Köllő Kata: IFESZT-reflexiók

A Játéktér 2023/1. számából
Interetnikai Színházi Fesztivál, Harag György Társulat, Szatmárnémeti

Négy év kényszerszünet után ismét Interetnikai Színházi Fesztiválon (IFESZT) vehettünk részt 2022 novemberében Szatmáron, ahová Románia kisebbségi (magyar, német, zsidó és roma) színházainak vándorfesztiválja 2016 után újra visszatért. A seregszemle főszervezője ezúttal is a Harag György Társulat és a mellette működő Proscenium Alapítvány volt, ők vették fel a 2018-ban megszakadt szálat, amikor is a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház látta vendégül a rendezvényt.

„Az idei fesztivál sok szempontból első: az első pandémia utáni IFESZT, egyben az első olyan fesztiválkiadás is, amely visszatér egy korábbi helyszínére. Mindezek mellett az első olyan is, amelyet – a seregszemle megálmodója, Zsehránszky István áldásával és a főtámogatók egyetértésével – már a Magyar Színházi Szövetség (MASZÍN) kötelékében szervezhetünk. Szimbolikus erővel bír, hogy éppen városunkban indulhat újra ez a kiemelkedő jelentőségű vándorfesztivál, hiszen színházi szövetségünk létrehozásának gondolata is éppen itt, a 2016-os szatmári IFESZT-en született. Idén – négy évnyi kényszerszünet után – már e szövetség kötelékében éled újjá, hogy tagszínházaink között vándorolva folytassa útját további állomásai felé” – írja a fesztivál műsorfüzetében Bessenyei Gedő István fesztiváligazgató, a Harag György Társulat művészeti vezetője.

Ha minden jól megy tehát, és nem üt be ismét valamely világméretű akadály, lett légyen az egészség- vagy gazdaságügyi válság, akkor a MASZÍN tagszínházai – a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, a Szatmári Északi Színház Harag György Társulata, az Aradi Kamaraszínház, a nagyváradi Szigligeti Színház, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és a Csíki Játékszín – vállalják magukra kétévente az IFESZT szervezését, amely korábban a gyergyói Figura Stúdió Színház által szervezett Kollokviummal felváltva zajlott, egyelőre azonban a Kollokvium szünetel. A hírek szerint a MASZÍN szatmári elnökségi gyűlésén megszületett a döntés: 2024-ben a temesvári színház szervezi a soron következő interetnikai fesztivált.

Az IFESZT megálmodója Zsehránszky István újságíró, lapszerkesztő volt, és szintén az ő nevéhez fűződik a Nemzetiségi Színházi Kollokvium felélesztése, amely 2001-ben az ő kezdeményezésére kapott új lendületet Gyergyószentmiklóson. Az IFESZT 2002-ben indult útjára Bukarestben, nem aratott ugyan nagy sikert, hiszen aránylag kevés hírverést kapott, de már akkor eldőlt, hogy vándorfesztivállá alakul, és kétévente szervezik meg, a közbeeső években pedig a Kollokviumra kerül sor. Mindkét fesztivál főtámogatója az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala, amelynek akkortájt, 1999-ben Kisebbségügyi Hivatal volt a neve, igazgatója pedig Zsehránszky István, aki később, nyugdíjazása után főtanácsosként munkálkodott. Zsehránszky 2021 áprilisában hunyt el életének 78. évében, még az év őszén az ő emlékére jelentette meg a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület a Marad(j)unk ebben – Válogatás a bukaresti rádióban elhangzott jegyzetekből című kötetet, amelyet a szatmári fesztiválon is bemutattak.

A két említett seregszemle folyamatos megszervezését azért is tartom fontosnak, mert ezek révén a jelen lévőszakmabeliek – gondolok itt kritikusokra, színházi szakírókra, teatrológus diákokra stb. – évente átfogó képet kaphatnak a romániai kisebbségi színházi kultúráról, arról, hogy az egyes kőszínházak vagy független társulatok hol is tartanak színházi gondolkodásmódban. Ilyen szempontból nem szerencsés persze, ha az egyes színházak ugyanazt az előadást „delegálják” mindkét fesztiválra, tapasztalatom szerint ugyanis előfordult már ilyesmi, amikor még rendszeresen szervezték mindkét seregszemlét. És hát nyomban ellent is mondok a fenti megállapításomnak, ami az átfogó képet illeti, egyrészt, mert a színházak nem mindig a legfrissebb előadásaikkal mutatkoznak meg ezeken a rendezvényeken – ez persze adott esetben tér kérdése is –, nincs ugyanis válogatás, a résztvevők maguk ajánlanak a szervezőknek előadás(oka)t, másrészt ilyen-olyan okok miatt nem mindig vesz részt minden színház, független társulat a fesztiválon. A 2022-es szatmári IFESZT-en például nem volt jelen a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a szintén kolozsvári Váróterem Projekt független színházi társulat és a sepsiszentgyörgyi M Studio mozgásszínházi műhely sem. Az is fontos szempont, hogy ilyenkor a társulatok lehetőséget kapnak megmutatkozni más városok közönsége előtt, amire anyagi, de egyéb okok miatt is egyre ritkábban nyílik lehetőségük.

A 2022-es szatmári IFESZT programjában összesen 18 előadás szerepelt, a vendéglátókkal együtt 12 romániai magyar színtársulat, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem és a Látó folyóirat Havi Dráma nevű felolvasószínházi projektje vett részt, és láthattunk produkciót a két német színháztól – a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház német tagozatától és a Temesvári Állami Német Színháztól –, a bukaresti Állami Zsidó Színháztól, és a szintén bukaresti Giuvlipen független roma színtársulattól.

A november 4-én kezdődő tíznapos fesztivál nyitó előadását a nagyváradi Szigligeti Színház tartotta, Az öreg hölgy látogatása című Dürrenmatt-darabot Novák Eszter rendezte, a produkció a 2021/2022-es évad bemutatója volt. A hivatalos megnyitó előtt Bartis Attila: Amikor… címmel Bogdán Zsolt 2020-ban bemutatott önálló estjét láthattuk a Szakszervezetek Művelődési Házában, a marosvásárhelyi Spektrum Színház produkciójaként. Bogdán Zsolt nem először vállalkozik önálló estre, több pódiumműsora is volt, most azonban első ízben nyúlt prózai alkotáshoz. A Bartis Attila hat novellájából született előadásban egyszemélyes stábként szerepel a színművész, az információk szerint ugyanis szerkesztette, rendezte, a díszletet tervezte és előadja Bogdán Zsolt. A marosvásárhelyi Spektrum Színház feltehetően producerként szerepel az előadóest létrehozásában, Bogdán Zsolt korábban már együttműködött ezzel a magántársulattal.

A nagyváradi Öreg hölgy… utolsó alkalommal került színpadra a szatmári fesztiválon. Novák Eszter rendező az előadástemetéssel kapcsolatban a szakmai beszélgetésen megemlítette, hogy reménykednek ugyan egy esetleges magyarországi vendégjátékban, de Váradon már kijátszották az előadást, nem tartják tovább műsoron. Novák rendezői koncepciója szerint a Fábián Enikő által megformált Claire Zachanassiant még mindig komoly érzelmek fűzik ifjúkori szerelméhez, Alfred Illhez (Kovács Levente), vagyis nem kizárólag csak a bosszú, az önbíráskodás vezérli, amiért a férfi csúnyán elbánt vele hajdanán, hanem az is, hogy halálát „megvásárolva” végre együtt lehessen vele, még ha csak a koporsóban is. Bár Claire figurája egysíkúsága ellenére is jó szereplehetőség egy színésznőnek – a váradi színház például jutalomjátékul ajánlotta a pályakezdése negyvenedik jubileumát ünneplő Fábián Enikőnek –, Dürrenmatt darabjában mégis a tömegé, Güllen lakóié a főszerep. Rajtuk keresztül mutatkozik meg az, hogyan válnak ki az arctalan tömegből az egyének, majd zár össze ismét a közösség, és ölti magára a kikényszerített kollektív bűnösség bélyegét. A teljes társulatot felvonultató előadásban is – némelyek több karaktert alakítanak – a tömegjelenetek, illetve az egyéni felvillanások alapján rajzolódik ki leginkább Dürrenmatt tragikus komédiája – ahogyan maga a szerző határozza meg a darab műfaját. Vannak jól és kevésbé jól sikerült jelenetek, egyéni pillanatok, ezek működőképessége leginkább attól függ, hogy milyen kulcsban dolgoznak a színészek. Mert igaz ugyan, hogy a darab groteszk példázat a társadalomról, de a néhol túlságosan elrajzolt figurák határozzák meg az összkép kialakulását. Nem áll szándékomban részletesen kitérni minden előadásra, inkább csak szemelgetek a tíznapos fesztiválkínálatból.

Itt van például a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat produkciója, A doktor úr, Molnár Ferenc bohózatának Kellér Dezső és Zerkovitz Béla által átdolgozott „zenés-táncos szalonvígjátéka” Keresztes Attila rendezésében. Keresztes neve egyfajta védjegynek számít a vígjátékok színpadra vitelében, ez ezúttal is bebizonyosodott. Molnár ifjúkori bohózatának eleve kissé elrajzolt figurái a rendező „keze alatt” szokás szerint többszörös elrajzoltságon esnek át, de eszünkbe se jut megkérdőjelezni a létjogosultságukat, hiszen ha valahol, akkor ebben a (rendezői) világban helye van ennek. És persze a társalgási színmű tematikai alkategóriájaként besorolt darab is csak annyiban nevezhető szalonvígjátéknak, amennyiben a cselekmény egy szalonfélében zajlik. Apropó díszlet, a színpadképet is jegyző rendező fekete-fehér, letisztult – valljuk be, nem egy szalonvígjátékba illő – formavilágot képzelt el, ebben játszatja a több korszakot fel- és megidéző, nagyszerű alkotótársakkal létrehozott előadást. Múlt század eleji magyar filmtörténeti szál keveredik az Addams Familyből ismert horrorisztikus hangulattal és fekete-fehér bohócvilággal, s mindez megspékelve egy abszolút zseniális ötlettel: az élőzenével kísért dalok mindegyikében Bokor Barna kölcsönzi az énekhangját a különböző figuráknak bravúros vokális változatossággal. Összegezve: kiváló csapatmunka, remek szereposztás, nagyszerű színészi játék jellemzi a Tompa Miklós Társulat előadását.

Martin McDonagh Leenane szépe című kamaradarabja anya és lánya gyűlölettel terhes, fojtogató, tragédiába torkolló történetét tárja elénk, amely azért rendelkezik némi fekete humorral. A darabot a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházban állította színpadra Barabás Árpád. Mag és Maureen összezárva, szinte egymáshoz láncolva élnek egy eldugott kis írországi településen, Leenane-ban, kölcsönösen keserítik egymás életét. Bár McDonagh tipikusan írországi történetet mesél el, az mégis könnyen vonatkoztatható a hazai viszonyokra, hiszen az elszigeteltség, a kilátástalanság, illetve az ezekből fakadó egymásrautaltság az itteni zárt közösségek életéhez is hozzátartozik. Leenane tetszés szerint behelyettesíthető bármelyik erdélyi település nevével, ismerős számunkra ez a fajta kilátástalanság, ezért is működik Barabás Árpád rendezése. No, meg azért is, mert olyan teret, illetve színészi játékstílust rendel hozzá, ami lefejti a történetről az ír jellegzetességeket, és marad maga a csupasz fekete komédia, ahogyan a szerző nevezi a darabját.

A Csíki Játékszín is egy Barabás Árpád-rendezéssel volt jelen a fesztiválon. Tracy Letts amerikai színész, dráma- és forgatókönyvíró neve nem igazán ismerős tájainkon, magyarországi színpadokon leginkább a 2007-ben írt fekete komédiája, az Augusztus Oklahomában (amelyből 2013-ban film is készült), és a 2017-ben született, A jegyzőkönyv című darabja szerepel. Ez utóbbit vitte színre Barabás Árpád a csíkszeredai társulatnál, a bemutató 2022 októberében volt. Mindkét rendezést ugyanazon a napon láthattuk az IFESZT-en. Nyilván ebben az esetben sem kerülhető meg a „vajon mi motiválta a színész-rendezőt a darabválasztáskor”-kérdés, Letts darabjának története ugyanis egy amerikai kisváros önkormányzati gyűlését helyezi előtérbe, annak sajátos napirendi pontjaira, illetve a képviselő-testület előző ülésének hiányzó jegyzőkönyvére fókuszálva, amelyről később kiderül, hogy mégsem hiányzik… Jó ideig „csak” annyit látunk, hogy nincs igazán nagy különbség egy amerikai, illetve egy akármilyen, mondjuk székelyföldi kisváros képviselő-testülete között: ugyanúgy működik a „rendszer”, ugyanúgy ütköznek az érdekszférák, és ugyanúgy érvényesül a kéz kezet mos elv. A lassan csordogáló történet a városka hagyományőrző fesztiváljának az ismételt megszervezésénél vesz drámai fordulatot, hiszen, mint kiderül, tömény történelemhamisításra épül ez a fajta „brandépítés”, az igazságot nyilvánosságra hozó képviselőt pedig természetesen gyorsan ki kell zárni a testületből. Bár igyekeztem mindezeket a szempontokat figyelembe venni, de további pozitívumot nem tudnék a Csíki Játékszín előadásához társítani, ha csak azt nem, hogy a rendező odafigyelt arra, hogy a színészek által megformált karakterek ne legyenek visszatetsző módon elrajzolva.

Az IFESZT-et szervező színház egy 2021-es bemutatóval, a Sardar Tagirovsky rendezte Csongor és Tündével vett részt a fesztiválon. A bemutató óta szerettem volna látni ezt az előadást, mert nagyon kíváncsi voltam Tagirovsky rendezői elképzelésére, de valahogy mindig elkerültük egymást, hálás vagyok tehát a Harag György Társulat vezetőségének, hogy emellett a produkció mellett döntött. Köztudott, hogy Vörösmarty Mihály drámai költeménye, akárcsak másik két „nemzeti drámánk”, nagy kihívás minden rendező számára. Sardar Tagirovsky sikeresen megbirkózik ezzel „az élet értelmét, célját kutató nagy filozofikus művel”, és Kupás Anna díszlet- és jelmeztervezővel együtt olyan mágikus világot teremt a színpadon, amely ugyan magán hordozza a romantika jegyeit, mégis minden pillanatában a máról és a mához szól. Tanúja ennek az időnként csodás elemeket, olykor pedig nagyon is földi dolgokat megjelenítő előadásnak maga a szerző, Vörösmarty Mihály, és annak „reménytelen szerelme”, Perczel Adél (Etelka) is, az ő néma jelenlétük „foglalja keretbe”mindvégig a több mint négyórás előadást, amelynek, hosszúsága ellenére minden perce részletekbe menően kidolgozott mind látványban, mind színészi játékban. A produkció másik erőssége a mélyreható szövegértelmezés – manapság sajnos ritkaságnak számít –, ami nagy segítséget nyújt ennek a romantikus költői víziónak az alaposabb megértéséhez. Erős színészi jelenlét jellemző az előadásra, különösképpen örültem Moldován Blanka Mirigyének, végre nem vén, gonoszkodó anyót látunk, hanem életerős, tudatos, okos nőt, aki céljai eléréséhez beveti teljes „boszorkányfegyverzetét”. De minden karakterre általában jellemző egyfajta sajátos, nem megszokott jegy, ezért is különleges a szatmári Csongor és Tünde.

A boldogságkeresés „fordítottját” is láttuk az IFESZT-en, Füst Milán Boldogtalanok című darabját Albu István vitte színre a gyergyói Figura Stúdió Színház társulatával. Albu és a dramaturgi munkát jegyző Keresztes Franciska változata szerint Húber Vilmos nem papi nyomdász, hanem gyártásvezető, a szerelmi háromszöghöz tartozó két nő – Róza és Vilma – pedig televíziós munkatárs. Ez a változtatás minden valószínűség szerint a rendezői koncepció miatt történt, a gyergyói Boldogtalanok ugyanis hangsúlyosan használ filmes eszközöket, az előadás alatt mindvégig jelen van három operatőr, a kifeszített filmvászon pedig gyakorlatilag a díszlet egyik fő eleme. Így utólag rekonstruálva magamban Albu István rendezését, felmerült bennem a következő értelmezés is: Húber Vilmos – kihasználva gyártásvezetői pozícióját –tulajdonképpen dokumentálja saját életét, bizonyos hozzá kapcsolódó személyeket, illetve történéstöredékeket jobban, részletekbe menően, másokat kevésbé kiemelve, attól függően, hogy épp milyen hangulata van. Nyilván önkényes értelmezés ez a részemről, a tény az, hogy érdekes előadás született, néhány jó színészi alakítással, fekete-fehér árnyalatban.

Még két produkcióról szeretnék szólni, az egyik a Temesvári Állami Német Színház Emberek. Eladók, a másik pedig a bukaresti Giuvlipen roma társulat Városi test című előadása. A német színháznak a Carmen Lidia Vidu által írt és rendezett produkcióját dokumentum-színházként nevezi meg a műsorfüzet (bár gyanítom, hogy ez fordítói hiba, és valójában dokumentarista színház akar lenni), amelyből leginkább a dokumentumrész hangsúlyos, kevésbé a színházi, ez utóbbi csupán abban érhető tetten, hogy bizonyos szövegrészeket színészek mondanak el egy kamera előtt. A rendező több mint két éven át dokumentálódott a tematikát illetően: 1969 és 1989 között Románia mintegy 225 ezer szász, illetve sváb származású állampolgárát „adta el” az akkori Német Szövetségi Köztársaságnak, kvázi hivatalosan, a két ország között kötött titkos paktum alapján. Ennek a különös emberkereskedelemnek „köszönhetően” tett szert a Nicolae Ceauşescu által vezetett Románia mintegy négymilliárd dollárra, derül ki a kutatásokból. A látottak alapján multimédiás eszközökkel készült dokumentarista produkciónak, vagy inkább, ha egyáltalán van ilyen műfaj, „élő szereplős” dokumentumfilmnek nevezném az Emberek. Eladókat. Ez persze nem meglepő, hiszen aki ismeri Carmen Lidia Vidu nevét, az tudja, hogy a filmrendezőként is tevékenykedő alkotó az elmúlt években kizárólag ilyen jellegű alkotásokat hozott létre a Romániai napló-sorozatban (Jurnal de România), amelynek mindegyike egy-egy városhoz kötődik. Eddig öt rész született meg, a projekt első állomása Sepsiszentgyörgy volt (2016), majd következett Konstanca (2017), Temesvár (2018), Bukarest (2020), és Bákó (2021). A Napló-sorozathoz képest az Emberek. Eladók már csak a tematikájánál fogva is érthető módon hangsúlyosabban támaszkodik inkább a filmes, mint a színházi eszközökre, hiszen itt nem a színészek vallanak magukról, családjukról, városukról, színházról, társadalmi problémákról stb., hanem történelmi események hiteles tanúit, illetve a témát kutató személyeket szólaltat meg a rendező, részleteket vág be korabeli híradókból, ettől érezzük tehát úgy, hogy inkább dokumentumfilmet látunk, mint színházi előadást. Nevezzük, aminek akarjuk, a lényeg az, hogy fontos információk, vallomások hangzanak el, és olyan részleteket tár fel a témával kapcsolatban, amelyekhez az átlagembernek eddig nem igazán volt hozzáférése.

A bukaresti Giuvlipen roma társulat ezúttal is olyan előadást hozott a fesztiválra, amely a roma nők problémáival-helyzetével foglalkozik, a Városi test (Corp urban) című produkció négy roma nő történetét meséli el fikcionalizált formában. Az alapítók – Mihaela Drăgan és Zita Moldovan – bevallottan feminista roma színházi társulatként határozzák meg magukat, nem csoda tehát, hogy minden előadásukra jellemző egyfajta aktivizmus. Mindig örülök, amikor találkozhatok a társulat valamelyik előadásával, egyrészt, mert láthatom a szakmai fejlődésüket, másrészt pedig mindannyiszor új és új témát dolgoznak fel, szövegeik pedig minden esetben dokumentarista jellegűek. A Városi test szövegkönyve is részben egyéni történetek, részben pedig statisztikák és sajtóanyagok alapján született meg, ezt formálták monológokká a rendezővel, Catinca Drăgănescuval együtt. A Mihaela Drăgan és Zita Moldovan által előadott történetekhez Ardeja Fraga komponált zenét, és ő maga játssza-énekli el, olykor a szereplőkkel együtt. És hogy miről szólnak ezek a történetek? Szülésről, anyaságról, prostitúcióról, családon belüli erőszakról a diszkriminatív bánásmód, a rasszizmus és a stigmatizáció tükrében.

Tartalmas időt töltöttünk Szatmáron, szinte minden napra jutott egy-egy könyvbemutató, naponta volt szakmai beszélgetés. Jó volt találkozni különböző társulatokkal, beszélgetni, érdeklődni terveikről, meginni egy pohár bort rég nem látott kollégákkal, ismerősökkel. Dicséretet érdemel a Harag György Társulat kis létszámú stábja, amely gigászi feladatot oldott meg, hiszen olajozottan működő, zökkenőktől mentes tíznapos fesztivált sikerült megszerveznie.