Köllő Kata: Rómeó és Júliával a geg nyomában

Köllő Kata: Rómeó és Júliával a geg nyomában

Rómeó és Júlia. Kolozsvári Állami Magyar Színház
A Játéktér 2021/3. számából

Borítókép: Biró István

Szalay Károly könyvcímét[1] vettem kölcsön, úgy érzem, ezzel a komikus filmekre jellemző kifejezéssel lehet a legjobban visszaadni a kolozsvári Rómeó és Júlia hangulatát. Ifj. Vidnyászky Attila első, kolozsvári állami magyar színházbeli rendezése nyomokban ugyan tartalmazza a shakespeare-i tragédia történetét, de többnyire gegekre, improvizációkra vagy improvizációk alatt rögzített helyzet-, jellem-, és nyelvi komikumra, vendégszövegekre épülő előadás. Ja, hogy a Rómeó és Júlia műfaja tragédia? Hát, „nézd legott komédiának s múlattatni fog”, ajánlhatnám Madách Luciferével együtt, és cseppet sem tévednék, hiszen maga az előadás, illetve annak rendezője, és ezáltal a szereposztás színészei sem veszik komolyan az angol bárd (egyik) leghíresebb darabját, mondhatni totálisan ellene mennek, s csak itt-ott sejlik fel benne némileg a tragikum. „Előadásunk nem tiszteli a darabot, sem a kort, amelyben élünk, sőt igyekszik saját magát sem tisztelni. Nem Rómeó és Júlia, nem előadás, reméljük, nem is lehet majd annak tekinteni”, vallja a rendező a műsorfüzetben.

Előadásnak azért előadás, fűzném hozzá, sőt meglehetősen hosszú – háromórás –, az viszont tény, hogy nem tiszteli a fent említett dolgokat, mindezek ellenére azonban lehet szeretni ezt a feje tetejére állított produkciót. Vagy nem. Mert aki például a klasszikus Rómeó és Júliát akarja látni cakkumpakk, mindennel, ami kell egy klasszikus tragédiához, az valószínűleg csalódni fog. Hogy nem az „igazi” darabra kell számítani, azt már a plakátról „le lehet olvasni”, hiszen árulkodó jel lehet a két kiemelkedő iniciálé – R&J –, a két betű fölé írt, illetve közé ékelt apróbetűs rész – William Shakespeare nyomán Rómeó és Júlia – és leginkább a fejjel lefelé „lógó” ölelkező R&J, vagyis Román Eszter és Kiss Tamás fotója. Persze rögtön a hamleti filozofikus, szállóigévé vált megállapítás parafrázisa jut eszébe az embernek erről a fotóról, miszerint kizökkent a világ, de ebben az előadásban senki sem akarja helyretolni azt, sőt. Vagy talán mégis? Van rá kísérlet. No, de komolyra fordítva a szót (furán hangzik ez a „komolyra”, tudom), lássuk csak, mi is a jelentése a címben használt kifejezésnek. A lexikon szerint a geg (angolul: gag): „ötlet, csattanó, bemondás; a színjáték és a film cselekményének meglepő – többnyire helyzetkomikumon alapuló – fordulata. A filmgyártásban külön gagmanek, ötletgyártók dolgoznak a forgatókönyvírók számára”. Nos, azt hiszem, a kolozsvári előadás szereposztását is csupa gagmanek és gagwomanek alkotják – kivéve a Rómeót és Júliát játszó színészeket –, akik jól vagy néha kevésbé jól működő gegeket gyártottak, improvizáltak, a rendező pedig valószínűleg többnyire rábólintott: marad! Ettől aztán három órán át csak úgy kapkodjuk a fejünket, nézünk, mint a moziban, s próbáljuk követni a sok-sok poént, vagy vélt poént, a már-már ripacsériába hajló jeleneteket, elrajzolt figurákat – a Capuletnét és Montague-t játszó Kézdi Imola meg is jegyzi többször, hogy „jaj, sok vagyok, tudom” –, az interaktivitás versus nem interaktivitás „vitát”, vagy azt, hogy ki kicsoda is tulajdonképpen, vagy méginkább, hogy ki mit játszik (már, ha tudatában van ennek). Ez utóbbival kapcsolatban tehát nem elírás a szereposztásban, hogy Capuletné/Montague: Kézdi Imola. Vagy, hogy Capulet/Montague-né: Szűcs Ervin. Ugyanis mindkét szülőpárost ők játsszák, csak míg a Capulet szülőknél Kézdi Imola a feleség és Szűcs Ervin a férj, a Montague szülőknél „fordul a kocka”, Kézdi az apa és Szűcs az anya.

Gedő Zsolt, Imre Éva és Bodolai Balázs. Rómeó és Júlia, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Biró István

Nemcsere történt Mercutio és Benvolio esetében is, előbbit Imre Éva, utóbbit Gedő Zsolt alakítja, de míg Mercutio alakjánál nincs hangsúlyozva a férfiasság sem jelmezben, sem játékban, addig a Benvoliot játszó Gedő jelmezén tekintélyes mellek domborodnak, de ebben aztán ki is merül a nemcsere, nincs rájátszás egyik részről sem. Elfilozofálhatunk tehát azon, hogy mi volt a szándék ezzel a „csavarral”, miért történt a nemcsere. Van rá néhány ötletem, de valószínűleg ez inkább csak belemagyarázás lenne részemről, amolyan „kritikusi elmélkedés a rendezői koncepcióról”, mert feltehetően a válasz egyszerűen annyi, hogy: „csak”. Vagy „miért ne”.

Szintén a „csak” kategóriába tartozik az előadás indítása is. Stúdió-előadás a nagyszínpadon, jelzi a színházi műsor, ám, amikor befele igyekszik a néző, mégis a nagyteremben kell hogy helyet foglaljon, bár, mint utólag kiderül, csupán ideiglenesen. Addig is van idő alaposan megfigyelni a színpadra felépített teret, ami lentről és kívülről nézve kissé mintha a Globe Színházat idézné, de cirkuszi sátorra is emlékeztet az építmény, és mondjuk egy amfiteátrum is szóba jöhet. A vastag műanyag függönyökkel ellátott bejáratnál két fénylő nyíl jelzi, hogy balra Capuletékhez lehet bemenni, jobbra pedig a Montague családhoz. Aztán kiderül, teljesen mindegy, hogy az egyes néző melyik bejáratot választja, mert a továbbiakban ennek nincs semmiféle jelentősége. Várakozunk tehát a nagyteremben, néha megjelenik egy szereplő (a dajkát játszó Albert Csilla), fürdőköpenyben, strandpapucsban, törülközővel, spriccoló fejű flakonnal felszerelkezve, talán fertőtlenítőszert, talán csak vizet permetez a műanyag függönyökre, majd letörölgeti. A zenekari árkot fedő előszínpadon mikrofon áll, ide lép ki egyszer csak két férfi, az egyik (Bodolai Balázs, akit később Tybalt szerepében láthatunk) európai öltözetben, a másik (Gedő Zsolt, a későbbi Benvolio) valamiféle szamurájkimonóban, utóbbi keleti nyelvet imitálva halandzsázik, előbbi pedig „fordítja” magyar, román és angol nyelvre, hogy Covid, hogy távolságtartás meg előírás, járványhelyzet, maszkhasználat stb., stb.

Aztán, miután túl vagyunk ezen is, következik a jobbra-e vagy balra eldöntése, végül beérkezünk a játéktérbe (cipőinken a ránk kényszerített műanyag papucsokkal), ekkor már többé-kevésbé látszik, hogy cirkuszi sátorban vagyunk. Vagy római fürdőben. Vagy szaunában. Nagyjából ebben a sorrendben. Ez utóbbi érzés majdhogynem valóságos „élménnyé” is vált a maszkos, júliusi hőségben.

Az egyik leghosszabb vendégszöveg a Váta Lórándé, aki egyébként a szereposztás szerint a Herceget és Pétert, a dajka inasát alakítja, a vendégszövegeket azonban inkább civilként mondja, vagy nevezzük narrátornak, hosszasan mesélve saját, gyerekkori cirkuszi élményeiről. Ezzel le van tudva a díszlet (Csíki Csaba) arénaszerű, cirkuszi sátor változata is. Ez a szál aztán vissza-visszatér az előadás folyamán,  a történetbe még egy korábbi produkció állatszereplője  is bekerül, a Csipke „kotomámá” nevű tyúkja, aki Váta Lóránd „partnereként” lépett akkor színpadra. A cirkuszi monológ közben aztán egyszer csak figyelmezteti a színen lévő Rómeót és Júliát – bár ők ebben a pillanatban leginkább Ádámnak és Évának tűnnek testszínű trikójukban a buja növényzettel befuttatott gőzfürdő/cirkuszi aréna legfelső lépcsőjének két szélén állva –, hogy „igyekezzetek, mert két órátok van, aztán meghaltok”. Ezután elkezdődik a háromórás extrémbe hajló játékőrület – kaptak tehát egy órát pluszba. S persze, hogy a végén meghalnak annak rendje s módja szerint, ezt azért nem spórolták ki az előadásból, ami nem is előadás ugyebár, inkább csak egy őrült kavalkád, amelyből néha, egy-egy csendesebb, kifeszített pillanatban felsejlik Rómeó és Júlia szerelmének tragikus históriája. Nem akarok spoilerezni, de visszatérnek, s mindenki elnyeri méltó büntetését, de a hogyan és miért hadd maradjon rejtély.

Kiss Tamás, Farkas Lóránd és Román Eszter. Rómeó és Júlia, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Biró István

Három új társulati tag mutatkozhatott be ebben a produkcióban: a Júliát játszó Román Eszter, a Rómeót alakító Kiss Tamás, és a Benvolio szerepére kiosztott Gedő Zsolt. Közülük ez utóbbinak adatott nagyobb lehetőség a megmutatkozásra, annak ellenére, hogy Rómeó és Júlia főszereplőknek számítanak. Az előadás ugyanis, mint már említettem, csak nyomokban tartalmazza magát a a shakespeare-i drámát, ami pedig Rómeó és Júlia történetéből megmaradt, abból elég nehéz építkezni. Az is nehezíti a dolgukat, hogy körülöttünk mindenki szabadon „bolondozik”, komédiázik, már-már ripacskodik, improvizál, csak ők ketten játszanak teljesen más kulcsban, mintegy külső megfigyelőkként. S bár néha bevetnek ők is egy-két trükköt – Kiss Tamás Rómeója például a magyar virtust, néptáncol, és népdalokat énekel –, leginkább egyszerűségük és megkapó fiatalságuk emeli őket a többiek fölé.

Gedő Zsolt Benvoliójában több figura egyesül, némiképp ő a mindenes, szolga, bohóc, Rómeó és Mercutio barátja, szinte folyamatosan jelen van, ő az előadás egyik legnagyobb gagmane, aki hol székely, hol roma, hol orosz akcentussal beszél.

A mindkét szülőpárost alakító Kézdi Imolából és Szűcs Ervinből szinte ömlik a poén, valósággal lubickolnak a túlságosan elrajzolt figurákban, elöl járnak a geggyártásban. Általánosságban jó színészi munka jellemzi a produkciót, szeretnivaló figurák népesítik be a szűk amfiteátrumszerű teret.

Szűcs Ervin és Kézdi Imola. Rómeó és Júlia, Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Biró István

Zárszóként ismét egy shakespeare-i idézettel élek: „Őrült beszéd, de van benne rendszer”, mondja Polonius a Hamletben. Kicsit átértelmezve, azt mondanám tehát a kolozsvári Rómeó és Júlia című „nem-előadásról”, hogy őrült játék, de azért van benne rendszer. Vagy nincs. Attól függ, hogy kinek milyen rendszer- és előadásigényei, kinek milyen befogadóképességi határai vannak, és mindezeket mennyire lehet feszegetni.


Rómeó és Júlia. Kolozsvári Állami Magyar Színház. A bemutató dátuma: 2021. július 10. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila; Rendezőasszisztens: Veres Emőke; Díszlettervező: Csíki Csaba; Jelmeztervező: Kiss Zsuzsánna; Színpadi mozgás: Sinkó Ferenc. Játsszák: Albert Csilla, Bodolai Balázs, Bogdán Zsolt, Farkas Loránd, Gedő Zsolt, Imre Éva, Kézdi Imola, Kiss Tamás, Román Eszter, Szűcs Ervin, Váta Lóránd.


[1]Szalay Károly: A geg nyomában. Magvető Kiadó, Budapest, 1972