Kocsis Tünde: „Erős a szeretet, mint a halál”

A Játéktér 2014. nyári számából

Fotó: Biró István

Johannes von Tepl: A földműves és a halál. Kolozsvári Állami Magyar Színház

2005-ben, amikor a tîrgovişte-i Tony Bulandra Színház Kolozsváron vendégszerepelt, azzal az elhatározással ültem be a Măniuţiu által rendezett A Titanic utasainak álmai (Visele călătorilor de pe Titanic, 2005) című előadásra: nem fogom engedni, hogy különösebben hasson rám. Azért próbáltam ily módon tartózkodni, mert a rendező korábbi előadásai túlságosan tetszettek, egy-két jelenetük erősen megragadott, sőt letaglózott. A Titanic elcsépelt témája – gondoltam – mi újat mondhatna? Elhatározásomhoz majdnem az előadás végéig – kis önelégült malíciával – tartottam magam, ám mielőtt a hajó végleg elsüllyedt volna a színpadon, minden nő veszettül egy-egy férfi nyakába ugrott, és szájon csókolta. És ez csak a kezdete volt a haláltánccá fajuló jelenetnek: a nők tovább szaladgáltak, és válogatás nélkül – ki hogy érte, ki kit ért el – mindenkit szájon csókoltak. A jelenet képileg és hangilag is olyan dinamikussá és intenzívvé, egyben katartikussá fokozódott, hogy megadtam magam.

2014-ben „csupán” azzal a kíváncsisággal ültem be a kolozsvári színház A földműves és a halál című Măniuțiu-előadásra, amellyel a színházkedvelők képesek akár évekig, tucatszámra nézni az előadásokat, hogy bár egy érvényes gondolatot, őszinte gesztust találjanak, megkönnyebbüljenek egy jót nevetve vagy némán könnyezve, és kitágult érzékekkel, új kérdésekkel hagyják el a „bűvös varázsdobozt”.

Az előadás tere elidegenítő: (már megint) egy steril műkörnyezet, egy giccses fényekkel felszerelt TV-stúdió, egy nyomulni, manipulálni akaró médium közege.

Majd megjelennek a furcsa kinézetű, teátrális mozgású, szokatlan hangú „halál-karakterek”, akik éppen bizarrságuk miatt nem segítenek abban, hogy ez a kezdeti tartózkodás gyorsan felszámolód­jon. Az elejétől feltűnik viszont, hogy a főszereplő K showman, a híres tévésztár és producer (Dimény Áron), aki a beharangozás szerint Johannes von Tepl tizenötödik századi német szerző A földműves és a halál című írására építi valóságshow-ját, és az előadás végére el fogja dönteni, hogy véget ves­sen-e saját, a felesége halála után értelmét vesztett életének, a többiektől eltérően a mi nyelvünkön, sőt, látszólag őszintén próbál beszélni.

Hogy mit mond, az, noha sokszor hallható és érthető, folyamatosan – vagy a középkori misz­tériumjátékból kiemelt szöveg nehézkessége miatt, vagy a színpadi cselekvések, játékok, esetleg az olykor a kelleténél gyorsabb szövegmondás miatt – nem követhető. A látvány és a hangzásvi­lág viszont busásan kárpótolja mindezt, annyira, hogy megállapítható: Măniuţiu rendezése nem egy szövegcentrikus előadás – de miért is kellene annak lennie? A mozgás, a hangok, a szereplők közti kapcsolatok, a színészi játék intenzitása és kifejezőereje mellett a szöveg csak egy, és már-már mel­lékes a számos egyéb megnyilvánulási forma között, egészen az előadás végéig, ahol viszont kellő összeszedettséggel, alapossággal és súllyal ejtődnek ki a szavak. Nem véletlenül itt hangzik el – egy színházi csoda[1] kíséretében – a Biblia néhány csodálatos passzusa, köztük a következő: „Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja. Sok víz nem tudja eloltani a szeretetet, folyók sem tudják elsodorni…”[2]

Hogyan érdemes beszélni a halálról, és miként eredményes az erről szóló diskurzus? Minden­képpen az élet élhetősége, szépsége felől közelítve. Măniuţiu jelen előadása (is) jól átgondolt, íves szerkezetű, fegyelmezett műalkotás, amely a formai és stilisztikai sokszínűség ellenére egységes nyelven szólal meg, és mindennek megvan benne a pontos helye, még a „spontán” jeleneteknek is, melyek igen jól ellenpontozzák az előadás kidolgozottságát. A halál-karakterek táncai és játékai pél­dául teljes kidolgozottságot mutatnak, de az élő kameravágások minden előadáskor picit máskép­pen mutatják a színjátékot. A „játék a játékban” motívum is flexibilisebbé teszi a történet időbeliségét, és egyes szerepek több alakváltozathoz, játékformához, lehetőséghez jutnak így. Mintha az előadás számos kötött pilléren állna, amiket olykor beépített kiskapuk, szelepek tesznek nyitottá, hogy ott a spontaneitás, sőt, a véletlenszerűség[3] szabadabban megnyilvánulhasson.

A főhős, miközben magában vívódik a halál kérdésével, bátran és kíváncsian néz szembe, konfron­tálódik és perlekedik a halál megtestesült alakjaival, igaz, a megannyi, szám szerint tizenhét Mefisztó nem tűnik ijesztőnek, vadnak, veszélyesnek, agresszívnek. Épp ellenkezőleg, inkább szelídek, felsza­badultak, játékosak, bohókásak, bohócosak, inkább csábosak és szimpatikusak. De miért is kellene a Halál ijesztő és agresszív legyen? Megannyi esetben épp a haldokló adja át magát a „végzetnek”. Nem kizárt, hogy először mi magunknak kell elfogadnunk a halál gondolatát és közeledtét, majd mi magunknak kell „rábólintanunk”, hogy vihesse, vigye az „úgynevezett lelkünk” (Szilágyi Domokos).

Dimény Áron műsorvezetői szerepében nehezen megragadható: miközben a szeretett személy elvesztése és saját maga elvesztődése között imbolyog, olykor őszinte és erős állapotot, máskor szétszórt vagy visszafogott jelenlétet közvetít, akár egy fogathajtó, aki hol erősen a lovak közé csap és vágtat (irányítja, rendezi a stábot, a műsort), máskor meg teljesen elengedi a gyeplőt (elvesztődik magánügyeiben, vívódásában). Kiemelten szép jelenet, amikor a Lerongyolódott Halál (Györgyjakab Enikő) mozgásával, táncával be akarja kebelezni a kiszemeltet, de folyton kicsúsznak egymás ölelé­séből. A hármas női énekkar is (Györgyjakab Enikő, Kató Emőke, Vindis Andrea), mind a hang, mind a mozgás, mind pedig a jelmez kifejezőereje által – meggyőzően jeleníti meg a halál csáberejét.

A zenei igényesség és műfaji sokszínűség az egész előadásra jellemző. Kiemelten szép tonalitá­sa, összhangzása van az A Filettához[4] hasonló férfikórus énekének; a steril környezetben meglepő, de tartalmilag találó az újra és újra megjelenő népi dallamvilág, illetve felszabadító Balla Szabolcs beatboxa és az erre lendületeset rappelő halál-alakok tánca.

A történet rejtett szála is kiderül a kamerák mögötti kulissza-játékokból. Eszerint K showman nemcsak egyedül szenved. Egy hölgy (Kézdi Imola) mindent elkövet, hogy a főhős ne legyen öngyil­kos. Ő a kedvesét féltő szerető, aki még azt is bevallja, hogy ő ölte meg a feleséget. De hát ki hallja ezt meg az élet-halál harcok zajában? A kedvesnek durvább eszközökhöz kell nyúlnia, hogy magára vonja a figyelmet, és oldja saját gátlásait, szenvedését: leissza magát. A folyton a kamerák elé álló, avagy a főhőssel beszélni akaró, önmagán uralkodni képtelen részeg nő ugyancsak egy remek ellen­pont a megtervezettséget, kidolgozottságot, maximális fegyelmet, összeszedettséget követelő tévés stáb világában. Ennek a nőnek – aki maga is egy halál-alakot jelenít meg, és milyen sokatmondó, hogy éppen a Beszélő Néma Halált – a legtragikusabb a sorsa, hiszen ő már saját tettének áldozata, miközben a tévésztár „még csak” a tényleges és tettleges áldozathozatal előtt áll.

A Halál Ceremóniamesterét Váta Lóránd alakítja, aki ebben az előadásban is meglepi a publi­kumot, most többek között merész hang-zsonglőrködéssel deríti a kedélyeket. Váta előadásmódja (általában) olyan, mint egy kötéltáncosé – a néző élvezi, de egyben félti is, nehogy merész gesztusa­ival, erőteljes és kitartott színészi jelenlétével, lendületével, játékával a ripacskodás hálójába zuhan­jon. Ebben az előadásban bravúros játékával nem lóg ki a sorból, talán azért is, mert a halál-alakok egységes stílusban megformáltak, és erős játékkal, jelenléttel bírnak.

Az előadás mozgásbeli (Vava Ştefănescu), hangzásbeli (Şerban Ursachi), díszlet- és jelmezbeli (Adrian Damian), színészi illetve rendezői kidolgozottsága és összhangja tapasztalt és nem először együtt dolgozó alkotócsapatról tanúskodik, beleértve Visky András dramaturgot és a kolozsvári tár­sulatot.

Hogy sikerült-e az ezerarcú Halálnak elbűvölnie K showmant, csak egy az előadás során fel­merülő kérdések közül.5 Ugyanilyen jogosan merülhet fel például az is, milyen értelemben lehet a Földműves K showman? „Csupán” a szeretett lény elvesztése és a senkit ki nem hagyó halállal való szembesülés miatt azonosul e két entitás, a tizenhatodik századi fiktív alak és a huszonegyedik századi médiaguru? Vagy azért is, mert mindketten önmagukkal vívódnak, önmagukon dolgoznak? Művelni nemcsak a földet lehet, hanem saját szellemünket, lelkünket is. A saját élet (lehet) az egyet­len igazi termőföld.

Johannes von Tepl: A földműves és a halál. Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2013.

Rendező: Mihai Măniuțiu Fordító, dramaturg: Visky András. Dalszövegek: Jónás Tamás, Visky András Díszlet- és jelmeztervező: Adrian Damian. Zeneszerző: Şerban Ursachi. Koreográfus: Vava Ştefănescu

Szereplők: Albert Csilla, Balla Szabolcs, Csutak Réka, Dimény Áron, Farkas Loránd, Györgyjakab Enikő, Imre Éva, Kató Emőke, Kántor Melinda, Kézdi Imola, Laczó Júlia, Marosán Csaba, Orbán Attila, Sigmond Rita, Sinkó Ferenc, Varga Csilla, Váta Loránd, Vindis Andrea, Viola Gábor.