📷Bethlendi Tamás www.facebook.com/bitsphoto/

Kocsis Tünde: Szárnyaszegett repülés

Hullám. Váróterem Projekt, Kolozsvár
A Játéktér 2023/2. számából

Fotók: Bethlendi Tamás

Ki ne szeretne feloldódni egy olyan közegben, ahol jól érzi magát és teljesen ellazulhat, miközben tudja, hogy aminek parányi alkotóelemként a részévé vált, az felmérhetetlenül nagyobb, nagyszerűbb, fontosabb nála. Ugyanakkor ez a nagyszerű és fontos egész őt, a kis rész(ecské)t is jelentőssé avatja, csupán azáltal, hogy helye van benne.

Ilyen érzés, sőt élmény azoknak, akik úszni szeretnek, a tengeruniverzum lélegző víztömege, a vízmolekulák ölelése, ilyen a hívő embernek az intenzíven megélt istentudat, a biztonságérzet, hogy bármi történik, vigyáznak rá, és minden cselekedetével hozzájárulhat a jobbuláshoz. De ilyen tapasztalatot nyújthat megannyi közösség is, amelyben ki-ki megtalálja a helyét: a munkahelyek, bár távolról sem a teljes biztonságot és oldottságot jelentik, azzal a tudattal mégis szolgálnak, hogy amit tesz az egyén, az fontos a társadalom vagy akár az emberiség számára. A jó közösségben én is fontos vagyok érzésének a megtapasztalásáról, valamint az űr, a hiány, a szükség és szükségszerűség mozgásban levő feketelyukairól szól a kolozsvári Váróterem projekt független színházi társulat előadása[1], amely A hullám című, 2008-as német filmdráma adaptációja. A produkció tétje tehát az, hogy a film[2] tömör, feszes és fokozódó dramaturgiája és realitása a színházi stúdiótérben is ugyanolyan vagy hasonlóan ütős, felzaklató, intim, részletező, egyszersmind sodróan, töretlenül élményszerű és megdöbbentő legyen.

A darabválasztás kétségkívül remek, és a szereposztás is színes és találó. A hivatásos öt felnőtt színész mellett tizenegy–tizenöt középiskolás[3] diák is játszik. Ők, és az egyik szereposztásban Mostis Balázs bábszínész, diákokat formálnak, a meghívott színészek[4] akár három-négy felnőtt szerepet is megtestesítenek.

A történet szerint középiskolai tanároknak egy hét alatt szabadon válaszható módszerekkel kell bemutatniuk egy-egy társadalmi-politikai rendszert. Szalai Judit igazgatónő (Kicsid Gizella) keményen, de emberségesen vezeti az intézményt. Az anarchizmussal foglalkozni kívánkozó fiatal és vállalkozó szellemű tanár, Dégi Kristóf (Imecs-Magdó Levente) a projekthétre az autokráciát kapja, mert Köblényi Árpád, a hagyományosabb módszerekkel dolgozó, eléggé karót nyelt idősebb kolléga elhappolta előle az anarchiát. Dégi Kristóf élettársának, a szintén tanár Nagy Ágotának (Erdei Emese) teljesen adekvát a demokrácia államforma.

Dégi Kristóf osztályának tanulói, akik a nézőkkel egy körben ülnek, oly szabadosak, mint az amerikai filmek szabadszájú, fegyelmezetlen, lázadó habitusokkal, daccal telített nagykamaszai, ők a digitális bennszülöttek legjava, akikből mostanság bőven akad a romániai iskolapadokban is. Az előadás alapkérdését Dégi tanár úr teszi fel: itt és most, a mai felvilágosult és demokratikus Európában vajon létrejöhet-e egy autokratikus társadalmi rendszer? Mivel a diákok nem tartják ezt elképzelhetőnek, elindul a kísérleti úton, amelyen tanítványait helyzetbe hozza, stimulálja, hogy azok tapasztalati úton jussanak napról napra közelebb a válaszhoz. Lépésről lépésre haladnak az autokrácia pszichológiai oldalait is aktiváló cselekvésekbe: az osztálynak kiépítik az identitását, megkülönböztető jegyeit egyre radikálisabban érvényesítik, miközben ezek egyre inkább szervesülnek a diákokban. Az, aki eddig céltalanul tengett-lengett vagy kisebb klikkekhez csapódott, az most öntudatosan és katonai fegyelemmel egy közös cél szolgálatába áll.

Az orosz–ukrán háború közelsége már sokat koptatott a naiv elképzeléseken, de az alapkérdés (megismétlődhet-e a legembertelenebb diktatúra) továbbra is aktuális. A mai németországi fiatalok eleve egy lelki teherrel, a náci időszak saját családjaiba nyilalló hagyatékával keresik identitásukat, míg országos szinten az éppen kompenzációként felfogható menekültpolitika nehézségeinek kellős közepén találják magukat. A film elkészülte, 2008 óta a politikai radikalizálódás látványos, világszintű fokozódása miatt is, ez a kérdés hatványozottan élessé vált minden ország állampolgára számára.

A színpadon a diákok fokozatosan lendülnek bele a saját bőrükön is megtapasztalható, kialakulóban levő autokratikus rendszerbe. A többséget a személyre szabott konkrét feladatok, a sodró közös(ségi) akarat és a potenciális hírnév lelkesültté teszi, de akadnak néhányan, akik távolodnak a tanár merész és szigorú módszereitől, ahogyan a játékra kapható osztályközösségtől is. A törés leginkább egy pár: Karina és Márk kapcsolatán keresztül a legmarkánsabb.

De vegyük lépésről lépésre az autokrácia-készítés „Molotov-koktélját”. 1. Az alapfogalom tisztázása után megválasztják a Vezetőt. 2. A vezetőnek tisztelet jár, a tiszteletnek pedig jele van (vigyázzállás). 3. Kötelezővé teszik az egyenruha viselését. 4. Nevet adnak a mozgalomnak, az új identitás neve: Hullám. 5. Létrejön az első közös gesztus. 6–7–8. Instagram- és Facebook-profil készül. 9. Logót terveznek. 10. Matricákat nyomtatnak és iskolai, majd városi szintű reklámkampányt folytatnak. 11. Megfogalmazzák a közös célokat, és felelősöket választanak. 12. Önként megalakul a védelem: ellenőrzés, jelentések azokról – illetve megtorlások azokkal szemben –, akik bomlasztják a rendszert. 13. Megírják a mozgalom himnuszát.

A problémák nem az alkotótevékenységek mentén kezdődnek az osztályban (honlap, logó létrehozása), hanem az egyenruha kötelező viselésével. Ott, ahol az egyéniségnek a közös cél érdekében le kell mondani a személyes stílusról, identitásjegyről, amely számára a szabadságot és biztonságot is jelentette. Karina (Benkő Boróka / Szilágyi Gabriella) és néhány osztálytársa itt kiszáll a buliból, ezért megbélyegzik. A vészjósló jelek több ponton is megmutatkoznak, például Guszti (Mostis Balázs / Balázs Joshua) iskolán kívül ajánlja fel védőszolgálatát a tanárnak. A Hullám mozgalma egyeseket túl magával ragad, összemosódik személyiségükben a régi és új identitás. De a tanár naivan bízik a józan észben, abban, hogy diákjai éppoly könnyen tudják a határokat a valóság és a szerepjáték, az iskolai gyakorlat között, mint ő. Nem veszi észre, hogy az általa javasolt dinamikus világ érzelmi űröket tölt be, frusztrációkat, szorongásokat szabadít fel valami elsöprően lelkes, de olykor korlátozhatatlan energiákká.

Az előadás során szépen kibomlanak a klasszikus sarkított szerepek, a bélyegek, amelyek mindannyiunk számára ismerősek iskolás korunkból: a jó tanuló: Karina (Benkő Boróka / Szilágyi Gabriella), a rossz tanuló, de cseppet sem buta nagymenő(k): Bendzsi (Péntek Balázs), Kuruc (Szekeres Alpár), az osztálybohóc és a szerelmes Márk (Román János), a különcök: Sára (Czakó Réka), Andi (Brenzovics Eli) és a lúzer: Guszti (Mostis Balázs / Balázs Joshua).

Míg a nagymenők mindig együtt lógnak, sőt manipulálják egymást, a lúzer egyedül van, kiközösített, lenézett. Ő a legkiszolgáltatottabb, és benne a legerősebb a bizonyításvágy. Az otthoni becsmérlő környezet csak megerősíti a kisebbségi érzéseket és a szorongást. A biztonság, a figyelem, a törődés és a kedvesség olyan Guszti számára, mint a mindennapi kenyér, ami épp az orra előtt fogy el. A Hullám által Guszti is új lehetőséget kap arra, hogy valaki legyen, végre bizonyíthat, hasznossá válhat és felnézhetnek rá.

A Hullám olyan hangos és annyira látványos lesz, hogy átárad az iskola más osztályaiba (ők is csatlakoznak a mozgalomhoz), sőt a város utcáin is hömpölyög, beszivárog Dégi Kristóf és Nagy Ágota szobájába. Az igazgatónő az elején büszkén nézi az égig csapóan lelkes mozgalmat, de sokan szökőár jeleit vélik felfedezni, és riadót fújnak. A szülők érzékelik a változást, de közönyük, egocentrizmusuk rideg falát hiába csapdossa holmi gyerekes iskolai program hevülete.

Ágota és Kristóf kapcsolata harmonikusnak, szilárdnak látszik, de a krízishelyzet felhozza a kielégületlen vágyak, kudarcok miatti frusztrációikat, a veszekedés ösztöne pedig az ítélkezés tételmondatait engedi szabadon: egoizmus, féltékenység, irigység, röpködnek a vádak, és vésődnek kitörölhetetlenül a léleknegatívokba. Ha két ember összekapcsolja az életét, együtt kell éljenek társuk legrosszabb jegyeivel is, árnyoldalával is, és lehetőleg csendben. Talán azon múlnak a kapcsolatok, hogy az egymásra figyelésen alapuló szeretet szövedéke milyen erős, mennyire toleráns a mássággal, és mennyit bír el a „rosszból”. Ágota és Kristóf esetében a sok éven át magukban csendben hordozott „salak” túl gyorsan, túl explicit tör fel. Elérkeznek a határig.

A Hullám mozgalma kitermeli az ellentábort is: egyes diákok tiltakozó röpcédulákat gyártanak, petíciót írnak, ám a demokratikus, békés eszközök hatástalanok az agresszió fölényével szemben, amely ezek teljes likvidálásán dolgozik. Vajon mikor erősebb a józan személyekben a félelem: az ilyen szintre jutott autokráciában, a „kemény önfejűség” idejében, vagy az anarchiában, a „teljes fejetlenség” káoszában?

Az előadás (és az alapjául szolgáló film) mintapéldája a tanítási dráma drámapedagógiai módszere hatásának és veszélyének (bár ez a veszély a közoktatásban korántsem akkora, mint ahogy az előadásból lejön). Amikor a pedagógus ennyire intenzív, tapasztalat-, sőt élményalapú eszközökkel tanít, akkor osztályszinten is alaposabb és építőbb az oktatás a csupán lexikális nevelésnél. Ily módon az előadás az autokrácia kialakulásának lappangó veszélyeire hívja fel a figyelmet, nem pedig a tanítási dráma módszere ellen beszél.

Imecs-Magdó Levente és Erdei Emőke játéka tiszta, feszes és erős jelenlét, Kicsid Gizella alakításai jól elkülöníthető gyengé(de)n figyelmes vagy karakán nőalakok, a legkidolgozottabb színészi játék Mostis Gergő apafiguráiban és drogárus szerepében érhető tetten. A diákszerepekben mindenki adekvát és hiteles. Az Imecs-Magdó Levente és Visky Andrej rendezte előadás a filmhez képest a színházi jelenlét többlete mellett azt is kínálja, hogy ahol lehetett, erdélyi kontextusba helyezték a történetet. A szereplők mellettünk, köztünk élnek, a történelemtanár például EMKE-díjas, tehát a rendezés időben és térben szervesítve tálalja az amúgy merev és szépen építkező dramaturgiát.

Az előadást különösen a diákoknak ajánlom, akik a színház biztonságában járhatják végig az autokráciává alakulás folyamatát, hogy aztán saját következtetéseikkel vérteződjenek fel az önkény ellen. A megcincált energiájú felnőttnek is tükröt tarthat az előadás: vajon elég alapossággal figyelek a gyermekeimre? Érintéssel, szavakkal, kedveskedéssel eléggé kimutatom az érzéseimet? A szülői jó szándékot megfelelő viselkedéssel közvetítem?

A „mi” gyermekeink előadása után Dennis Gansel filmjét se hagyjuk ki, amelynek a vége nem annyira nyitott, mint a színházi előadásé. Előbbit leginkább a más hangsúlyokért és az árnyalatokért érdemes megnézni. Ugyanakkor mindkét produkció a romániai magyarnak is üzenhet: az emberséges értékrenddel bíró kisebbség és a másság érték, nem pedig gyengeség.


Hullám. Váróterem Projekt, Kolozsvár. A bemutató dátuma: 2023. április 23. Az azonos című film alapján színpadra alkalmazta és rendezte: Imecs-Magdó Levente és Visky Andrej. Jelmeztervező: Bocskai Gyopár. Zene: Visky Péter. Videó: Bethlendi Tamás. Hang és fény: Sipos Júlia. Szereplők: Imecs-Magdó Levente, Erdei Emese, Mostis Gergő, Kicsid Gizella, Benkő Boróka / Szilágyi Gabriella, Román János, Mostis Balázs / Balázs Joshua, Horváth Anikó / Gál Alexandra, Brenzovics Eli, Péntek Balázs, Sarkadi Antónia, Görög-Czintos Orsolya, Szekeres Alpár, Czakó Réka, Ajtay Dorka, Török Júlia.


[1] https://www.varoteremprojekt.ro/hu/eloadasok/

[2] https://port.hu/adatlap/film/tv/a-hullam-die-welle/movie-93874

[3] Három diákszerep dupla szereposztásban van.

[4] Imecs-Magdó Levente a társulat vezetője és színésze, Erdei Emese szabadúszó színész, Kicsid Gizella a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésznője, Mostis Balázs bábszínész a kolozsvári Puck Bábszínházban, Mostis Gergő pedig szabadúszó színész és vállalkozó: többek közt a Planetárium Café söröző, kávézó és szórakozóhely alapítója, a Kreatív Kolozsvár (alkotói és vállalkozói készségfejlesztésre szakosodott) program koordinátora.