Kocsis Tünde: Csemege-séta

A Játéktér 2014. téli számából

A 101 játékterápiás technika című kötetről[1]

Játékterápiáról szóló, 101 játékot leíró kézikönyv? Remek! Recenzáljuk a színházi folyóiratunkba, hiszen (szerencsés esetben) a színház is játékterápia a javából, mind az alkotóknak, mind a közönségnek! – gondolhatnánk. Ráadásul gyakorlati(as) kiadvány: elég a sok elméleti szócséplésből! Igen ám, csakhogy mint megtudjuk, a játékterápia fogalma jóval konkrétabb, mint első hallásra/látásra hinnők. Első naiv lelkesedésünk e könyv színházilag építő jellegének szólt, rákövetkező megtorpanásunk – hogy akkor mi köze van a szó szoros értelmében vett színházhoz, színházi folyamatokhoz – végül higgadt bölcsességbe fullad: a színházhoz mindennek köze van, ami emberi, egyébként nem lehetne a mindenkori ember és világ dinamikus (önarc)képe. Nincs olyasmi, ami ne férhetne be a színház virtuális bejáratán, és esszenciává sűrűsödve ne folyhatna ki a résein. Ha ezek után (is) van kedvük, tartsanak velünk. Elsőként a játékterápia mibenlétére térünk ki.

Pszichoterápiás gyakorlatról van szó, amelyet 3 és 11 év közötti gyerekeknek dolgoztak ki, elsősorban traumák megelőzését és feloldását tűzve ki célul, ugyanakkor diagnózis felállításához is hasznos – vagy akár egyetlen – módszer lehet. Mint tudjuk, a gyermekek igazi és legtermészetesebb nyelve, valamint a tanulás egyik leghatásosabb módja a játék, amely a maga szimbólumrendszerén belül képes megjeleníteni a gyerekeket foglalkoztató rejtett, belső problémákat. A terápia fantáziaterében a játéknyelvet valóságként kezelik, ennek nyomán egy egyezményes, egyedi, kreatív és a terapeuta számára átlátható szimbólumrendszer alakul ki. „Minél inkább kitapintható a képzelet, annál könnyebben befolyásolható. Amikor a diffúz érzelmeket néven nevezik, konkrétan leírják, meghatározzák, a gyerekek megtapasztalják az érzelem izolálását és az intellektuális elhatárolódás módszerét. És amint a szorongások és aggodalmak terítékre kerülnek, könnyebben vizsgálhatók, kezelhetők, átdolgozhatók és »fazonra igazíthatók«. Végül pedig, érzelmileg semlegesíthetők.” (164.)

A terápia során általában különböző játékeszközöket, bábokat, maszkokat, ruhát és egyéb kellékeket használnak, hogy a gyerek minél otthonosabban mozogjon benne.

Két típusa közül az ún. indirekt játékterápiában a gyerek teljesen szabadon alkothat, hogy a tudattalan szimbolikus módon átkerüljön a játék és alkotás terébe, miközben a folyamat már magában is gyógyító jellegű. Ebben a változatban a gyermek maga döntheti el, hogy beszél-e alkotásáról, vagy sem. A másikban, a direkt változatban nagyobb szerepet kap a terapeuta. Bár itt is a gyermek szabad játékából indulnak ki az értelmezések, de a terapeutának kérdései, javaslatai, kérései vannak/lehetnek, és akár be is vonódhat a játékba. A könyv többnyire direkt játékokat tartalmaz, de ezek zömét bármikor szelídebb, indirektebb módon is lehet alkalmazni.

A játékra mint – a maga adekvát módján – szakszerű gyógymódszerre a huszadik század legelején kezdtek gondolni, és a gyermekekkel foglalkozó terapeuták azóta a mai napig formálják, gazdagítják a játékterápia módszereit. Magyarországon a játékterápia egyik előfutára a kolozsvári születésű Polcz Alaine[2] volt, egy másik elismert szakembere pedig Tunyogi Erzsébet. Tunyogi saját intézményében a játékterápiát elsősorban központi idegrendszeri, valamint genetikai károsodott csecsemőknél és gyermekeknél alkalmazza.[3]

Korábbi, a játékterápiát mint olyant bemutató bekezdéseinket nem kizárólag az általunk recenzált kötet alapján fogalmaztuk meg, hiszen a kötet egy rövidke előszó után egyenesen a játékok konkrét bemutatásával kezd. A két szerkesztő (egyikük, Charles Schaefer maga is a játékterápia egyik „atyja”) a világ különféle tájain dolgozó számos játékterapeutától gyűjtött össze ajánlatokat, olyan játékleírásokat, amelyek alkalmazása nem túl költséges, eredeti elképzelésen alapulnak, avagy egy régi, jól ismert játék/eljárás ötletes módosítása révén kiválóak terápiás célokra. A könyv 1-től 101-ig számozva mutatja be a játékokat, mindegyik esetében közölve a szerző/kolléga nevét is, aki azt a szerkesztőknek beküldte.

A könyv elsősorban terapeutáknak íródott.[4] A szerzők következetesen és helyesen közlik, hogy hány éveseknek és elsősorban milyen zavarokkal, problémákkal küzdő gyermeknek ajánlott a felvázolt játék, pl. nem kommunikáló, agresszív, szorongó, neurotikus, hiperaktív, akut traumát átélt, bántalmazott, elhanyagolt, veszteségben részesült (válás, gyász) stb. gyermekek gyógyításáról van szó. Olykor az is jelezve van, hogy egyéni vagy csoportban is alkalmazható technika, továbbá, hogy a szülők is csatlakozhatnak, vagy sem. A könyv szerzői viszont nem tartották fontosnak kihangsúlyozni, hogy némely játékot szigorúan csak terapeuták vagy pszichológusok vezessenek, mert rosszul végződhet laikusok irányítása alatt.[5] A gyűjtemény mégis széles körben tanulságos és tartalmas: bepillantást nyújt a lélekgyógyítás egyik szakágazatába, és élvezhető, mert minden játékleírást konkrét, megtörtént példák színesítenek. A „Figurák mint metaforák” játéknál (143–145.) a terapeuta egy 13 éves fiú példáját írja le: „Az anyát az Ozból ismert Keleti Boszorkány képviselte, magának Mickey Mouse-t szemelte ki, nekem pedig a Hóember jutott. A szerepjátékban a hóember mozgott a két másik között, segített a témák meghatározásában és hozta-vitte az üzeneteket. A játék közben Mickey néhányszor megütötte a Boszorkányt; azaz a fiú biztonságosan tudta kifejezni a haragját. Az ezt követő időszakban képes volt megfelelő dialógusba kezdeni az anyjával.” (145.)

Még mielőtt teljesen szem elől tévesztenők a színházat, beavatjuk önöket tervünkbe, miszerint a szerzők által összegyűjtött játékok mindegyik (azaz nyolc) csoportjából egy-egy (elvétve több) játékot úgy vázolok fel, hogy olykor kapcsolatot keresek az adott játék és a színház(i munka) között. Talán nem sértő senki számára, ha megjegyezzük: színészeket, de mindenféle szakmájú felnőtt embereket igazgatni, rendezni néha olyan, mintha gyermekekkel dolgoznánk, miközben a vezetőben, rendezőben is ott ágaskodik néha a gyermek. Az alapos és rendszeresen gyakorolt önismeret, valamint az emberre – mint az egyik legkomplexebb lényre – való odafigyelés pedig a színházi szakma elengedhetetlen követelménye (kellene hogy legyen). De legyünk konkrétabbak!

A Fantázia-technikák csoportban találjuk a „Tégy úgy, mintha tudnád!” játékot. És máris mintha Sztanyiszlavszkij „mi lenne, ha” tézisénél lennénk; a színészi próbafolyamat azon pontján, ahol a színész még „be nem járt terepre lép”, hogy majd a sok kutató- és építkező munka után összeálljon sajátos hús-vér-verejték karaktere. A játékterápiás leírás azt hangsúlyozza, hogy nagyon fontos a saját képesség iránti bizalom, és példázza egy gyermekkel, aki a cipőfűzés kérésére „Még nem tudom”-ot válaszol. Őt arra kéri a terapeuta, hogy tegyen úgy, mintha tudná, és mutassa meg. A kisfiú egy keveset megmutat, amire pozitív megerősítések adhatók: „Már sokat tudsz! Már majdnem kész!” stb. „Fantáziajáték-helyzetben a gyerek mentesíteni tudja magát a hibázással járó szorongás alól.” (13.) Szerencsés, ha a színházi rendező megelőlegezett bizalmat, majd megerősítő visszajelzést ad a színésznek, és ezzel, miután felmenti őt a hibázástól való félelem alól, lendületet ad a szabad az alkotáshoz.

A „Rózsabokor” nevű játék is a fantáziát hívja segítségül, mert „a fantázia hidat képez a gyerek belső életébe; a gyerek felfoghatja, megvizsgálhatja, és amikor kész arra, birtokba veheti”. (11–12.) A játék lényege, hogy a gyermek hunyja be a szemét és képzelje magát rózsabokornak. A terapeuta megengedő, nyitott kérdéseket tesz fel a gyermeknek, hogy minél részletesebben „rálásson” az allegorikus bokor milyenségére, minőségére, és elmondja azt. (Egy ilyen képzeletjátékkal kezdeni a színházi „favágást” bizonyára mind önismereti, mind kapcsolati és hangulati téren pozitív hozadékú lenne.)

Egy másik csoportba, a Történetmesélő technikák közé olyan játékok kerültek, amelyek – általában játéktárgyak segítségével – beindítanak valamilyen allegorikus történetmesélést, avagy a gyermek konkrét élethelyzetei, eseményei tárulnak fel a „játék” kérésére. Ilyen a „Kártya mese játék”[6] (16–18.) A játékosok elé kitesznek egy pakli kártyát. Sorban következve minden játékos két lapot fordíthat fel, a feladat pedig abban áll, hogy a felfordított kártyáján levő figurákra és számokra mindenki találjon ki valamilyen mesét, történetet, illetve ezek segítségével folytassa a megkezdett történetet. Az ilyen technikák sem ritkák színházi berkekben. A karakterformálás gyakran sokkal nagyobb ívű, mint amit a néző belőle lát, persze a színészi alakítás mélységéből sejthető, hogy mennyire dolgozta ki a színész karakterét. Nézetünk szerint a jó színész akár órákat is képes beszélni szerepéből és szerepéről.

A Kreatív technikák csoportjába került tevékenységekhez anyagokra van szükség: ceruzákra, filcekre, gyurmára, agyagra, papírra, szövetekre stb. Az alkotás után pedig a gyermek bemutatja alkotását. Mindegyik folyamatban a fő tézis: Nincs rossz alkotás! (Mennyire felszabadító volna, ha egy rendező ezzel kezdené. Aztán egy adott ponttól persze jelezni kellene, hogy innentől van rossz alkotás is, és csak a jó marad.) A terápiában a gyerekeknél az önkifejezésen van a hangsúly, és nem a művészi képességen – az első ugyanis felszabadít, az utóbbi előhozza a gátlásainkat, önbizalomhiányunkat és erőlködővé tesz, mert meg szeretnénk felelni.

Az anyagok nyújtotta projekciós felületből olykor megérintő alkotások születhetnek: „egy nyolcéves rákos kisgyerek spontán elkezdett beszélni a halálfélelméről, ami erősen felzaklatta és szavakban nem tudta folytatni. Viszont rögtön a gyurmához nyúlt, és úgy fejtette ki tovább a témát, hogy szépen kidolgozott, különböző méretű angyalokat dekorált ki.” („Kreatív gyurmázás”, 48.) Az „Érzés-fa” játékban a terapeuta arra kéri a gyermeket, hogy miután megismerte a gyümölcsök „érzéstartalmát” (sárga: vidám; kék: szomorú; piros: dühös; zöld: féltékeny), tegyen annyi és olyan színű gyümölcsöt a fára, amennyit és amilyent akar, majd ha van kedve, szedjen le egy gyümölcsöt, és mondja el, mikor volt olyan érzése. (66–67.) „Ez a technika segít nekik, hogy felfedezzék: joguk van az érzéseikhez. Ezután a terapeuta feladata az, hogy együtt kidolgozzák a különböző érzelmek kezelésének elfogadható módozatait.” (66.)

A Társasjátékok csoportban sok ismert társasjátékot találunk új, „terápiás” köntösben, például megjelenik a dominó, a sakk,[7] a biliárd. A „Módosított marokkó” játékban (75–76.) az előbbi játékhoz hasonlóan használódnak a szín-érzelem párok, csak sokkal több szín és érzelem található benne, és a sikeresen elmozdított pálcika után (itt is) a játékosnak „el kell” mesélnie egy olyan helyzetet, amikor azt az érzelmi állapotot élte át, amit a pálcika színe mutat. A játékosnak meghatározott számú „passzolási” lehetősége is van.

A játék(csoport)ok között sok átfedés és ismétlés is van. Így a Bábozás csoport játékai befértek volna mind a Történetmesélő technikákhoz, mind az Eszközös játéktechnikákhoz, de ott vannak a Csoportos játékok között is. Tény viszont, hogy a játékterápiában fontos szerepet töltenek be a bábok, és ezek képezik – a könyvbéli játékok alapján – a játékterápia leginkább dramatikus vonalát. Meglátásunk szerint viszont jóval több dráma- és szerepjáték lehetne a játékterápiában…

Visszatérve a bábokra, általuk lehetőség nyílik a személyes és metaforikus történetmesélésre, amelyben a gyermek kifejez(het)i érzéseit és cselekvését konkrét életkörülményeinek megfelelő helyzetekben.[8] „A másik oldalról pedig a terapeuta arra tudja használni a bábukat, hogy kifejezze megértését és korrekt érzelmi élményt nyújtson.” (102.)

Ezen a fejezeten belül találkozunk a Püfölke és a babaház módszerrel (94–97.), melyhez egy Püfölke nevű bokszzsák és egy elkerített, biztonságos, agresszió kifejezésére alkalmas terület, amolyan babaház szükséges, ahova a kliens nyugodtan elvonulhat, hogy túláradó érzéseit Püfölkén levezesse. Ez nemcsak püfölés, hanem ölelés is lehet, illetve szokott lenni. Lássuk be, számos intézményben, de talán még az utcákon is elkelne néhány Püfölke és babaház. A bábozás és rokon eljárásai tízéves korig alkalmazhatók sikeresen, és általában jobban szeretik a gyermekek azokat a bábokat, amelyeknek a szája is mozgatható. Az „Egyrészt-másrészt” játék (107–109.) sem megvetendő, hiszen a bábpáros, Egyrészt és Másrészt segít az ellentmondásos érzelmek azonosításában, az ambivalencia elfogadásában. „A dolgok jó oldalát az egyik báb képviseli, a kellemetlen oldalát pedig a másik, és egymással beszélik meg a helyzetet.” (108.)

A püfölkéshez hasonló számos „haragkiadó” játékleírás van még, mint például az Eszközös játéktechnikák közé sorolt „Harag-pajzs” (134.). „A gyerekeknek (no persze, a felnőtteknek is) nem árt megtanulni, hogy a harag nem egy elsődleges érzelem, hanem egy tanult, elhárító reagálás. Az igazi érzelem vagy nehézség felismerésétől véd meg (és egyúttal el is térít attól, akadályozza a pontos helyzetértékelést). Voltaképpen tehát egy figyelmeztető jelzés, érdemes megismerni a haragos indulat hátterét.” (134.) A gyermek maga készít egy pajzsot, melyre ráfesti a harag külsődleges jeleit (okát, „kinézetét”, indulatszavait), a pajzs belső oldalára pedig a harag jelentkezését megelőző érzések ábrázolása kerül. Hétéves kortól felfelé alkalmazható, és nem alkalmas olyanoknak, akiknél éppen a harag megélése lenne fontos.

Az Eszközös játéktechnikák csoportból a „Varázs-szőnyeg” (116.) lenne alkalmazható a színházban is. A színes, rojtos, semmi másra nem használt szőnyeg egyszerűen egy békés és védett helyet képvisel, amely képzeletben elviheti a „rászorulót” valamilyen képzeletbeli kívánatos helyre. A Fényképalbum technika (122.) különösen jól működik a gyerekeknél gyászmunka esetén, mert a családi fotókat rendezgetve, róluk mesélve sok érzést előhívnak, megosztanak. Ehhez hasonló technika a színházban a karakterépítéshez járulhatna hozzá, hiszen olyan képeket kellene keresni, esetünkben találni/készíteni, amelyek a karakter teljes életívét lefedik. A színházi munka során is gyakran az intuíciónk és fantáziánk segítségével töltjük ki/be a szereplők, helyzetek környékén tátongó üres helyeket, ahogy a szintén talált képekkel dolgozó Az én babakönyvem (167–168.), [9] vagy az Apatervezés (67–69.) technika esetében történik, amikor a gyermekek a hiányzó szülő alakját és jelenlétét próbálják (valamennyire) pótolni. [10]

Az Egyéb technikák között találjuk az „Újrakezdés menyasszonyi ruha ceremóniával” címűt (170–172.), amely a rituális színház eszközeit használja. A szexuálisan kihasznált gyerekeknél a szégyen az önbecsülés fő mérgezője – olvashatjuk. A tisztátlanság érzésétől szenvedő abuzált gyerekeknél a fájdalom oldását célzó technikák után jöhet egy esküvői szertartás lejátszása, hogy a gyerek az újrakezdés, helyreállás élményével távozzon.[11] A „Tizenkettőt-az-egyre” nevű játékból pedig arra csodálkozhatunk rá, hogy: „tizenkét pozitív állítással lehet egy fájdalmas megjegyzés inzultust semlegesíteni.”(174.)

Az Idővonal a padlón (180–181.) technika is sok esetben alkalmazható. A különböző szimbolikus jelentésű tárgyakkal vagy szavakkal kirakott életútra való rálátással, a jelentős emlékek megragadásával magabiztosabb „jö- vőbe nézés, jövőbe lépés” érhető el.

A játéktechnikák zöme időben kiterjedt, több találkozás alatt is elő-elővehetők a bábok, a megismert játékok és technikák. Olykor lehetőség van a saját, korábban elkészített alkotásokat újra megnézni és a lezajlott belső változások tükrében változtatni rajtuk.[12] Milyen lenne egy olyan színházi előadás, amely minden hónapban egyszer (mondjuk 12 hónapon keresztül) előadódna, de oly módon, hogy mindig egy előbbi előadáson alapuló új előadást, bemutatót látna publikum. „Ugyanazok” a karakterek hónapról hónapra új, saját, improvizációk alapján megvalósított történetben jelennének meg. …Sorozatszínház!? Talán már valahol a világon volt vagy van is ilyen, kár, hogy itt, az erdélyi körülmények között ez utópisztikus.

De visszatérve a realitáshoz, kedves olvasó: a morzsáiban bemutatott játékterápiás könyvet, amennyiben kifejezetten színházi témában keres olvasmányt, bevallom, különösebben nem ajánlom, de ha arra is kíváncsi, hogy a gyermeki, ill. az emberi problémákat, traumákat milyen játékokkal lehet (fel)oldani, akkor örömmel. És hogy ne ilyen „nyakkendősen” zárjam a virtuális együttlétünket, megosztom a „Csemege-séta” (190–192.) játékleírást is, mely arról szól, hogy a terapeuta elsétál a gyerekkel egy közeli csemegeboltba, és az úton, ha úgy van kedvük, beszélgetnek. Oh, azt már nem is merem leírni, hogy milyen kedves és játékos, és talán nem kevésbé terápiás lenne, ha egyszer, egy színházi előadás után, a színészek és egyéb színházi alkotók – akár karakterükben maradva, vagy levetkőzve azt – eljönnének velünk, nézőkkel, csak úgy, egy sétatéri Csemege-sétára.

________________________

[1] Heidi G. Kaduson, Charles E. Schaefer (szerk.): 101 játékterápiás technika. Gyermek/serdülő sorozat 7., Animula Kiadó, Budapest, 2009. (Az Animula egyrészt szakkiadó, amely több ágazatban ajánl saját kiadású könyvet, másrészt szakkönyvesbolt, amely más kiadók pszichológiai/pszichiátriai témájú könyveit is kínálja. Honlapján a Művészetterápia keretén belül is figyelmünkbe ajánl köteteket, például a következőt – Boldizsár Ildikó: Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a mindennapokban. Magvető, Bp., 2010.)

[2] Ő vezette be a gyakorlatba pl. a világjáték-eljárást. „A gyermeknek a világ lekicsinyített figuráiból és alkotórészeiből (játék házak, emberek, állatok, fák, növények) kell megépítenie a saját világát. Ebből a produktumból és az építés más jellemzőiből kap támpontokat a szakember arra nézve, hogy vajon milyen belső-külső tényezők befolyásolják a gyermek jelenlegi állapotát. Később ezen eszközök felhasználásával játék is kialakulhat, mely a további terápiás folyamatba is beépül.” www.gyermekdrama.hu/cikkek/jatekterapia/

[3] www.tunyogi.hu/modszertan/

[4] Egyes játékokat, például az elsőként bemutatott „Játsszunk babát” címűt mégis, egyenesen szülőknek ajánlja a könyv, a nagyobb testvérnek a második gyerek születése utáni szorongását lehet oldani vele. (Ajánlott olvasmány még, ha óvodapedagógusok, szülők által is alkalmazható „fantáziajátékokat” olvasnánk, Gőbel Orsolyának a Klaus W. Vopel ötlete alapján írt, elsősorban 3–6 évesek esetében hasznosítható Varázsjátékok című ötkötetes sorozata, amely Budapesten a L’Harmattan Kiadónál jelent meg a 2000-es években. A könyvsorozat főleg az önértékelés, önelfogadás megerősítésére, a szocioemocionális készségek, a kreativitás fejlesztésére kínál módszereket. Némely játékok meditatív jellegűek.)

[5] „A képzeleti ráhangolódás” (8–11.) című játék a gyermek relaxálásáról és imaginálásáról szól, és a konkrét példa ellenére nincs kifejtve, hogy a helytelen, szakavatatlan imaginációvezetés mennyire kockázatos lehet.

[6] A játékok elnevezésénél híven követtük a könyv helyesírását.

[7] „Ha a terápiát olyan lehetőségnek tartjuk, ami segíti az egyént viselkedése, hozzáállása tudatos uralásához és abbéli változások véghezviteléhez, amelyek aztán kihatnak az életminőségére, akkor a sakk terápiás eszköz.” (91.)

[8] „A szerepjátékok és viselkedés-próbák fejlesztik az empátiát. (…) A bábozás a játék hatékony formája,
kombinációk és lehetőségek végtelen számával. A gyermek készségesen azonosul az állat- és emberfigurákkal és problémáikkal, és elkezd alkalmas problémamegoldó stratégiákon gondolkodni. (…) A gyermek képes »cselekedni« a bábokon keresztül, kfépes kipróbálni különféle viselkedéseket és megoldásokat, megfontolni a maga és mások számára a következményeket.” (105.)

[9] 10–15 tetszőleges babaképpel és egy albummal dolgozva alakul ki a kép a nevelt gyermekben, hogy milyen volt, és hogyan érezhetett ő babaként, és ez hogyan hatott azóta és jelenleg rá.

[10] 6–10 éves gyerekeknél ajánlott módszer. A gyermek különböző anyagokból megalkot egy apafigurát, miközben a terapeuta beszélteti őt választásairól, és az apának tulajdonított érzéseket, különböző színekből/formákból megalkotva, az apafigura inge alá helyezik.

[11] „A szertartás tetőpontja a »kihirdetés«, a játékban a terapeuta (magam egy bűvös pálcát lengetek közben) a megtisztulást nyilvánítja ki ünnepélyesen: »Varázs ide, varázs oda, mire hármat számolok, elmúlt, ami elmúlt, minden újrakezdődik, vadonatújan, csillogón és tisztán… Egy… kettő… három! Kész, az újrakezdés elkezdődött. Te most szabad vagy, hogy mindent újrakezdj!«” (171.)

[12] Erről szól az „Átváltozás játékleírás”. (51.)