Klasszikus és horizontális terepszemle – riport a hierarchikus és közösségi színházi alkotói/szervezeti modellekről

A riport anyagát szerkesztette: Biró Réka és Deák Katalin.

Megjelent a Játéktér 2024-es őszi számában

A szöveghez használt képek szabad asszociációt ajánlanak az olvasó számára a klasszikus és a horizontális munkafolyamatok kapcsán.

Jelen lapszámunkra készülve arra voltunk kíváncsiak, hogy az erdélyi magyar színházak dolgozói milyen tapasztalattal rendelkeznek a hierarchikus és a közösségi munkaviszonyok tekintetében, miben felszabadítóak ezek számukra, illetve milyen nehézségekkel járnak. Mindemellett arra is rákérdeztünk, milyen volna számukra a színházi dolgozók ideális hierarchiai listája. Anonim kérdőívünket bábszínész, színész, előadóművész, dramaturg, látványtervező, grafikus, művészeti titkár és menedzser is kitöltötte. Válaszadóink 48%-a 30 és 40 év közötti, 22%-uk 50 és 60 év közötti, illetve 15-15%-os volt a 20 és 30, valamint a 40 és 50 év közöttiek részvétele.

A válaszadók 68%-a állami intézményben dolgozik, 26%-uk szabadúszó vagy olyan, aki függetlenleg szférában dolgozik, esetleg már elhagyta a pályát. 84%-uk azt jelölte be, hogy beosztott pozícióban, 5-5% vezetői pozícióban vagy szabadúszóként dolgozik.

[az ideális hierarchiai lista]

Állítsd fel a színházi alkalmazottak számodra ideális hierarchiai listáját: 1-es számot kapjon az, aki a hierarchia csúcsán állna, 10-es számot meg az, aki legalul. Ugyanazt a számot több alkalmazott is kaphatja – hangzott a kérdésünk, amelyben arra voltunk kíváncsiak, hogy ideális helyzetben miben változna – ha változik – a jelenlegi színházi alkalmazottak hierarchiai listája, hogyan viszonyulnak egymáshoz a feladatkörök és az azokkal járó felelősség, milyen különbségek és hasonlóságok olvashatóak ki egy rangsorolásból, egymás viszonylatában melyik fölé vagy alá helyezzük a munkaköröket, esetleg melyek azok a pozíciók, amelyeket egyenrangúnak képzelünk. A listában 30 különböző munkakört adtunk meg, ezek nem fedik le teljesen a színházi munkával járó összes feladatkört, viszont nagyrészt minden színházi (főleg állami) intézményben megtalálhatóak. Az összesített eredmény szerint a színházi alkalmazottak ideális hierarchiai listája a következő:

1.      igazgató (43)

2.      művészeti vezető (48)

3.      rendező (48)

4.      gazdasági vezető (51)

5.      jogtanácsos (54)

6.      díszlet- és jelmeztervező (56)

7.      dramaturg (58)

8.      irodalmi titkár (60)

9.      PR- és sajtóreferens (61)

10.   pályázati felelős (62)

11.   hangosító/világosító (63)

12.   művészeti titkár (63)

13.   színpadmester (66)

14.   titkárnő (67)

15.   ügyelő (68)

16.   könyvelő (71)

17.   színész (72)

18.   közönségszervező (74)

19.   sminkes/fodrász (77)

20.   asztalos/lakatos (79)

21.   öltöztető (80)

22.   szabó/varrónő (80)

23.   díszítő (81)

24.   kellékes (81)

25.   beszerző (86)

26.   sofőr (86)

27.   pénztáros (88)

28.   ültető (95)

29.   takarító (104)

30.   önkéntes (107)

Láthatjuk, hogy a válaszadók által felállított lista összességében nem tér el lényegesen a hagyományos szervezeti struktúrától, legfeljebb esetenként, különböző beosztások egymáshoz való viszonyításában olvasható ki váratlan pozicionálás a hierarchiapiramisban.

A válaszadók a vezető pozícióval rendelkező feladatköröket (igazgató, művészeti vezető, gazdasági igazgató) változatlanul a lista legelejére helyeznék, ugyancsak ide pozicionálják az alkotói folyamathoz kapcsolódó munkaköröket (rendező, díszlet- és jelmeztervező, dramaturg). Érdekesség, hogy a hierarchialistán vezető helyre került a jogtanácsos is.

Az ideális létrán következik néhány beosztás az adminisztrációs irodából (pályázati felelős, titkárnő, könyvelő), a marketingirodából (irodalmi és művészeti titkár, PR- és sajtóreferens) és olyan színházi tárak munkaköreiből, amelyek szorosan színpadközeli, produkciós feladatokat látnak el (hangosító/világosító, színpadmester, ügyelő). Ezt követően a harmincas listán 17-dik pozícióval következik a színész.

A piramis alsó részére kerülnek olyan műhelyek alkalmazottai, amelyek távolabbról segítik a produkció létrejöttét (pl. asztalos, szabóság, beszerző stb.), illetve a válaszadók ide helyezték a szervezési csoporthoz, közönséggel közvetlen kapcsolatba kerülő feladatköröket is (közönségszervező, pénztáros, ültető stb.). A lista legaljára az önkéntesek kerültek, minek oka talán abban rejlik, hogy a romániai magyar színházak közül kevés az olyan intézmény, amely kialakított egy stabil, jól kiépített önkéntes rendszert.

[mi is az a klasszikus színház?]

Kérdésünkre, hogy határozzák meg a klasszikus (hierarchikus) alkotói folyamatot, a kérdőívet kitöltők szabadon válaszolhattak, azaz leírhatták saját nézőpontjukat, hogy számukra mit is jelent a klasszikus munkaviszony.

A 19 különböző meghatározásban 14 alkalommal találkozunk a rendező szóval a következő kontextusokban:

(1)   a rendező álmodik valamit, s mindenki azon van, hogy azt megvalósítsa;

(2)   igazgató, művészeti vezető és rendező – triumvirátus a hierarchia csúcsán;

(3)   egy rendezői vízió megvalósítása a színházi alkalmazottak közreműködésével, a rendezői igények végrehajtásával;

(4)   az igazgató megbízza a művészeti vezetőt, hogy hívjon egy rendezőt…;

(5)  a rendező elképzelését a színész saját személyiségével, tapasztalatával kiegészítve végrehajtja;

(6)  egy ember, általában igazgató/rendező, rendszerint férfi nemű, koncepciója, ötlete, viziója…;

(7)   a rendező szava szent, a színész kvázi annak a végrehajtója.

Ebből a néhány idézetből is kitűnik, hogy a rendezőhöz leggyakrabban csatolt szavak, kifejezések itt a következők voltak:

•   rendező + álmodik

•   rendező + hierarchia csúcsa

•   rendező + vízió/koncepció/elképzelés

•   rendező + férfi

•   rendező + szent

•   rendező + létrehoz

A 19 alkalommal megjelenő rendezőhöz képest a színész mindössze 4-szer kerül említésre, a hozzá csatolt szavak a klasszikus színház meghatározásában a következők:

•   színész + segítő (a rendező létrehoz egy előadást a színészek segítségével)

•   színész + végrehajt/végrehajtó

A rendezőn és a színészen kívül a következő színházi dolgozók jelennek meg a klasszikus színház meghatározásában a következőképpen:

(1) tekintélyelven működik, és annak ellenére, hogy díszletépítő nélkül és jegypénztáros nélkül nincs előadás, simán a létra aljára helyezi ezen munkatársakat, és lenézi őket;

(2) rendezői vízió megvalósítása színházi alkalmazottak közreműködésével;

(3) az igazgató megbízza a művészeti vezetőt, hogy hívjon egy rendezőt, aki a gazdasági igazgatóval való tárgyalás után létrehoz egy előadást a színészek segítségével;

(4) Egy ember, általában igazgató/rendező, rendszerint férfi nemű, koncepciója, ötlete, víziója megvalósításában közrejátszó más alkotók csoportosulása. Látszólag közreműködés, gyakorlatban viszont kiszolgálás, egy központi ötlet gyarapítása. Ezt a folyamatot általában egy nagyobb autoritással rendelkező figura vezeti, őt honorálják a legjobban. A közreműködést követően ő az, akit leginkább méltatnak. A produktum az övé.

•   díszletépítő, jegypénztáros + a létra alja

•   színházi alkalmazottak + közreműködők

•   igazgató + megbízó

•   művészeti vezető + hívjon rendezőt

•   gazdasági igazgató + tárgyalás

•   más alkotók csoportosulása + kiszolgálás

Válaszadóink szerint tehát a klasszikus színházban – a meghatározásokban megjelenő számot tekintve – a rendező az, aki elengedhetetlen. Ő legtöbb esetben a hierarchia csúcsán álló szent férfi. Álmodik, van víziója, koncepciója és létre is hozza azt, amit elképzel.

A rendező után a színészt említik legtöbb alkalommal: ő az, aki segít, aki végrehajtja a koncepciót.

A többi alkalmazott a klasszikus színházban közreműködik, kiszolgál. Az igazgató meg a művészeti vezető szerepe is az tulajdonképpen, hogy megtalálja azt a rendezőt, a gazdasági igazgatónak meg az, hogy tárgyaljon vele, akit majd más alkotók csoportosulása a színházi alkalmazottakkal karöltve kiszolgál.

[és a horizontális színház, az vajon mi?]

Ahogyan a klasszikus színház meghatározásánál, itt is szabad válaszokat kértünk a kérdőívet kitöltőktől. Amíg a klasszikus színháznál a legtöbb alkalommal megjelenő szó a rendező volt, addig itt a 19 különböző meghatározásban egyetlen egyszer jelenik meg a rendező, ilyenformán: Az igazgató és a művészeti vezető, a színészek segítségével eljutnak egy rendező és előadás megoldására, aki jön és közösen létrehoznak egy előadást.

A horizontális színház meghatározásakor a legtöbb alkalommal megjelenő szavak a következők: közös (13 alkalom), felelősség (6 alkalom), mindenki (6 alkalom). Íme néhány meghatározás, amelyekből látható, hogy a válaszolók a hangsúlyt leginkább a közösség és a felelősség szavakra helyezik:

(1)  Óriási egyéni felelősségvállalás van benne, ami nagyon nehéz, mert nem erre vagyunk nevelve társadalmilag. Egy ilyen demokratikus forma akkor működik, ha mindenki megérti, hogy a szabadság = felelősség és a pozíció = felelősségvállalás, nem pedig hatalom és önérvényesítés.

(2)  A közösségi alkotói folyamatban mindenki egyenlő. Ez azt is feltételezi, hogy nincsenek szabályosan elhatárolt munkakörök, az alkotók esetleg olyan területen is kell gondolkodjanak, vagy cselekedjenek, ami eddig idegen volt számukra. Ugyanakkor az alkotók között aktív kommunikáció létezik, meghallgatják egymást és mindenki kifejezheti a véleményét, gondolatait, megjegyzéseit. A bizonytalanság és a felelősség nagyobb, mint a klasszikus alkotói folyamatban, de több a kísérlet, a keresgélés.

(3)  A közösségi alkotás demokratikus hozzáállása kis létszámú alkotóközösségek működésében kiváló eredményeket mutat, viszont a nagy lélekszámú infrastruktúrát mozgató intézmények esetében a felelősség megoszlása a munka hátráltatását eredményezi.

(4)  A feladatkörök között átjárhatóság van, a döntéshozatal közösen történik. Nincs előre meghatározott téma vagy szöveg, hanem a csapat közösen keresi meg, hogy milyen téma foglalkoztatja, és azzal kezd el dolgozni.

A közös szó mellett a következők jelennek meg:

•   közös + ötletelés

•   közös(en) + keresnek, létrehoznak

•   közös + alkotás

•   közös + felelősségvállalás

•   közös + munka

És hogy kié a felelősség? Ki a felelős és miért? Az a következő szókapcsolatokból kiderül:

•   felelősségvállalás + közös

•   felelősségvállalás + egyéni

•   felelősségvállalás + pozíció

•   felelősség + szabadság

•   felelősség + megoszlás

Végül lássuk, hogy mi kapcsolódik a mindenkihez:

•   mindenki + egyformán fontos

•   mindenki + megvalósít

•   mindenki + megért

•   mindenki + munkát befektet

•   mindenki + egyenlő

•   mindenki + kifejezheti véleményét

A kérdőívet kitöltők szerint tehát a horizontális színház közös keresgélésből, ötletelésből születik, ahol mindenki egyenlő, egyformán fontos és ahol mindenki kifejezheti véleményét. Itt az alkotók közösen és egyéni szinten is felelősséget vállalnak, munkát fektetnek be annak érdekében, hogy végül közösen létrehozzanak, megvalósítsanak valamit.

[mi a felszabadító és mi a nehéz a klasszikus alkotói folyamatban?]

Dolgoztál már klasszikus (hierarchikus) alkotói folyamatban? Ha igen, mi volt benne a felszabadító számodra? – kérdeztük, és a 19 válaszból 3-ban jelenik meg az, hogy semmi nem volt benne felszabadító vagy hogy nem volt ilyen tapasztalatom, és 2-ben, hogy csak részben volt felszabadító vagy ugyanez a részlegesség árnyaltabban:

Felszabadító volt számomra, ha a rendezővel sikerült kialakítani egy bizalmi kapcsolatot, amikor mint színész igyekeztem leginkább hinni a szavaiban, befogadni az instrukcióit, megérteni azt, amit elvárnak tőlem. Azt gondolom, hogy ha egy színész kap is mozgásteret egy ilyen folyamatban és szabadabban értelmezheti a feladatát, a szabadság akkor sem teljes, mert mindenre a rendezőnek kell rábólintania.

A válaszadók többsége számára a klasszikus alkotói folyamatban felszabadító az az átlátható rendszer, ahol semmi másra nem kell figyelni, csakis a saját munkakörünkhöz tartozó feladatra:

(1)  Semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak azzal, ami a szereppel kapcsolatos.

(2)  Kizárólag a színészi munkámmal kellett foglalkoznom, nem vonta el a kreatív energiáimat n+1 egyéb, járulékos dolog. Nem kellett szerelni, minden a rendelkezésünkre volt bocsájtva.

(3)  Nem voltam magamra hagyva, meghatározott keretek között kísérletezhettem, de mégis volt egy külső „irányítás”, ami biztonságot adott.

(4)  Amikor azt éreztem, hogy az emberek felkészülten jöttek a próbára, és az, ami ki volt írva a próbatáblára, meg is valósult aznap. Felszabadító volt, hogy mivel egyfajta feladatom volt a folyamat során, abban el tudtam mélyülni, nem kellett a figyelmemet többfelé osszam.

És most lássuk, hogy a felszabadító infrastruktúra ellenére milyen nehézségeket tapasztalhatunk a klasszikus színházi munka során. Legtöbben a rendezővel szembeni alárendelt helyzetet emelik ki mint nehézséget:

(1)   Hogy a rendező megmondja, mit csinálj, s te végrehajtod.

(2)   A színész alárendelt helyzete a (felkészületlen) rendezővel szemben.

(3)  Ahogyan haladtunk, egyre inkább váltak a színészek végrehajtóvá, egyre kevésbé voltak döntések, keresgélések, és a rendező egyre agresszívebbé vált, hogy miért nem azt csinálják a színészek, amire ő gondol. Ugyancsak ilyen rendszerben voltam már kitéve verbális abúzusnak a rendező részéről, voltam megalázó helyzetekben. És az intézmény valamiért az ilyesmit tűri és nem szól közbe. És valamiért én is tűrtem és elvégeztem a feladatomat. Azóta néha megkérdezem magamtól, hogy vajon miért.

(4)  A dolog természetéből következik, hogy teret enged az önkényes döntéseknek, ami ellene mehet a módszerességnek.

(5)  A legfőbb és legáltalánosabb az, hogy senkit nem érdekelt, hogy engem érdekel-e, amiben épp részt veszek.

A klasszikus alkotói folyamatokban tehát felszabadító, hogy mindannyian a saját feladatunkkal foglalkozhatunk, viszont a hierarchikus felépítés következtében rengeteg megalázó helyzetbe kerülhetünk. Persze, szerencsés az, amikor a döntéshelyzetben állók nem mások ellenében, hanem másokért dolgoznak. A válaszok közt ilyenre is volt példa:

(1)   Szerintem van olyan folyamat a hierarchikus rendszerben, amelyben akkora szabadságot kapsz a rendezőtől, amiben alkotóként jól tudod magad érezni.

[mi a felszabadító és mi a nehéz a horizontális alkotói folyamatban?]

A 19 válasz közül egyben jelent meg az, hogy a válaszadó még nem vett részt horizontális alkotói folyamatban, egy válaszadó meg azt írja, hogy volt tapasztalatom, semmi felszabadítót nem találtam benne.

A többi 17 válaszadó mindegyike megjelölt valamit, ami számára pozitív élményt jelentett. Leginkább azt, hogy alkotóként vehettek részt a munkában, hogy valóban számított a jelenlétük:

(1) A nehézségek ellenére éreztem, hogy fontos, hogy ÉN vagyok benne a folyamatban, én adok hozzá, nem egy végrehajtó vagyok csak.

(2) Az alkotási folyamatba való szabad beleszólásom, a tehetségem és szakmai véleményem lehető legjobb gyakorlatba ültetése.

Másik, legtöbbet megjelölt felszabadító tényező a nyílt kommunikáció, egymás véleményének meghallgatása volt:

(1) Felszabadító volt, hogy helyzetekről, kérdésekről, megoldásokról képesek voltunk beszélni és vitatkozni, gondolkodni, megfontolni javaslatokat. Az éreztem, hogy valami történik.

(2) Nem maradok egyedül a kérdéseimmel, vagy meg tudom osztani a bizonytalanságomat. Hogy nem kell „mindent tudjak”, nem kell mindenre előre meglegyen a válaszom, megkereshetjük együtt is, függetlenül, hogy épp kinek mi a feladata. Még az is felszabadító volt, hogy olyan témával foglalkozom, ami a csapat számára és számomra is fontos. Nem éreztem, hogy elpocsékolt lenne az időm.

Az azonban, hogy mindent közösen megbeszélünk, olykor nehézséget is jelenthet:

(1) Sokkal lassúbb, mint egy klasszikus hierarchikus forma, hiszen mindent is meg kell vitatni, mindenre kérdés lesz feltéve, és sok kompromisszumot kell kötni. A másik pedig a proaktivitás hiánya, ameddig beindul emberekben az a felismerés, hogy ha nem tesznek bele, nem történik meg.

(2) A munka szerteszét futott, irtó nehéz volt kanalizálni azt a rengeteg energiát és anyagot, ami megszületett. Rendkívül nehéz dolog „demokratikusan” döntést hozni bármiben is: cím, munkamódszer, jelenetezés, szöveg, témák stb.

Mindezen felül pedig többen kiemelték a felelősségvállalás, az elkötelezettség hiányát, ami – véleményük szerint – a horizontális alkotói folyamatban elengehetetlen volna:

(1) Az egymásba folyó munkaterületek felelősség-megosztásának ésszerű hiánya és ennek kontrollálhatatlanná válása kaotikus munkafolyamatot eredményezett, amiben az egymásra mutogatás is felütötte a fejét.

(2) Minden probléma, ami felmerült, szerintem az ego kérdéséből adódott. Meg az elkötelezettség hiányából. Ezt a fajta munkamódszert tényleg csak azok tudják végigcsinálni, akik bíznak benne, értik a működését. A másik fontos tényező, hogy alkotóként gondolj magadra. Ha végrehajtó munkának gondolod azt, amit csinálsz, akkor nincs esély arra, hogy jöjjön belőled bármilyen kezdeményezés – szerintem ez ebben a munkamódszerben elengedhetetlen.

A horizontális folyamatokban tehát mindenki alkotónak érezheti magát, bármi megbeszélhető, viszont ez nem jelenti azt, hogy nincs felelősségünk. Elkötelezettség nélkül pedig – mint mondják – egy ilyen munkamódszerben nem lehet részt venni.

[érzelmi és gyakorlati tapasztalatok]

Arra is kíváncsiak voltunk, milyen különbségek és hasonlóságok mutathatóak ki a két munkamódszer között, ha előre megadott, a hierarchikus és horizontális alkotói folyamatokra jellemző válaszok közül kell rangsorolni. Arra kértük válaszadóinkat, osztályozzák 1-től (egyáltalán nem értek egyet) 5-ig (teljes mértékben egyetértek), hová helyeznék a különböző kijelentéseket, ha az adott munkamódszerre gondolnak. A vizsgált kijelentések a következők voltak

•   biztonságban érzem magam

•   tiszta a munkaleosztás

•   elősegíti a kreativitást

•   a megalázó helyzetek melegágya

•   mindenki tudja, miért vállal felelősséget

•   tudom, mire számíthatok

•   egyenrangú partnernek érzem magam

•   alig várom, hogy vége legyen

•   jó volt a folyamat, de nem szeretem játszani/nézni

•   rossz volt a folyamat, de szeretem játszani/nézni

•   végrehajtónak érzem magam

•   úgy érzem, munkámmal hozzájárulok a folyamathoz

•   ha felmerül egy kérdés, van, kivel megbeszélnem

•   a bizonytalanságomat magam kell megoldanom

A válaszokat két kategóriába lehet sorolni: kijelentések, amelyek között a két munkamódszerre nézve nincs eltérő különbség, illetve olyanok, amelyek határozott eltéréseket mutatnak. A válaszadók szerint – akár hierarchikus, akár horizontális működésű munkafolyamatban vesznek részt – nincs jelentős különbség aközött, hogy mennyire érzik biztonságban magukat, hogy mennyire tartják tisztának a munkaleosztást, hogy ki milyen arányban vállal felelősséget, illetve mindkét folyamat esetében tudják, mire számíthatnak.

Tehát azok a kijelentések, amelyek a feladatok leosztására vonatkoznak, mindkét munkatípus esetében hasonló mértékben működnek. Ezzel szemben azoknál a kijelentéseknél, amelyek a pozíciók közötti viszonyokra és kommunikációra vonatkoznak, lényeges különbségeket látunk: a válaszadók 90%-a gondolja azt, hogy a horizontális működésben egyenrangú partnernek érzik magukat, a klasszikus alkotói folyamatokban ugyanezt csak 15%-a érzi.

Hasonló különbségeket tapasztalunk a végrehajtónak érzem magam-kijelentésnél is: a válaszadók 15%-ban érzik magukat végrehajtónak a horizontális munkafolyamatokban, a klasszikusban viszont ugyanez már 60%-ra rúg. Emellett úgy gondolják, hogy a horizontális működés inkább elősegíti a kreativitást (90%), mint a klasszikus (40%).

Arra a kérdésre, hogy melyik munkakörnyezet inkább a megalázó helyzetek melegágya, a következőképpen oszlanak a válaszok: a horizontális esetében 80%, a klasszikus esetében 40% nem ért egyet azzal, hogy megalázó helyzetek alakulhatnak ki.

Nem következetes eredményeket mutat az a két kijelentés, hogy ha felmerül egy kérdés, van, kivel megbeszélni, illetve hogy bizonytalanságomat magam kell megoldanom: a horizontális esetén 80% gondolja azt, hogy van, akivel megbeszélnie a felmerülő kérdéseket, de 45%-ban mégis azt érzik, hogy bizonytalanságukat maguknak kell megoldaniuk. A hierarchikus folyamatban csak 30% érzi azt, hogy van, kivel konzultáljon, és 55% azt, hogy magára van hagyva a bizonytalan helyzetekben.

Utolsó kérdésünkben hasonló osztályozásra invitáltuk a kérdőív kitöltőit, ahol a munkatípusok gyakorlati különbségeire próbáltunk válaszokat találni. Az osztályozás ugyancsak 1 és 5 között történt, és a következő kijelentéseket vizsgáltuk:

•   megfelelő koordináció folyt

•   megvoltak az eszközök, az infrastruktúra

•   a döntéshozatal gördülékenyen ment

•   gyors és hatékony visszajelzéseket kaptam

•   a határidők pontosan meg voltak határozva

•   mindenki betartotta a határidőket

•   nem kellett az anyagiak miatt kompromisszumot hozni

•   a folyamat feszültségmentes volt

•   volt egy pontosan meghatározott vízió, amihez mindenki igazodni tudott

•   megoszlottak a terhek

A klasszikus munkafolyamatok javára szolgál, hogy megfelelő a koordináció (45%), megvannak az eszközök és az infrastruktúra (75%) és a határidők pontosan meg vannak határozva (65%). A horizontális előnyei, hogy gyorsak és hatékonyak a visszajelzések (55%) és megoszlanak a terhek (65%). A válaszadók 70%-a tapasztalta, hogy a horizontális felépítésű munkái során az anyagi lehetőségek miatt kompromisszumot kellett hozni (70%), a hierarchikus munkák esetében ezt csak 30% észlelte. A döntéshozatal gördülékenységében, a határidők betartásában vagy abban, hogy van-e vízió, amihez mindenki igazodni tud, a válaszok szerint nincs lényeges eltérés a két munkamódszer között. Azzal a kijelentéssel, hogy a folyamat feszültségmentes volt, a klasszikus alkotói folyamatra gondolva a kitöltők 85%-ban nem értettek egyet, a horizontális esetében 45%.

A kérdéskör természetesen további kutatást igényel ahhoz, hogy pontos következtetéseket határozzunk meg. Kérdőívünk legfennebb indítója lehet az erről való körültekintő párbeszédnek.