Kiss Tamás: Hat harminc, avagy hogyan legyünk magasabbak

Kiss Tamás: Hat harminc, avagy hogyan legyünk magasabbak

Gondolatok a színésszé válásról

A laptopom energiatakarékos üzemmódban körülbelül két órát bírja. Utána jön a sötétség. A töltőm 176 km-re maradt hátra tőlem, otthon, önszántából. Ennyi idő alatt kell megírnom, mit is gondolok, érzek amolyan színészpalántaként – nevezzük színészféleségnek – erről az egészről, amibe belecsöppentem. Mitől színész a színész? És mitől féleség a féleség? Hol kezdődik a színház? Remélem, írásom végére választ találok ezekre a kérdésekre. Ezek természetesen az én válaszaim, melyek nem jók vagy rosszak, csupán léteznek egy mámoros harmóniában odabenn. Mert kezdetben vala, azazhogy fejekben vala. Őszinte leszek. Így olvassátok.

A hétezer-kilencszázötödik napomat élem és még mindig nem tudom, tehetséges vagyok-e. Ennél idegesítőbb dolgot el sem tudok képzelni. Annyira szubjektív ez a szakma, és annyira könnyű elsiklani a lényeg mellett, hogy az ember észre sem veszi és pikk-pakk lejárt az a három év, amit állam bácsi szán a szakma megtanulására. Ennyi idő alatt nem lehet szakmát tanulni.

Ép testben ép lélek.  Jó-jó, de melyikkel kezdjem? A lélekkel, persze, hogy a lélekkel. De ez ilyen biztos? Jó, kezdem a lélekkel. Mégsem. Legyen inkább a test. Az könnyebb. Aztán ha minden jól megy, jöhet a lélek.

Hetvennégy kiló vagyok és százhetvenhét centi magas. A második adaton vajmi keveset tudok változtatni.  Ámbár hallottam egy anekdotát, amely szerint van egy keleti technika – de ezt inkább hagyjuk. Ezt kaptam. Ez az enyém. A testem már nem egyszerűen csak egy test, és már nem csak az én testem, hiszen jó esetben nézni fogják és nem mindegy, hogy mit látnak. Nem mindegy, hogyan használom ezt a valamit, amit ezzel a négy betűvel fejezünk ki: test. Akarva akaratlanul, ilyenekbe botlok: testtudat, testmatéria. Ez az én anyagom. Nem vész el csak átalakul. Haha…

Kelés után torna – félóra fekvőtámasz, avagy a reggeli ráció alliterációkra épül –, és tíz perc beszédtechnika a tükörben, de fáradt vagyok. Tegnap éjjel háromkor feküdtem. Az esti próba után muszáj volt leüljünk egy pár olcsó zöld sörre. Ez egyébként a dilemmák legnagyobbika. Megengedhetem ezt magamnak vagy sem, tudva, hogy holnap korán kelek és fittnek kell lennem, hiszen fáradtan a figyelmem lankad, a testem nem működik kellőképpen. És mégis, ha nem megyek, nem tudok nyugodt lélekkel kikapcsolni. Ott akarok lenni. El akarom mondani az aznap született gondolataim a próbákról, látni akarok más, kocsmában ülő embereket, akik épp nem a színházról beszélgetnek, hallani akarom a legújabb pletykákat, és ülni akarok csak úgy simán és megpróbálni nem gondolni semmire. Egész nap egy sötét teremben kísérletezgettem, végrehajtottam, kerestem a játék örömét. Úgy érzem, ez jár nekem. Legalább egyszer egy héten.  De most legszívesebben visszabújnék és abba az édes álmomba ringatnám vissza magam, melyben az arc nélküli lánnyal – azért nem ismerem az arcát, mert soha nem néztünk egymásra – lógattuk le a lábunk egy végtelen hosszú hídról és köpdöstünk az alattunk elhaladó autók szélvédőjére. Ebből zökkentett ki a hat harmincas ébresztőm. Kezdődik. De van valami szép az egészben. Az arc nélküli lányról ma csinálok egy etűdöt. Rá gondolok, és figyelem, milyen reakciót vált ki a testemben. Az eredményt nem írom le. Azt nem lehet.

Öt tanártól tanulok mesterséget. Öt gondolkodásmód, öt ízlés, öt módszer. Egy dologra rájöttem. És erre színészként jöttem rá. Ez az én nagy heurékám: nem létezik biztos recept arról, hogyan kell színházat csinálni. Egy recept van. Az én receptem. Mindenkinek a sajátja. A receptemet az idő múlásával egyenesen arányosan próbálom tökéletesíteni. Mi van, ha krónikus játékfüggő vagyok és van egy kevéske összegyűjtött pénzünk a párommal, melyet nemesebb célokra szántunk? A párom mellesleg ultimátumot adott: ha még egyszer játszom, kiadja az utamat. Nekem azonban játszanom kell. Nem törtéhet másképp. Ő ott van bent. Nekem be kell mennem és el kell vennem az összeget, mert játszottam és tartozom. Impró tréning, hétfő délután négy óra. Kint állok az ajtó előtt és próbálom összeszedni a gondolataimat erről a fickóról, akivé át kéne változnom. Behunyom a szemem. Képeket pörgetek. Látom, ahogyan nyomkodom a gombokat az egyik lepukkant városi kaszinóban. Honnan is jövök? Ja, innen lentről a csávótól, akitől kölcsönkértem és most lent vár a tömbház előtt két haverjával, a szart is kiverik belőlem, ha nem hozom a pénzt. Bent pedig a kolléga, akiről el kell hinnem, hogy a szerelmem. Pedig egyáltalán nem tetszik. Valahogy el kell érnem, hogy vonzódjak hozzá. Akkor fog csak működni odabent a viszonyunk. Rá gondolok. Arra, ahogyan megcsókolom. Pörgetem a képeket. Hoppá. Valami megváltozott a testemben. Ezt nem szabad elveszíteni. Nagy levegő. A hátam mögött mozgolódást hallok. A takarítónő. Pont most kell kinyitnia azt az ajtót a hátam mögött? Kizökkent. Na, még egyszer. Képek, ki vagyok, mit akarok, honnan jövök. Megvan. Nagy levegő. Benyitok.

A legnagyobb ellenségem az a kurva siker. Meg a párja, a kudarc. Ha nem érzem jónak magam, ami sokkal gyakoribb, akkor egy tehetségtelen pöcs néz vissza rám esténként fogmosás közben a tükörből. Ha meg valami összejön, boldogság járja át a testem. Azt imádom. Ilyenkor arról szoktam fantáziálgatni, milyen színházat csinálok majd tíz év múlva. És mindig tetszik, amit látok. Ez viszont ritkán van.

Nem kaptam választ az első bekezdésemben feltett kérdésekre, de nem is baj. Vagy ki tudja?

A mai napig, ha felteszik a nagy kérdést, miért ezt a szakmát választottam, mindig mindenkinek mást mondok. A legőszintébben.

(A borítókép a kolozsvári BBTE Színház és Televízió Karának udvarán készült: a korláton színis diákok ruhái száradnak.)