Kocsis Tünde: Boldogok A

A Játéktér 2016. téli számából

Visky András Ki innen című kötetéről[1]

Visky András. Egy név, amelynek hordozója szorosan összekapcsolódik a színházzal és − írói, költői, dramaturgi, teoretikusi, tanári és rendezői munkássága által nemcsak Kolozsváron, hanem Erdély, Magyarország és az Amerikai Egyesült Államok hatókörében − a nagyvilággal is.

Ki innen − az újonnan megjelent, sokadik drámakötetének címe. És kérdezhetjük: Ki – honnan? (Ki – hova?) Valaki: innen? Valaki: közülünk?…

Az új kötetben hét színházi kísérlet található, de ezek közül négy dráma műfajilag és mint szöveg annyira kidolgozott és pontos, hogy a „kísérlet” megnevezés csak annyiban érvényes rájuk, amennyiben minden egyes előadásra szánt szöveg kísérlet, az élő előadás megszületésének egyik lehetséges kiindulópontja és alkotóeleme.

Az első dráma címe: Visszaszületés. Ez a kifejezés érvényes az egész kötet vonatkozásában is, hiszen a benne levő írások felkérésre születtek,[2] és a világ több részén bemutatták őket, így lényegében a már életre kelt szövegek visszaszülettek a nyomtatott betűk világába, hogy onnan újabb fogantatások lehetőségét kínálják fel, és kísérletet tegyenek önmaguk konzerválására a nyomtatott idők végezetéig.

Az alábbiakban mi magunk is kísérletezünk. Annak a kockázatát vállaljuk, hogy mindegyik írásról egyetlen összetett mondatban szólunk. Ezt a tömörséget utána azzal oldjuk fel, hogy számba vesszük a szövegek közös vonásait, remélve, hogy az értekezés végére kirajzolódik a Visky-szövegek világának egy alapvetően valós és árnyalt arculata.

1. A Visszaszületés[3] egy munkatábort megjárt Névtelen férfi szabad versben megírt (mono)drámája,[4] aki a „nincs honnan visszajönni / és nincs hova visszamenni” (46) légkörében identitását vesztve, önmagát csak a fojtogató emlékek erdejében találja meg, valamint abban a feladatban, hogy megírja a történteket, miközben a vele élni akaró Feleség fokozatosan távolodik tőle,[5] hiszen az élő kapcsolat lényegét – a társra irányuló figyelmet – elapasztja a fogolytudat és a fortyogó (ön)vádak sűrűje.

2. A Pornó – Feleségem története[6] egy romániai (utca)lány érzékletesen bemutatott életdrámája, amelyben a szentek érzékenységét és odaadását megvalósító élete a szemünk előtt morzsolódik fel a 80-as évek önkényuralmi rendszerének őrlőjében.

3. A Green Relief[7] egy performansz, amely Ellsworth Kelly Green Relief című festménye alatt és előtt játszódik, benne egy férfi és egy nő, miközben sugallatot várnak a műalkotástól, és egyben menekülési lehetőséget keresnek egy szorító helyzetből – akarva-akaratlanul maguk is eleven és kimerevedett részeivé válva a műnek, megidézve a folyamatos teremtődést és jelen pillanataink végtelenbe ágyazottságát.

4. A Megöltem az anyámat[8] egy árva lány, Bernadett balladisztikus, egyben szimfóniaszép módon kibontott életdrámája, amely többek között arról vall, hogy az élőktől való elhagyottságot nehezebb elfogadni, mint a halálba távozottak hiányát, hiszen míg az utóbbi a sorssal (vagy Fennvaló akaratával) van összhangban, és a földi lét szempontjából lezárt folyamat, addig az élő személyektől származó elutasítás egy örök eltaszítottság, megbélyegzettség és mérhetetlen szeretetvágy érzésével gyötri az élni akarót.

5. A RádióJáték[9] annak a csodának a drámája, és annak a drámának a csodája, hogy a kiszolgáltatottabb körülmények között is van, ami a létezés minden kicsinyességén túlmutat, és valami egyetemes egységbe emel.

6. A Bevégezetlen ragyogás[10] egy librettó, amely Örkény István egyperceseire íródott, egy maximálisan nyitott, szabadversekben rögzített, amolyan szabad gyökként elképzelhető szöveg, amelyben felidéződik egy prostituált lány sors előli, kudarcban végződő szökése.

7. A 2010-ben írt szövegben a Nem fogok félni többet a nagy szavaktól címet egy Esterházy Péternek ajánlott bohóctréfa követi, amelyben a csattanó alázatos megsemmisülésként, főhajtásként is értelmezhető.

A kötet nyolcadik színházi kísérleteként foghatnók fel az Utószót is („Jókor kérdezed”: Láng Zsolt kérdéseire Visky András válaszol) − amelyben a szerző a színházi munka problematikusságáról, kortárs dramaturgiai irányvonalakról, saját alkotásainak néhány kulisszatitkáról és aktuális projektekről beszél −, olyan értelemben, hogy maga a színházcsinálás folyamata is tele van a sikertelen próbálkozások drámáival, és az ezeket olykor felülíró kis csodákkal.

Ebből a záróinterjúból ismerjük meg Visky András egyik-másik ars poeticáját is: „Tulajdonképpen egy olyan dramaturgiára vágyom (…), amely a nézőből vagy forró, vagy jéghideg reakciót vált ki (…), sőt a személyt magát is szembefordítja önmagával” (330). „… A színpadon lehetetlen egy embernek jelen lennie, (…) a színház terében legalább három, de sejtésem szerint négy személy van jelen mindig, ez a minimum, és pontosan ez idézi elő a színházi szövegnek a térképző, beteljesítésre váró karakterét. Hogy tudniillik a nyelv nem csak hang, hanem elsőrendűen visszhang. Egyébiránt ez a hangzó szöveg érdekel mostanában a színházban” (340).

Kiderül továbbá, hogy mit gondol a színházi szövegről, amely: „napjaink színházában tiszta adaptáció, ami viszont nem születhet meg az előadás egészére vonatkozó vízió hiányában” (145). A mai színházi tendenciákról kifejtett véleménye pedig az, hogy egyre inkább az esemény veszi át a teret a színházban: „a színházi formák performatív karaktere a perifériára tolta ugyan a drámát mint hagyományos értelemben vett műnemet, de ismét beengedte például a költészetet. Nagyon erős vonulata a kortárs színháznak az úgynevezett kis történetek színpadra állítása nagy történetek romjain vagy inkább tükrében. (…) Everything goes, de, úgy tűnik, leginkább a dramaturgiailag nyitott szövegek, amelyek a lehető legrugalmasabban fogadnak be különféle játékstílusokat” (343−344).

Mint ígértem, szemlézzük kissé e szövegek visszatérő témáit, sajátosságait.

Az írások többségének főszereplője egy kiszolgáltatott, elnyomott, azonosságától megfosztott személy, amely helyzetéből nem tud szabadulni, mert (történhetett bár minden a múltban) az ránehezül jelenére. „Fogolynak születtem / ez az én formám” (Visszaszületés, 33).

A kötet négy meghatározó alapműve dokufikció, más néven dokumentumdráma: a romániai kommunizmus éveiből és a 90-es évekből tudósítanak. A szerző valós személyek, gyakran akár családtagok élettörténetéből és saját múltjából ihletődött.

A címek olykor sokkolnak (Megöltem az anyámat, Pornó – Feleségem története[11]), ám maguk a szövegek könyörtelen finomsággal leszámolnak a címek keltette előítéletekkel.

Majd’ minden tárgyalás alatt levő színműben a főszereplőnek vagy nincs neve (Visszaszületés: Névtelen férfi), vagy nem tudjuk, mi a valós neve, csak azt ismerjük, amit más adott neki (Célszemély, Pornó – fedőnév a szekusdossziéban), vagy nincs megelégedve a nevével, így a Megöltem az anyámat dráma főszereplőjének Griguca Irén az eredeti neve, de a nevelőanyjától kapott névvel sincs megelégedve: „a Bernadett sem túl jó, nem vagyok én Bernadett, de mégsem Irén” (205). – A név mint identifikációs szignifikáns van jelen, megmutatja, hogy a főszereplő mennyire „arctalan”, mennyire veszítette el, illetve próbálja megtalálni (újra) az identitását.

Az identitáskeresés a nyelvhez való önreflexív viszonyban is tetten érhető. A főszereplők rácsodálkoznak nyelvi rutinokra, vagy akár egyedi metanyelven kommunikálnak. „Amikor hazajöttem / amikor ez a mindenki által / azonnal félreismert nemén / visszaszületett ide / meglátogattuk későbbi feleségem / családját és szűkebb rokonságát / akik maguk is hazajöttek visszatértek / oda ahol már nem volt otthonuk / de ők azért kijárták a régi lakásukat // Kijárták a lakást – micsoda mondat ez is…” (Visszaszületés, 41) „A mennyországban például csipeszül beszélnek. A meztelen és árva Isten… (…) A pokolban mindenki a saját nyelvén beszél… Két lélek nincs, aki ugyanazt a nyelvet beszélné…” (Megöltem az anyámat, 202)

Visky András drámáiban jelentős mértékben jelen van a spiritualitás, a keresztyén vallásos világnézet, így változatos „istenkép(zet)ekkel” is találkozunk: „Öreg gyermek / vénséges vén kisfiú / tehetetlen isten” (26). „Fogolynak születni / az ő képére és hasonlatosságára…” (34) Gyakran biblikus utalásokkal találkozunk: egy Öreg a barakkban szétosztogatta saját fejadagját és mondta az írást, miszerint Jób megnyerte a fogadást, amit a Világ Ura és a Sátán kötött, most pedig rajtunk a sor, hogy megnyerjük-e, mert a Világ Ura most vesztésre áll (62). „A csend akkorára nőtt / mint a jeruzsálemi / templom építésekor / amikor sem kalapácsnak / sem vésőnek / sem egyéb szerszámnak a zaja / nem hallatszott” (52); erről tanúskodik a Bevégezetlen ragyogás c. librettó vége is: „terített asztal / utolsó vacsora / s az ára // elrejt és befogad / az Isten ruhatára” (324).

Jelentős helye van a drámákban a rítusoknak, rituáléknak is, akár közösségi, akár egyéni személyes szinten. A Visszaszületés főszereplője például kísérletet tesz egy kő elhelyezésére a levegőbe (a Kar követi a mozdulatokat), miközben ezt mondja: „A névtelenek / a füstben lebegők / a hangtalanok / a meg nem születők / az eltörölt arcúak / emlékére helyezem el / ezt a követ / levegőbeli sírjukra” (21−22). A Green Relief c. performanszban pedig „a megvakarás rituáléjával” találkozunk, amely lényegében egy: „szótlan, ügyetlen jelenet, szerelem-koreográfia. Bohóctréfa” (189).

Visky András rendezői javaslatai és víziói noha olykor nagyon erőteljesek és meghatározóak[12], felülírhatóak, és gyakran találunk bennük szándékosan ellentmondásos kijelentéseket: „Bernadett történetében semmit nem találtam ki, valamennyi eleme – a személyek, a nevek, a helyszínek, a kor – mindenestől fogva boldog és rettenetes fikció” (196). „Írom a megjegyzéseket: magamnak írom, nem másnak. (…) A rendezői utasítások, az előadásra vonatkozó javaslataim (…) feledhetők” (256). „A reménybeli előadás mérhetetlenül többet tud a szövegről, mint a szerző” (86).

A szövegben a nagy drámai pillanatok ellenpontozva vannak komikus, néha önironikus részekkel, emiatt nem csak olvasmányosak, de egy működő színházi nyelvet képviselnek – erről tanúskodhat az a tény is, hogy a kolozsvári színház két színésze rendező nélkül létrehozta a Megöltem az anyámat előadást.

Humoros részek tárják fel a leginkább az embereket önmagukból kifordító önkényuralmi rendszerek fonákságát, például rámutatnak egy besúgó emberségére − Görény úr, a közismert besúgó a zuhanyzófülkében állva osztja meg segítő szándékú információit az utca gyermekeit boldogító lánnyal a Pornó – Feleségem története c. drámában. Ugyanitt a titkosszolgálati jelentések nevetségességét látva is felengedhetünk: „Tudod mit, / gyere szeretkezzünk nekik (…) a poloskásoknak” (134). Később pedig egy egész jelenet szól arról, ahogy a hatóság embere gyenge felvételről hallgatja, és vissza-visszatekerve a tekercset értelmezni próbálja a Célszemély(ek) boldog szeretkezését.

Az önkényuralmi rendszerek kiszolgálóinak gyávaságára egy erős, sűrített jelenet mutat rá: a vörös tehén hamva, a Visszaszületésben. Azon belül pedig ilyen önironikus részek találhatóak: „mi magunk is éreztük feszülni keblünkben / az ősi bátorságot / de azért jó ha szólnak / jó ha engedélyt adnak nekünk / bátornak lenni” (49).

A szövegek a Nő-Férfi kapcsolatok problematikusságát is megjelenítik. A Nő általában a nyitottság, a merészség, a lelkesedés, a gyöngédség jegyeit hordozza, míg a Férfi gyakrabban zárkózott, görcsös, menekülni akaró, de mindkét nem a rendszernek maximálisan kiszolgáltatott, hangsúlyos, továbbá a Férfi és a Nő egymásra utaltsága. Az, hogy csak egymás által oldódhat fel minden szorongás. „Az én kezem, az ő keze, / egy ember, és még egy. / Két ember miért több, mint két ember? // Ne engedj el, kéz, el ne engedj” (Pornó – Feleségem története, 107). „Értsd már meg, nincsenek »emberek«, csak te vagy meg ő meg én, találkozások és eltűnések…”, (182) olvashatjuk a Green Relief Nő szereplőjének válaszát aggódó társának.

A recenziót egy olyan rész idézésével zárjuk, amely rámutat arra, hogy a boldogság egyik lehetséges kulcsa milyen irányba keresendő[13]: „Ha semmi más, / csak a forró kezek tánca, / csak a kezek egyesülése / volna szerelem, / már csak azért is megérné / élni és halni, / élni hagyni és halni hagyni” (140). De hogy kik a boldogok, és hogy lényegében ki nyeri meg a fogadást – az (mert) rajtunk is múlik −, továbbra is kérdés.