Köllő Csongor: Felégetni a házat

A Játéktér 2013. nyári számából

Eugenio Barba Casa în flăcări – despre regie şi dramaturgie című könyvéről

Eugenio Barba és az Odin Teatret. Amikor ezt a két nevet hallja az előadóművészetekben valamelyest is jártas ember, egyből a színháztörténet (egyaránt eszme és lexikon) jut eszébe. Pedig Barba és színészei élnek még, sőt, mi több, aktívak; de ami ennél is meghatározóbb: érvényesek (vagy kortársak? – hogy mondja ezt az ember?). Körülöttük lenni mindig különleges érzés, ehhez hozzájárul a nimbuszuk is meg mindannyiuk egyéni varázsa, a technikai tudásuk, de az a kis hagyomány is, amit maguknak, magukban építettek ki, amitől az ember lelke szárnyalni kezd, és újra bizalommal, fényességgel és reménnyel tölti el mindaz, ami ehhez a fogalomhoz kapcsolódik: Színház.

Így éreztem ezt, amikor 2011-ben tíz napra ellátogattam dániai székhelyükre, de így volt ez egy évvel korábban Szebenben, majd tavaly ősszel Kolozsváron (!). És ezt gondolom Barba legújabb könyve, a Casa în flăcări – despre regie şi dramaturgie (Felégetni a házat – rendezésről és dramaturgiáról – szerk.) esetében is, ami a Nemira Kiadónál jelent meg 2012-ben, Diana Cozma fordításában (eredeti kiadás: On directing and dramaturgy. Burning the house; Routledge, 2010).

Miről szól ez a könyv? Amint a címe is mutatja, rendezésről és dramaturgiáról, mégis, aki rendszerbe szedett rendezői-dramaturgiai módszertan felvázolását keresné benne, nehéz dolga lenne. Ez a könyv ugyanis pontosan az, mégis több annál, ugyanakkor kevesebb is, vagyis mindez egyszerre, egy időben, és ebben nincs semmi ellentmondás. Olyan, mint az Odin Teatret egy-egy előadása: több történet, több szereplő nyilvánul meg szimultán a színpadon, egyszer egyik szál kerül szándékosan előtérbe, máskor a másik, megint máskor a nézőre van bízva, hogy kiválassza, melyik elemnek szentel figyelmet, de végül az előadást mindig a néző rakja össze magának: nincs mondanivaló, nincs tapasztalás, nincs eszme – csak a sajátod. Barba azt mondja, hogy ezt a kontiguitást csak a színház képes megteremteni, és igaza van: nem lehet ugyanazzal a szóval írni valamiről és egyben valami teljesen másról is; mégis úgy érzem, neki valamelyest sikerült. Visszacseng most egy mondata: „Hogyan mesélj el egy történetet, amit nem ismersz, miközben egy másikat mesélsz?”

Mégis, miről szól ez a könyv? 45 (jövőre már 50) év rendezői tudatfejlődésről. 45 (jövőre 50) év színházi tudatfejlődésről. És 45/50 színészi fejlődésről. A mesterség fejlődéséről, a mester(ember) szűnni nem akaró vágyáról, hogy mestersége részleteit, titkait űzze, amelyek viszont… őt űzik. A saját farkába harapó kígyó.

Hogy valamelyest technikai is legyek: egy prológus és egy epilógus (plusz envoi) fog közre egy felvázoló szöveget és négy Intermezzót, amelyek a könyv korpuszát alkotják (innen az én recenzióm formája is). A felvázoló szöveg („Az üres rítus” címmel) három alrésze sűríti a könyv tartalmát: először is felsorolja azokat a szócsoportokat, amelyek Barba mesterségbeli terminológiájához tartoznak (például lázadás, kraft, energia, eredet, seb, mesterség), és amelyek elaborálása a későbbiekben felfedi Barba gondolatait a színházi-színészi folyamatokról, a színház esszenciájáról; a második alrész egy dőlt betűs szöveg, amelyben a saját származásával (például, hogy egy fasiszta tiszt fia) szembesíti önmagát és minket; végül pedig bemutatja az előadás szervezésének szintjén általa megkülönböztetett dramaturgiákat: szerves, narratív valamint evokatív. Az első három intermezzo sorban taglalja ezeket, a negyedik tartalmaz egy, az évek során öszszegyűjtött rendezői jegyzetfüzetet, majd egy lezárását annak, hogy Barba részéről miért is született meg ez a(z 1994 és 2008 között íródott) könyv: keresi az eredetét, és nem a múltban, hanem a jövőben véli ezt felfedezni. És itt érünk el a sebhez.

A seb az, ami gyakran egy alkotói út eredeténél van, ami a sebezhetőségünk okozója, de a szükségletünké is. Amit elutasíthatunk, kikérdezhetünk, vagy egyszerűen csak álldogálhatunk a közelében: „Ez a seb-szükséglet úgy működött, mint egy impulzus arra, hogy közel maradjak ahhoz a fiúhoz, aki voltam, és akitől az idő eltávolított, belökve engem egy folyamatosan változó világba.” Ez a könyv pedig nagyon közel jár Barba sebéhez. Más könyveiben vagy nem létezik referencia saját életére (Színházi antropológiai szótár, Papírkenu), vagy, ha igen, akkor az a lehető legtárgyilagosabb formában jelenik meg (Teatru; singurătate, meşteşug, revoltă). Ám ezt az írást átszövi a dőlt betűvel írt önéletrajz, ami még kapcsolódik az előző, mesterségről szóló részhez, de már átvezet a következő, szintén arról szólóba, mégis független marad – így értettem azt, hogy egyszerre tud jelenteni valamit és valami mást is. És ennél is több, a legszemélyesebb önéletrajz: megjelennek benne fiatalkori szerelmei, apja halála, anyjával való viszonya, útszéli stoppolás egy esős napon Norvégia felé a csontig hatoló német hidegben. Korántsem szentimentális (ez nem jellemzi Barbát), mégis – vagy talán épp emiatt – elérzékenyül az ember. Rendezéseihez és írásstílusához hűen sok metaforát használ, de anélkül, hogy (pszeudo)költőivé válna, inkább konkréttá teszik ezek a szöveget, na és persze erőteljesen képivé. Csemegékben sem szűkölködik: megkérte néhány, több mint harminc éve (!) vele dolgozó színészét, hogy írjanak le mozzanatokat a vele való munkából, így például azt is megtudhatjuk, hogy Barba fiatal rendezőként hogyan működött, milyen improvizációkat végeztetett, ő pedig helyenként kommentálja a színészei emlékeit; lenyűgöző párbeszédbe keveredik így a múlt a jelennel, és szüli a jövőt. Eleve sok teret szentel a színésszel való munka leírásának, hiszen Barba elszakíthatatlan tőlük: igazi partnerség működik a két fél között.

Egyébiránt az a mód, ahogyan az ő színészei még idősebb korukban ismindennap reggel héttől több órán át edzik magukat (erre még rájön az alkotói munka!), szinte elképzelhetetlen tájainkon – de ez már egy másik írás témája. A könyvnél maradva még csak annyit: bárki venné is kézbe – színész, rendező, dramaturg vagy akár díszlettervező –, nagy mennyiségű szakmai tudást lophat belőle, miközben egy teljesen személyes hangvételben íródott életutat is megismer. Kétségtelen, hogy Eugenio Barba egyik legjobb könyvével van dolgunk: tárgyilagos és szubjektív, legfőképpen pedig őszinte.

Eugenio Barba: On directing and dramaturgy. Burning the house. Routledge, 2010. /Casa în flăcări – despre regie şi dramaturgie. Traducere: Diana Cozma, Bucureşti, Editura Nemira, 2012.