Kiss Melinda: Függés és váltás
A Játéktér 2015. tavaszi számából
Theodor-Cristian Popescu Surplus de oameni sau surplus de idei[1] című könyvéről
„Ahogyan élünk, félve vagy bátran: az az életünk.”[2] A szerző ezzel az idézettel kezdi kötetét, melyben a mottónak megfelelően ilyen kérdésekre keresi a választ: kísérletezzünk-e egy változó világban? Mit jelent a kockázat és mi a kudarc? Mi történik, ha egy új útnak nekivágunk?
Theodor-Cristian Popescu a rendszerváltás utáni független színházi törekvéseket vizsgálja a román színházi közegben. A könyv különlegessége, hogy egy rendező, egy résztvevő szemszögéből olvashatunk az említett időszakról. Gazdag példaanyagot és dokumentációt vázol fel a szerző, aki mintegy tíz év távlatából igyekszik elénk tárni egy nehéz váltás színházi lenyomatait.
Az első fejezetben Popescu tisztázza az általa használt fogalmakat, illetve a szempontrendszert. Sokáig sem a szakma, sem a közvélemény nem tudta meghatározni, hogy ki és miért lép ki az intézményi struktúra átkos-áldott közegéből, ebből is következik, hogy a független, a kísérleti és az alternatív szó mindegyikét használták és használják. Popescu a „független” elnevezést javasolja, hiszen nemcsak próbálkozásról és viszonyításról szólt a 90-es évek színházi és független színházi közege, hanem a keresésről és az önállóság megtalálásáról is.
A szerző kiemeli, hogy leginkább a 90-es évekkel foglalkozik, ezt az időszakot igyekszik társadalmi kontextusba ágyazni. Nagy hangsúlyt fektet arra, hogy az olvasó megértse, mi is történt a színházakban a kommunizmus alatt, és hogy az 1989-es paradigmaváltás mekkora jelentőséggel bírt. Azt is tisztázza, hogy a legjelentősebb független színházi törekvések Bukarestben voltak, ezért többségében fővárosi színházakról és példákról olvashatunk a könyvben.
Olyan ismert rendezők neveivel találkozunk olvasás közben, akik a kőszínházak megreformálásához is hozzájárultak. Megtudhatjuk, hogy például Mihai Măniuțiu és Alexandru Dabija fontos szerepet töltöttek be a független színház térnyerésében is. Az ő munkásságukon és nyilatkozataikon keresztül is vizsgálja a könyv azt a művészi krízist, útkeresést, amely az említett időszakot jellemezte. Többek között ők ketten is részei voltak annak a csapatnak, amely létrehozta a Teatrul Act elnevezésű független színházi szerveződést a 90-es évek elején, amely nagyon sok példával ellentétben mindmáig létezik. Ennek az egyesületnek a létrejöttén keresztül szemlélteti a szerző leghatékonyabban, hogy a nyugati, fejlett országok, mint Franciaország, Nagy-Britannia, Írország, és később az Egyesült Államok, financiális és mentori segítsége nélkül aligha nyerhettek volna teret ilyesfajta törekvések Romániában az állami támogatású intézmények mellett.
A disszertáció nagy erénye, hogy részletes látleletet nyújt a finanszírozási rendszer működéséről. A 90-es évek elején a függetlenek kőszínházakkal dolgoztak együtt, közös projekteket hoztak létre, hiszen anyagi segítségre és térre volt szükségük, illetve egyfajta támaszra. Ez paradox helyzetet eredményezett, hiszen a függetlenek éppen az állami béklyótól és a megfelelési kényszertől szerettek volna megszabadulni. A későbbiekben ezért jelentett akkora hátszelet a külföldi tőke.
A miből kérdése után a hogyanra is válaszol a szerző. Mivel maga is megjárta a pályázatírás útvesztőit, az információi gyakorló alkotók számára valószínűleg hasznosak lesznek. Két, általa ismert külföldi finanszírozási rendszert is vázol, az egyiket az Egyesült Államokban alkalmazzák, a másik a kanadai támogatási rendszer.
A rendszerváltás után az alkotókból keletkezett többlet, vagy gondolatokból? Azaz miért függetlenség? – teszi fel a kérdést a szerző a könyv közepe táján. Sokan annak tulajdonították a független színházak létrejöttét, hogy megnövekedett a színészképzésben a helyek száma. Popescu mellérendelő viszonyt javasol, hiszen mindkét szempont mellett érvel. Valóban több színész végzett (végez), mint ahány munkalehetőség volt (van), de saját példáján keresztül azt is szemlélteti, hogy a másképp gondolkodás is maga után vonhatja egy független szervezet létrehozását.
A Theodor-Cristian Popescu által alapított színház a Teatrul 777 nevet viselte. Elmondása szerint azért hozta létre, mivel nem érezte magát jól az intézményes színházi környezetben, ahol a színészek és a vezetők közötti hierarchia sokszor mérgező légkört teremtett. Az egyetem elvégzése után azonnal kapott munkát kőszínházaknál, tehát számára a függetlenség az új munkamódszerekkel, új szövegekkel való kísérletezést jelentette.
A függetlenek megjelenése új színházi terek felfedezését is jelentette, ilyen volt például a Green Hours kávézó/pubban máig működő Teatrul Luni is. Esettanulmányában Popescu arra is kitér, hogyan vált Voicu Rădulescu egy színház iránt közömbös bártulajdonosból színházalapítóvá. Viszont az egyik igazán újszerű színházi térhasználat Mihaela Sîrbu nevéhez köthető, akinek az Autobahn című előadása egy buszon játszódott. Egy másik fontos hozadéka a függetlenek megjelenésének: az érdeklődés az új szövegek iránt. A fiatal drámaírók számára lehetőség nyílt a debütálásra, versenyeken való részvételre, külföldi ösztöndíjra és szövegeik színpadi megvalósítására.
A felsorolt pozitívumok ellenére sokan kudarcra ítélt próbálkozásoknak tartják a független törekvéseket, miután sok szervezet megszűnt, többek között a Teatrul 777 is, vagy a Teatrul Fără Frontiere. Az ezredforduló után viszont egyre nagyobb láthatóságnak és népszerűségnek kezdtek el örvendeni a megmaradt szervezetek. A román színházi szövetség, az UNITER (Uniunea Teatrală din România) is felkarolta őket, illetve olyan ernyőszervezetek és érdekvédelmi szervezetek alakultak, melyek segítettek az alkotóknak az elindulásban és a bürokratikus útvesztőkben való eligazodásban.
Hogy félünk-e vagy bátran kiállunk: a mi döntésünk. Popescu szerint az első években megtapasztalt kudarcélmény valójában egy kezdet volt, amiből később sokan és sokat épültek, hiszen Bukarest után egyre több nagyvárosban bukkantak fel független színházi kezdeményezések – ilyen például a kolozsvári Ecsetgyár is. Az utolsó fejezetben gondolatjelekkel összegzi Popescu, amiket a könyvben részletezett. Biztató szavakkal búcsúzik az olvasótól, hiszen úgy gondolja, Romániában elindult valami jelentős, ami vállalja a konfliktusokat és él a kimondás erejével. Felvállalja: ez a mi életünk.
_________________________________
[1] Theodor-Cristian Popescu: Surplus de oameni sau surplus de idei. Pionierii mişcării independente în teatrul românesc post 1989. (Többlet: emberből vagy gondolatból? Úttörő mozgalmak a román színházban 1989 után.) Eikon, Cluj, 2012., illetve LiterNet.ro, 2014. (A második kiadás szabadon elérhető az interneten – szerk. megj.)
[2] „The way we are living, timorous or bold, will have been our life” – Seamus Heaney (ford. K. M.).
