Kiss Krisztina: Variációk művészetre

Beszámoló az 5. pulzArt fesztiválról

Ha pulzArt, akkor Sepsiszentgyörgy – és hatalmas nyitottság művészetekre, emberekre, hangulatokra. Mindez nyár végén, augusztus 31. és szeptember 3. között, meleggel és esővel tarkítva, nehogy bárki is egyhangúan érezze magát. Erről persze amúgy se lett volna szó, hiszen a fesztivál minden napjára jutott valami ínyencség. A beszámolómban elsősorban a pulzArt színházi kínálatára fókuszálok, amely a zenei felhozatallal együtt a fesztivál legérdekesebb részét képezte.

így kezdődött

Az idei kortárs összművészeti fesztivál a közösség évében szerveződött, tematikusan a Z (vagy digitális) generációra, illetve a generációk közötti párbeszédre igyekeztek hangsúlyt fektetni a szervezők. Emellett pedig a műfaji átjárhatóság és a kísérletezés jegyében nemzetközileg is elismert művészeti produkciókat hívtak meg – elsősorban a város lakói számára. A teljes programot tekintve a fesztivál tematikáját sajnos csak nyomokban lehetett felismerni, esetlegesen belemagyarázni; a kortárs művészeti szcéna alapvetően a kísérletezés jegy nevében jelent meg. Mindettől függetlenül az élvezhető programpontok változatos egészt adtak ki.

A fesztivál megnyitóján egy SMS-kiállítást tekinthettek meg a kíváncsiskodók az állomáshoz közeli Olt-hídnál. A kiállítás a Z generáció üzenetváltásaiból kiragadott mondatokból, gondolatokból állt, amelyeket többnyire a fesztivál önkéntesei és azok ismerősei írtak. A feltett kérdések: mi okoz neked örömet; illetve: mit látsz, mit hallasz, mit érzel? A válaszok sorát (az elsőtől az utolsóig) elolvasva az volt a benyomásom, hogy voltaképpen nem generációfüggő válaszok érkeztek, valahogy nem érték el a hatásukat. Pozitívum, hogy a válaszadók többsége jóleső meglepettséggel viszonyult a kérdésekhez.

SMS-kiállítás. Fotó: Kristó-Gothárd Hunor

Az első nap első színházi élménye a Margarete című előadás volt, amelyet az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón már láthatott a közönség (én nem láttam), és amely nem „klasszikus” színházi élményt ígért. A programfüzetben ennyi szerepelt: kitalálta és előadja Janek Turkowski. A későn érkezők örömére nem lehetett elkésni, a kb. 30 férőhelyes teremben összesen heten ültünk, az előadóval együtt. (Lévén, hogy a fesztivál alatt több időpontban is meg lehetett nézni az előadást.) Az előadó egy mintás, kerek szőnyegen ülve türelmesen várt, filmes dobozokkal, vetítővászonnal és egy régi filmes szerkezettel körülvéve. Elkezdtük. Mesélőnk régi, teljesen hétköznapi videofelvételeket mutatott nekünk, amelyeken visszatérő alak egy nő, egy bizonyos Margarete. Kicsoda Margarete? És mi közünk hozzá? A performansz alatt egyre inkább közelivé vált az ismeretlen nő története, hogy végül Janekkel együtt járjuk be azt az utat, amit ő az évek során megtett a bolhapiacon talált személyes filmfelvételektől a nyomozásig, amelynek végén egy öregotthonban rátalált a titokzatos, immáron hősnőre. Az előadás után családias hangulatú beszélgetés alakult ki arról, hogy a színházban hogyan lehet szemfülesen egy talált történetet átültetni egy előadás keretébe.

Margarete. Fotó: Vargyasi Levente

A Margaretével egy időben zajlott a Mammal Hands jazzformáció koncertje a Tamási Áron Színház nagytermében, így csupán tízpercnyi, de minőségi kóstolót kaptam a zenéből. Folyamatosan az motoszkált bennem, hogy ez nem egy ülős koncert, és valahogy ki kellene vinni a főtérre. A csütörtök egy kocsma- és felolvasó-színházi produkcióval ért véget, a Tein Teátrum színészei Gianina Cărbunariu Tigris c. drámáját adták elő a főtéren.

így folytatódott

A fesztivál második napján a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház O.M.G. (Organisme Modificate Genetic – Genetikailag módosított szervezetek) című előadásának előbemutatóját lehetett megnézni, Ioana Păun rendezésében. A produkció többrétű társadalmi problémával foglalkozik, kiindulópontját az a német sajtóban megjelent történet adja, amelyben egy menekült nő holtteste kerül elő a Duna egyik partjánál, letakart testén több kiló szalonnával. Mint kiderül, az asszony, bár hipotermiában halt meg, halálát valójában az okozta, hogy senki sem segített rajta. Az esetet különböző nézőpontokból látjuk, a társadalmi szerepvállalás kérdését boncolgatva. Mintegy dokumentarista jelleggel mutatják meg a rendőrök, újságírók, ügyészek, egyszerű falusi emberek, ortodox hívők, muszlim nők nézőpontjait – vagy a Romániában fontosabb véleményvezérekét, név nélkül. Az előadás a maga kísérleti jellegével a migráció megítélésének kérdését boncolgatja, lecsupaszított térben, nyers és egyszerű színházi eszközökkel. A sokkoló képpel induló előadásban – a földdel leszórt tér közepén két helyszínelő fotózza a partra sodort hullát – egy feszültségekkel teli közeg jelenik meg, ahol mindenki hibássá válik. Az erős társadalomkritikai hangvétel mellett az előadás végén egy békésebb lehetősséggel is találkozunk: a színészek Skype-beszélgetést folytatnak egy Marokkóban élő menekülttel, mintegy utat mutatva a személyes találkozás általi megismeréshez.

O.M.G. Fotó: Benedek Levente

Az O.M.G.-t követte az Adrien M & Claire B társulat Hakanaï című táncperformansza, digitális művészettel kiegészítve. Az előadás után rákerestem a hakanaï japán szó jelentésére: átmeneti vendég, ideiglenes, tünékeny, hiábavaló stb. – ennek tükrében (is) értelmeztem az előadást utólag. Az egyszemélyes performansz alatt könnyen belefeledkezhettünk a zene, a mozgás és a díszleten megjelenő vonalak összjátékába. A természeti jelenségek (villám, hóesés, szél, vihar, vihar utáni csend) kusza képeiben az állandóságot a parányi, fehér ruhában levő táncos jelenléte biztosította, a jelenségekkel együtt változott a mozgás iránya és energiája is. A Hakanaï székben ülve is utazást jelentett, végtelenül letisztult formában, semmiféle rápakolt művészkedés nélkül.

Hakanaï. Fotó: Kristó-Gothárd Hunor

Pénteken egyébként a színházi programok mellett képzőművészeti és fotókiállításra, illetve filmvetítésre is szánhatott időt a lelkes műkedvelő. Minden estére jutott zenei különlegesség is, a késő esti bulikra a sepsiszentgyörgyi dj-k mellett külföldi fellépők biztosítottak talpalávalót. Okulva az előző esti hidegrázásból, ezúttal pulóverben és kabátban hallgatóztam.

így folytatódott tovább

A fesztiválok utolsó napjai mindig furcsák, hiszen már-már otthon érzi magát az ember. Mikor harmadszorra is félreértések adódtak a jegyeim körül, kissé csökkent a lelkesedésem arra nézve, hogy mindenféle programlehetőséget kipróbáljak. Aztán mégis visszatért a kedv, és egy kerekasztal-beszélgetésen találtam magam szombat délután: különböző összeesküvés-elméletek elméleti vonatkozásainak elméleti megközelítéseiről esett szó.

A pulzArt szombatja Ernelláék-nap: a Hajdu Szabolcs által rendezett Ernelláék Farkaséknál című előadás és a film megnézésére, illetve közönségtalálkozóra került sor. Személyes kedvenceim ezek a produkciók, régi ismerősként – de friss szemmel igyekeztem nézni őket (mivel régi szereposztással ismertem az előadást, ez nem is okozott gondot). Adott egy hétköznapi élethelyzet: egy család életébe egy napra beköltözik a rokonság, ezzel megbolygatva a látszólagos harmóniát és felszínre hozva a rejtett sérelmeket. A Látókép Ensemble produkciója nem megváltó fordulatokkal él, hanem az „ahogy történni szokott” jegyében szerveződik, a ritmus és a humor által, melynek elsődleges forrása a jól megszerkesztett szöveg és színészi játék. A filmet és az előadást összehasonlítva megfigyelhető, hogy a színházi változatnál a színészek hanghordozásában valamiféle elidegenítő irónia érződik, ami más szemszögből is megvilágítja a zajló eseményeket.

Mindkét élmény rendkívül üdén hatott, köszönhetően a lendületnek és közvetlenségnek, amelyekkel ezek a produkciók dolgoznak. Aznap este el is könyveltem magamban, hogy eddig olyan előadásokat láttam, amelyeket többször újranéznék – és valószínűleg újabb felismerésekre tennék szert.

Ernelláék Farkaséknál. Fotó: Vargyasi Levente

így ért véget

A vasárnap nem kedvezett a búcsúzásért amúgy se rajongó pulzArt-gólyaságomnak. Délben még meghallgattam a főtérről a szállásomra behallatszó karmesterjátékot a különleges hangszereiről ismert Bélaműhely előadásában, de pár órával később már csak az esőcseppek zenéjét lehetett élvezni.

A Finger & Thumb Theatre The Ugly Duckling címmel hozta el gyerekkorunk rút kiskacsáját, egy kedves árnyjáték formájában. A kétszemélyes produkció egyrészt a tér egyik oldalán ülő csellista (és egyéb hangok szolgáltatója), a másik oldalon levő színész és játéka, illetve a köztük levő vetítővászon egységében jön létre. Az egyszerű tárgyakból és kézjátékból létrehozott árnyaknak mintegy kiegészítője és aláfestője a cselló hangja, így a kevés szövegből építkező történetmesélés hagyott némi fantáziajátékot a nézőnek. Minden gyerekelőadásnál – ha jó ez a műfaji megjelölés, és nem inkább olyan előadást kéne mondanunk, ahol a nézők között jelentős gyereksereg van jelen – megfigyelem, mennyire friss érzetet tud adni a gyerekek azonnali reakcióként érkező kommentárja. Gyerekek közt gyerek lesz a felnőtt is, és csillogó szemmel tapsolja az előadót, aki az imént szerelmes nyulak hajnali táncát mutatta be neki.

The Ugly Duckling. Fotó: Vargyasi Levente

A pulzArt végén a Tokyo Sound Land, és annak egyik tagjához csatlakozó String Quartet koncertje jó lezárása volt a négynapos fesztiválnak.

Véget ért tehát az 5. pulzArt, és bár nem igazán találtam az összefogó tematikus kapcsot a programok között, a közösség évében szervezett fesztivál, benne a színházi események kínálatával színes eseménysorozatot eredményezett.