szöveg, amit írunk a harmadéves színis társainknak, humoros, stand-upos. Ebből megtartottuk azt a struktúrát, hogy a színisek egy kocsmában felmennek a színpadra, egyvalaki megtartja a műsort, lejön, megtapsoljuk, és ezt gondoltam tovább, majd az Arta kávézóban összedobtuk az évfolyamtársaimmal: Lillával és Ágnessel (Gergely Ágnes – szerk. megj.). Gördülékenyen és organikusan működött, és keletkezett egy kezdetleges szöveg, amin még sokat változtattunk a próbafolyamat alatt. Ott voltunk minden próbán.
Az előadásban van néhány dolog, amivel nem értek egyet. Elcsúszott, vagy én másképp csináltam volna, de mikor négy alkotó ember van, a rendező és három dramaturg, akkor ez simán előfordul. Főleg az elején van néhány olyan megoldás, amivel nem értek egyet, és amikor elindul az előadás, nem érzem magam kényelmesen. Majd az előadás közepétől én is felrázódom, és rájövök, hogy ez a legjobb dolog, amit csinálhattunk, mert legalább jó úton indultunk el. Azon az úton haladok, amit elképzeltem még jogon, hogy na, így kell színházat csinálni.
Mesélj a Kolozsvári Állami Magyar Színház-as élményeidről!
Onnan indult az egész, hogy Herczog Noéminek egy órájára kellett írnom egy esszét arról, hogyan reformálnám meg a városi színházakat. És sokszor megkaptam, hogy úgymond ne ‘pattogjak’, hanem csináljak jobbat. Hogy hogyan kritizálhatom én ilyen vehemensen a KÁMSZ-t, és hogyan tiltakozhatok ennyire ellene, ha még soha nem láttam a belső működését. Közben ment egy ilyen beszélgetés anyukámmal, hogy ideje lenne dolgozni. Mit dolgozzak?
Először megjelent a hirdetés, hogy díszletépítőt keresnek, de sokan azt mondták, hogy nem nekem való. Aztán megjelent a világosítói álláshirdetés. Egyik előadás után odamentem a srácokhoz. Nagyon izgultam. Elkezdtek feltenni technikai kérdéseket. Aztán megkérdezték, hogy kábelt tudok-e szedni, mondtam, hogy igen. Kijött a fővilágosító, s odatett, hogy egy kábelt szedjek össze. Összeszedtem, és felvettek. Fantasztikus volt, szerettem ott dolgozni.
Világosítóként aztán a kolozsvári színházi karrierem alatt láttam néhány próbafolyamatot. A Janovicsban már szerepet is kaptam. A bemutató előtt egy nappal, főpróbán Attila (ifj. Vidnyánszky Attila, a rendező – szerk. megj.) szólt az ügyelőnek, hogy ,,te, itt arra gondoltam, felhasználjuk Tomit, hogy kövesse Évát egy fénykarddal”. S mondtam, persze, vállalom. Nem gondoltam volna, hogy ez mekkora feladat. Kb. öt percet voltam a színpadon, de minden előadás előtt másfél órával ott voltam, és jártam be a pár perces jelenetemet a térben. Kellett fekvőtámaszoznom, hogy ne hányjam össze magam, úgy izgultam. Időközben persze jöttek a gúnyolódások bizonyos színészek részéről, hogy ,,négy percet mászkálsz, s így izgulsz, hát hogyha még szöveget is kéne mondanod?!…” De voltak segítőkész színészek is, akik támogattak, masszíroztak, s mondták, hogy ,,megcsinálod”, és elszórakoztunk. Na, de lejárt, és átadtam másnak a szerepet.
Mi a legjobb és mi a legrosszabb emléked ebből a három évből?
Sebesi István tanár úrtól tanultam nagyon sokat. A legjobb élmény az, mikor először utaztunk el Istvánhoz. És a legrosszabb talán az a konfliktus az évfolyamtársaimmal, Lillával és Ágnessel, ami miatt elmentem Erasmus-szal.
Mit adott neked ez a három év, mit viszel magaddal?
Azt, hogy magadra vagy hagyva, és oldd meg. Ha szeretnél tanulni és fejlődni, ott a lehetőség. Ha másodéves teatrológusként fel akarsz lépni a színpadon, akkor rajtad múlik, hogy ezt megteszed vagy nem. Ha te ezt akarod csinálni, csináld.
Mit tanácsolnál nekünk, a többi teatrológusnak?
Senkit nem akarok megbántani… Ne gondolkodjatok a kőszínházban. Művészeti titkárra is szükség van, és azt is jól kell csinálni, de azt gondolom, hogy erre egy marketinges és egy kommunikációs hallgató is képes. Ne elégedj meg egy teatrológia alapképzéssel, utána szakosodjál. Ez a három év csak kóstoló abból, hogy mi a színház. Önállósodj, és ne félj a tanulástól.
Ha már tanulás, akkor hova tovább?
Nagy tervek voltak, hogy Olaszországba megyek. Ott szerettem volna mesterizni. Viszont meggyőztek, hogy maradjak itt, Kolozsváron. Itt van tér arra, hogy csinálj, amit akarsz, és szeretnék egy független alkotói műhelyt létrehozni.
Lillának az Arta kávézóra esett a választása, ahol sokat szokott írni.
Középiskolás korodban színjátszókörre jártál. Aztán választanod kellett a színi és a teatrológia szak között. Hiányzik a színjátszás az életedből? Vagy hogyan van jelen?
Igen, annak idején a temesvári Bartók Diákszínpadnak voltam tagja, négy évig. Jártunk az ODIF-on is (Országos Diákszínjátszó Fesztiválon), 2022-ben. Második lett az előadásunk, én pedig kaptam egy Legjobb női főszereplő-díjat. Akkor elbizonytalanodtam, hogy vajon nem a jó szakot választottam? Mert addigra már elkezdtem az egyetemet – a színháztudomány szakon.
Annyi viszont megmaradt a játszásból, hogy sapientiás filmes diákok vizsgafilmjeiben néha lehet látni engem is.
Igazából hiányzik kicsit a színjátszás. A jövőben valószínűleg el fogok végezni egy OKJ képzést, ha nem is színművészeti egyetemet, mert azóta is érzek magamban egy vágyat.
Milyen előadásokban dolgoztál az egyetemen?
A New Genesis volt az első ilyen alkalom. Ez a fölöttem levő színis évfolyam mozgáselőadása volt. Talán a rendezőasszisztens a megfelelő szó arra, amit csináltam. Fantasztikus élmény volt, főleg másodévesen. Büszke voltam arra, hogy segíthetek az évfolyamnak, meg persze az is jó érzés, hogy én láttam ebből a legtöbb előadást. Ők lettek akkor a családom. A New Genesisnek köszönhetem meg Gemza Péternek, a rendezőnek, hogy ez az irány nálam beindult.
A következő előadástól, a Hairtől kaptam a második sikerélményt. Ez volt az első valódi dramaturgi munkám, mert Váta Lóri, a rendezőtanár bízott bennem annyira, hogy megkért, jeleneteket is írjak. Akkor írtam először ilyesmit. Ez volt az egyik legszebb időszaka ennek a három évnek. Próbák után még hazamenni, öt ember vacsorázik a konyhában, és közben lemezről szólnak a Hair-dalok, koreográfiát gyakorolnak… Azt éreztem, hogy valami európai művészfilmben élek.
Egyikük, Antal Örs Deli a Productot hozta Litvániából, mert ott erasmusozott – ez egy one-man show, amit angolul vittek színpadra. Megkért, hogy segítsek neki ügyelősködni, illetve ránézni a próbákra. Minden előadás előtt megnéztem a próbát, segítettem teret rendezni, és tavaly május környékén ketten lefordítottuk magyarra a szöveget, mert Örs meg akarta csinálni magyarul is. Ez is hasznos és érdekes folyamat volt.
A ,,Most már csak az a kérdés…” úgy alakult, hogy megismertük Hobót, azaz Pálffy Tibort.
Jóban lettünk. Megkért hármunkat az évfolyamról, hogy írjunk a velünk egy évfolyamon tanuló színiseknek egy szöveget, amit ő rendezne meg, és szeretné, ha vele dolgoznánk. Hát, nagy hajrában lett meg a szöveg, ami a próbafolyamatok alatt aztán még rengeteget változott. Mi is részt vettünk a rendezésben, és közben, ugye, óráink is voltak, meg én időközben ugyanúgy publikáltam is, a Játéktérben, a Helikonban. (Lilla színikritikái, fesztiválbeszámolói itt olvashatók – szerk. megj.) Na, és akkor meglett, és soha ekkora sikerélményt nem tapasztaltam. El se hittük akkor, talán még most sem, hogy ez a szentgyörgyi színház nagyszínpadán történik.
Mi a legjobb és mi a legrosszabb emléked az egyetemről?
A legjobb emlékünk ez a ,,Most már csak az a kérdés, hogy…” című előadás. Főleg azért a legjobb emlék, mert valamilyen szinten egyedül csináltuk. Csak hármunknak, Tominak, Ágnesnek és nekem köszönhető, hogy ez a szöveg meglett. Persze Hobó is beleszámít, de alapvetően mint teatrológus hallgatók létrehoztunk valamit, ami kézzelfogható.
A legrosszabb élmény az, hogy a szakok között nincs átjárás tantervi szinten. Ez igenis megvisel egy teatrológus diákot. Az, hogy egy alkotói folyamatban veszünk részt, ami tényleg koprodukcióban van még egy színházzal is, nem volt az egyetemen a helyén kezelve. Azt szeretném, hogy a jövő teatrológusain ne kérjék számon, ha hiányoznak órákról, ilyen munkafolyamatokért (ha már ezt tanuljuk), vagyis hogy a gyakorlati munka kreditet érjen.
Melyik tanárt kérted fel arra, hogy vezesse az államvizsga dolgozatod?
Mi egy ,,Visky-osztály’’ vagyunk. A tavalyi ‘abszurd-félév’, azaz a becketti és a ionescói világ megismerése például annyira meghatározó volt számunkra, hogy Ágnessel lett is egy páros far tetoválásunk, egy ‘didi’ és egy ‘gogo’, és ezt is némiképp a tanár úrnak köszönhetjük. Mindig azzal viccelődünk, hogy a ‘godot’ azért még mindig vár arra, hogy a tanár úr valamelyik testrészén megjelenjen. Kb. hetente el is olvasom a Godot-ra várvá-t.
Legtöbben Visky Andrással is írtuk az államvizsgát. Az én szakdolgozat-témám: Tadeusz Kantor-i elemek Nagy József Woyzeck című előadásában.
Mit tanácsolsz az első- és másodéves, illetve a jövendőbeli teatrós diákoknak?
Olvassanak el, ha lehet, mindent, amit felhagynak a tanárok. Nem lehetséges ez, persze, mert tényleg sok… De próbáljanak meg sokat olvasni, mert olyan szép, amikor összeáll a fejedben, hogyan következnek egymás után az újabb és újabb színházi esztétikák.
Legyetek szociálisak. Ez a tételmondatom, hogy egy teatrósnak a legnagyobb skillje az, ha szociális, mert nem fognak észrevenni, csak akkor, ha ott vagy, és jelen vagy. Legyetek kint egy fesztiválon előadás után. Haza is mehettek, persze, csak akkor lehet, hogy épp egy lehetőséget hagytok ki, mert aznap este valaki pont le fog ülni veletek beszélgetni.
Támogassátok egymást. Ne hagyjátok, hogy egyetlen diák járjon be az évfolyamról az órákra. Ha valami nehéz is, együtt mindig sokkal könnyebb.
Ne várjátok, hogy a munka találjon meg, hanem ti találjátok meg a munkát. Írjatok. Keressétek a lehetőségeket, hogy gyakorlati tudást szerezhessetek az egyetemen.
Ne legyetek félénkek, mert végül is a teatrós a külső szem, vagyis aki az elméleti tudást, a víziókat egyben tudja tartani, ha a rendező már nem tudja teljesen kívülről tekinteni a munkát. Fontos, hogy legyen a rendező mellett valaki, akivel tud beszélgetni.
Mit adott neked ez a három év, és mit viszel magaddal?
Sokat adott ez a három év. Talán mert olyan emberekkel is vagyunk körülvéve, legyenek azok diákok vagy tanárok, akik egy célért vannak ezen az egyetemen. Jó barátságok is kialakultak úgy színis, mint teatrós diákokkal, tanárokkal.
Sok jó előadást láttunk, felvételről vagy élőben, fesztiválokon. Mélyült a szakmai tudásunk. Kirajzolódott, milyen fajta színházat szeretnénk csinálni.
Ezt főleg az évfolyamra értem, hogy például a kegyetlenség színháza az egyik, ami formálta a mi színházlátásunkat, és úgy tűnik, hogy még egy darabig ez marad a célunk. Ezt nem gondoltam volna, hogy lesz egy közös színházi nyelv, ami mindannyiunkat ugyanúgy érdekel és amit megpróbálunk folytatni majd a jövőben. Ez közösségépítő is, meg ad egy stabilitást, ha megfogalmazzuk, hogy színházon belül mit szeretünk.
Senkiért és semmiért nem adnám oda ezt a három évet. Ha újra kéne csinálni, minden nehézség mellett, újra ezt csinálnám.
