Kiss Tamás: Nyitott érzékekkel

Kiss Tamás: Nyitott érzékekkel

A Játéktér fesztiválblogja. Interferenciák 2014. november 30 – december 1.

Fotó: Biró István

Vasárnap reggel tíz körül kritikus szemmel nézünk körül a Tiff Ház tájékán. Fiatal kritikusok szemináriuma zajlik az Interferenciákon, ahol a világ különböző pontjairól érkező fiatal, pályakezdő kritikusok találkoznak. A Színikritikusok Nemzetközi Egyesülete (IATC) két különböző munkanyelven tart szemináriumot (francia és angol). A munkacsoportokat két tapasztalt színikritikus Jean-Pierre Han és Mark Brown vezeti. 18 és 35 év közötti hivatásos kritikusok vesznek részt ezen, hogy elbeszélgessenek a színházi kritika műfajáról és a kritikus szerepéről. Például arról, hogy szabad-e a kritikusnak személyeskednie írásain belül. Megírhatja-e, hogy a Hamletet játszó színész szerinte túl kövér a szerephez, vagy sem? Van-e hatalma a kritikusnak? És miben áll a felelőssége? Mikortól tekinthetjük szépirodalmi szövegnek a kritikát?

A vasárnap esti fesztiválprogram két előadást kínál a nézőknek. Az Ivanovék karácsonyának szürrealista képi világa éjjelre összekeveredik bennem az Übü király brutális vízióival. Ivanovéknál a karácsony nem éppen a legvidámabb ünnep. Az abszurd, sokszor asszociatívan kapcsolódó jelenetek elrugaszkodnak a történetszerű követhetőségtől. Fehér, sokféle helysznt idéző teremben vagyunk, ahol golyóálló mellényben futkorásznak nagyon idős és egyben nagyon fiatal gyerekek. Az előadás abszurditását fokozza a tény, hogy Ivanovról egy árva szó sem hangzik el. De ez ne zavarjon meg senkit. Találkozunk itt fejszét szorongató dadussal (Viola Gábor), sziázó farkassal és akkor a harminckét éves kislány (Kicsid Gizella) fejéről, aki előszeretettel társalog testének többi tagjával, még nem is beszéltünk. Az előadás rávilágít a kétszínűség problémáira, a család és a társadalom szintjén egyaránt. Ebbe az erőszakkal teli színházi világba nem könnyű beolvadni, de talányossága, energikussága miatt kilépni sem belőle.

A Cheek by Jowl Übü királyára megtelik a román Kolozsvári Nemzeti Színház pompás nagyterme. Fehér nappalit mintáz a díszlet. Virágcsokor az asztalon. Fehér festmények a falon. Az egyiken az aranymetszés kagylója. Asztal, szépen megterítve, körülötte székek. A felszínen minden a legnagyobb rendben.  Nyájas családot látunk. Übü király története egy másik síkon játszódik. Valahol bent, az ösztönök szintjén, ahol furcsa mozgású és beszédű lények szövögetik ördögi tervüket. Ők ugyanaz a nyájas família, akikről az előbb szóltam. Zöld fény. Horrorisztikus zene. Jarry szövege valahonnan lentről, a hasüreg tájékáról tör elő a színészekből. A nyájas családapa félelmetes, groteszk Übü papává válik. Übüsége egész lényében megnyilvánul: Vencel király botmixerrel való széttrancsírozásában, a WC-kefével való hadakozásban, és abban a kegyetlenül pontos színészi játékban, ami az Übüt alakító színész, Christophe Grégoire játékában látható. Mozgása alig emberi, nyelvét kígyóként többször is megvillantja. Übü papa megérdemelne egy Oscart.

Ahhoz szoktunk, hogy hétfőn reggel indul az élet. Dugók, dudálások, nagy hangzavar. Ehhez képest csönd van. Ahogy megyek a színház fele, feltűnik, hogy kevesebb fülhallgatós figura jön velem szembe, mint általában. Úgy látszik, most, mivel nincs nagy hangzavar, nem zárják el magukat a külvilágtól. Elered az eső. Bekerget minket a színházba. Mi a mai program? A Visky – Woodruff féle Caravaggio terminál, második előadás a Nagy József jegyezte Paysage inconnu című mozgásszínházi produkció.

Caravaggio nem hisz az evilági létben. A lélek halhatatlan. Éppen ezért létezését kell bizonyítani és nem halhatatlanságát. A kortárs Caravaggio, akit Szűcs Ervin alakít, igencsak összeférhetetlen festő, de előszeretettel tetovál, boncolja a lelket, vagy bíborosokkal Skype-ol. Az előadás ezt a Caravaggio-figurát, alkotói jelenséget járja körbe, útját a terminálig. „Festeni már tudok. Most megkell tanulnom nem-festeni.” Caravaggio a lelket keresi, hogy bizonyítsa létezését. Ecsetjével, tetováló pisztolyával kutakodik. Egy dolog biztos. Balhés, bohém életet élt, a temérdek pénzt, amit művészetéért fizettek, előszeretettel itta és  költötte el prostituáltakkal, a társadalom szélén létező barátaival. A nézők előtt áttetsző fóliafüggöny, körben vásznak ölelik körbe a teret, melyekre az adott jelenethez illeszkedő, hangulatát is alátámasztó vizuális projekciók vetítődnek.  A színészi játék mellett az előadás laza, vagány, borzongató hang- és képi világa megteremt egy atmoszférát, amelytől mi is egy kicsit vágyunk arra, hogy felkerüljünk egy Caravaggio-képre.

Este hét óra. A hátam mögött susmutyolnak. Valami olyasmit hallok, hogy: akkor ő Joseph Nadj vagy Nagy Jóska? Jaj, hogy Nagy Józsefről van szó… azt már értem. Paysage inconnu című előadásuk első, háromperces projekciója, amin fehér porból elővilágló és visszaolvadó arcok tűnnek fel, már önmagában egy külön előadás. Az európai színjátszás drámaközpontú mibenlétét Nagy Józsefék teljesen a feje tetejére állítják. Nincs történet – nem csodálkozom, ha sokan nem értik az előadást. Nézőként nem ehhez szoktunk. Pedig erre szükség van. A történetnélküliség nem ad kapaszkodókat, ezért nehezebben értelmezzük azt, ami a színpadon történik. Lehet, nem is az értelemre hatnak ezek a képek. Érzékiségükkel szólítanak meg minket. A fizikai élményeim vizuális vetületeit vélem felfedezni egy-egy etűdben. El-el bújunk egymás háta mögött, amikor szükség van ránk. Nyájasan ölelgetjük egymást, utána birokra kelünk a másikkal. Mindenki megtalálja a maga kapcsolódását az előadáshoz. Elgondolkodom azon, hogy vajon a tárgyaknak van-e emlékezetük? Annak a kádnak, amit Nagy József végigvonszol a színtéren, majd a végén belefekszik Ivan Fatjoval, gőzbe borulva, van-e története? Mit tudna mesélni? Nyitott érzékszervekkel kell beülni Nagy József előadásaira, akkor biztos nem maradunk élmény nélkül, szárazon.