Kocsis Tünde: Hogy látja Géza?

Háy János: A Gézagyerek. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat

Háy János A Gézagyerek című drámája a világnyelveken kívül már indiai nyelven is olvasható Gézababua címmel. Hogy nemcsak olvasmányként, de színházi előadásként is gyakran játszott és sikeres – részben még a szerző és szövege érdeme, ám nagyrészt kiegészül a színházi alkotók munkájának eredményességével.

A csökkent szellemi képességű fiatal férfi története 2012 februárjában Marosvásárhelyen is megelevenedett. A találó darabválasztás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezetőségének köszönhető, amely felismerte, hogy Erdélyben igencsak adekvát tükörkép az alkoholistákkal, kiégett munkásokkal, civakodó házasfelekkel teli jövőtlen, rutinos életet élők világa, ahol a gyárakat megvette „a német”, és ahol minden nap ugyanolyan egyforma kilátástalanságban, tehetetlenségben telik, noha nincsek híján az emberek a jószándéknak, és az sem ritka, hogy éppen olyanok mondanak ki életigazságokat, akiktől nem várnánk. A vásárhelyi előadásban ennek a világnak szerves része az autista Gézagyerek, aki lehetőséget kap „normálisnak” lenni azáltal, hogy ő lesz a kőnéző a kőfejtőben, ő, a „hibás”, aki környezete „normális” alakjaival szemben az egyetlen lázadó lesz az értelmetlen és emberhez méltatlan munka és élet ellen. Gézának ugyanis „csak” az a dolga, hogy nézze a futószalagon a köveket, és baleset esetén megállítsa a szalagot. De hát mit ér ez a munka és ez az élet, ha soha nincs cselekvésre késztető (bal)eset, ha soha nem érezheti hasznosnak magát az ember?

A helyes darabválasztást egyedül azzal lehetett még kiegészíteni, hogy jeles rendezőt kértek fel a darab kifejtésére, továbbgondolására, mégpedig a magyarországi Rusznyák Gábor személyében. A színész-rendező, aki egy-egy előadás(á)hoz zeneszerzői munkát is végez, a kétezres évek elején mutatkozott be a marosvásárhelyi közönség előtt, többek közt Shakespeare: Rómeók és Júliák (2001), Molière: A hecc – Gömböc úr (2002) vagy a Szomorújáték (Heinrich von Kleist: Penthesilea – 2004) előadásaival.

A vásárhelyi stúdióterembe lépve fekete-fehér kockás padlózat és rajta egy-egy alig észrevehetően kiemelkedő kőkocka fogadja a nézőket, akik a téglalap alakú tér két hosszabb, egymással szemben levő oldalán helyezkednek el. A majdnem teljesen üres tér a fiktív terek összességét sűríti magába: központi helyen az otthon konyhája, a magasba emelve pedig – a kőfejtő szalagok szintjén – a kőnéző széke, ezek körül pedig a falu kül- és belterei: a buszmegálló, a szomszédok tere, az utca és a kocsma. A tér sajátosan bizarr és groteszk hangulatát és a gyakori helyszínváltásokat egy kézzel húzható gépezetre, gördülő szalagra függesztett, majdnem folyamatosan mozgó tárgyak sokasága idézi, melyek repetitív módon jelennek meg. A hangot is hallató szalagot – amelyről a tárgyak lógnak –, mindvégig egy színházi díszletmunkás húzza merev, kifejezéstelen tekintettel. Minden helyszínváltást a szalaghúzó indukál, mert e szalagra aggatva jelennek meg a következő helyszín specifikus tárgyai, szimbolikus jelei, például a falu utcáját egy kisbabaágyból kinéző plüss és egyéb játék kutyák jelképezik.

A munkás hol láthatóan előttünk húzza a szalagot, hol a játék- és nézőtér mögött folytatja végtelen köreit, ezáltal e monoton világ tagjává és részesévé teszi a nézőket. Ebben a szokatlan környezetben ismerjük meg Gézát, a mögötte támaszként álló édesanyját, a szürke és részeges hétköznapokat pengető, magánéletileg is kiégett Banda Lajos és Herda Pityu kőfejtőket, a kőfejtő főnökét és a kocsmatöltelékeket: Krekács mellett Vízikét, a falu lecsúszott alkoholista kurváját.

A színészek kezében is furcsa, elgondolkodtató tárgyak jelennek meg: így a Gézagyerek kezében egy bokszkesztyűt látunk, Karesz buszsofőr játék autóbuszt hoz, és abban viszi-hozza a munkásokat a kőfejtőbe, az állandóan perlekedő szomszédok gyakran egy felfüggesztett ablakkeret mögül játszanak, vagy egy zöld fonal által a szó szoros értelmében össze-
kötve „eszik egymás idegeit”.

A szimbolikus térrel és kellékekkel ellentétben a karakterek, a színészi játék sokszor visszafogott, egyszerű, már-már színtelen, akár az őket körülvevő világ. Ez a gyakran belső intenzitásába, izzásába viszszafogott játék szükséges ahhoz, hogy az egyszerre naturalistán durva és felemelő költői nyelv minden szöveghumorával érvényesüljön.

A feszültebb pillanatokat a drámai részeken kívül a munkája miatt egyre nyugtalanabb Gézának (László Csaba), az őt egyre nehezebben kezelő édesanyjának (Berekméri Katalin), a perlekedő szomszédoknak (László Zsuzsa, Tatai Sándor) és Vizikének, az agyament – a vásárhelyi előadásban egy szkizofrén beütésű, kecskebékás színezetet kapott –, züllött nőnek (B. Fülöp Erzsébet) köszönhetjük.

László Csaba kidolgozott játéka késhegyen táncol a beteges és egészséges, gyermekien naiv és felnőttesen tisztánlátó között. Berekméri Katalin személyében egy megtörtségében is erős anyát látunk, aki meglepő módon fizikálisan – Géza érintés-idegenkedését ismerve – alig ér fiához, és az anyai szeretetet más módokon próbálja meg éreztetni. A két munkás fáradt, fakó szövegmondása sikeresen csattanó poénokkal tarkított. Kiemelten sikeres monológja van a Herda Pityut alakító Sebestyén Abának, amikor halálfélelemmel és szorongással telített mondatai közben májkrémes kését rávágja és durva mozdulatokkal rákeni a kenyérre. Emlékezetes továbbá B. Fülöp Erzsébet játéka: a groteszk kecskebéka az elején nagyon elüt a többiektől, ám az előadás folyamán egyre érthetőbb és sajnálhatóbb lesz e karakter kirívó mássága, mely az előadás legvégén egy Gézához intézett megható gesztussal azt is példázza, hogy a legmélyebbre süllyedt személy is képes a legtöbbre: az együtt érző szeretetre.

Az előadás alaposan meghúzott szövegkönyve néhol beleírásokkal tarkított, olykor helyi utalások ütik meg fülünket, jelezve, hogy az alkotó fázisban nagy szerepet kapott a színészek improvizációs készsége, és az előadás egésze csapatmunka volt.
A jelenetek között megcsendülő zenei betétek stílusa változatos, s ez talán a ráhangolás szándéka mellett azt hivatott jelezni, hogy egységes értékrend hiányában elválaszthatatlanul összekeveredett immár a szép és értékes a felszínessel, giccsessel. Egyedül a mindennapi munka biztos, és az egyedüli kiút az alkohol bódító erejében rejlik

Az előadás végén apró, ám szép utalásnak tűnik a húsvét felidézése azáltal, hogy a szomszédasszony festett tojásokat hoz. A szakrális idő ily módú megidézése az előadás legvégén a nézők háta mögött megjelenő Mária és Jézus ikonikus ábrázolásával gazdagodik, ezek azonban nem elég erős és szerves jelek ahhoz, hogy szakrális síkra tereljék és zárják le a történteket. Az áhítat valahol elmarad. A szerző igénye, hogy műfajában ez egy „istendráma” legyen – a darab valahogy rákérdezzen Isten jelenlétére a világban –, nem tud kiteljesedni, inkább megmarad az önmagában nagyon izgalmas és szépen kifejtett emberi dráma szintjén. E drámában Géza egy amúgy jó szándékú poén áldozata lesz, minek következtében döbbenete félelemmé és agresszióvá válik, érzékeny személye és amúgy is különös, introvertált látásmódja pedig még inkább – és talán végérvényesen – bezárul.

Az előadás színházi nyelvezete érdekes és furcsa, gyakran feltehetjük magunkban a kérdést: miért pont az a tárgy jelenik meg egy-egy karakter kezében, néha túl nyers vagy túl direkt asszociációknak, erős és látványos, hatásos szimbólumnak érezhetjük őket. Mindez addig tart, amíg rá nem jövünk – ha rájövünk! –, hogy miért ilyen ez a világ. Az előadás egyik fő „kulcsa” a végén kerül elő, ám olyan szerény vagy szelíd módon, hogy sokan további gondolkodásra késztető hiányérzettel – noha ettől még akár elégedetten is! – távozhatnak. A végén ugyanis Géza fenn ül a kőnéző székében és minden szereplő megjelenik, bejön-kimegy, éli életét, és Géza fentről, mint valami mozi szereplőit nézi mindannyiukat. Ez a jelenet lenne hivatott arra, hogy rádöbbenjünk: azért ilyen ez a világ, mert a Gézagyerek így látja, az ő gyermekien naiv és ártatlan fejében így élnek az emberek, a falu. A Géza képzeletében kicsinyül vagy nő meg valami, torzul vagy merevedik elválaszthatatlanul egy-egy személyhez egy-egy tárgy vagy gesztus.

Nagyon izgalmas koncepciót, jól működtetett humort, szépen kivitelezett játékot és felismeréseknek helyet adó előadást köszönhetünk Rusznyák Gábornak, alkotó társainak és a színészeknek. A marosvásárhelyi Gézagyerek egy erős és főleg színházi közegében rendhagyó színházi nyelvezetű, különös színezetű, eredeti munka.

———————

Rendező: Rusznyák Gábor. Díszlet- és jelmeztervező: Cseh Renátó. Zenei munkatárs: Márkos Albert. Rendezősszisztens: Máthé Tekla Noémi. Szereplők: Gézagyerek: László Csaba, Rózsika néni: Berekméri Katalin, Banda Lajos: Tollas Gábor, Herda Pityu: Sebestyén Aba, Krekács Béla: Ördög Miklós Levente, Laci bácsi: Györffy András, Szomszéd férfi: Tatai Sándor, Szomszéd nő: László Zsuzsa, Marika: Szabadi Nóra, Vízike: B. Fülöp Erzsébet, Karesz: Korpos András.