Kiss Krisztina: Táncpályára lépni – és rajta maradni

Beszámoló az NKA Imre Zoltán Programjának nagyváradi konferenciájáról

A 25 éves Nemzeti Kulturális Alap ideiglenes kollégiumának, az Imre Zoltán Programnak egy fontos határon túli állomása az a konferencia, amelyre október 10-én került sor a nagyváradi Szigligeti Színházban. A leginkább táncművészeti menedzsmentet, háttérmunkát érintő plenáris előadások képezték a konferencia első részét, a nap második felében pedig a nagyváradi színház táncstúdiójának avató ünnepségére került sor, illetve az IZP-program két nyertes munkáját lehetett megtekinteni.

Az ünnepélyes megnyitón Lőrinczy György, az NKA alelnöke, a budapesti Operettszínház igazgatója, illetve Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház igazgatója köszöntötték a jelenlévőket, akik viszonylag csekély számban voltak jelen – pedig azt gondolom, hogy egy ilyen esemény hiánypótló találkozási pont lehetne a táncszakma számára. Erdélyben mindenképp, hiszen itt a művészeti menedzsment még mindig nem eléggé (el)ismert terület, és az egyéni megtapasztaláson túl az ennek egymás között való megosztása, a „te hogyan csinálod?”-szerű megbeszélések lennének az innováció felé vezető ösvények. De erre azért még várni kell.

A megnyitó után Pataki András, az Imre Zoltán Program kuratóriumának vezetője, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója adott tájékoztatást a programról, illetve mesélt annak névadójáról. A program táncművészettel, előadóművészettel foglalkozó fiatal alkotók számára igyekszik objektív feltételeket biztosítani, két bázisra koncentrálva: a jövő alkotóira és a jövő közönségére. A jövő alkotói számára a bemutatkozás, a pályakezdés és a láthatóvá tétel problémáit szeretnék redukálni. Ennek érdekében mentorprogramokkal, próbahelyek biztosításával, új produkciók létrehozásával és forgalmazásával, digitális portfóliók elkészítésével, külföldi rezidensprogramokon és tréningeken való részvétel támogatásával járulnak hozzá a táncművészek karrierépítéséhez. A jövő közönségbázisának növekedéséhez nevelési programok által szeretnének hozzájárulni, ennek egy viszonylag friss és szimpatikus kezdeményezése a Tánc Színház Nevelés konferenciasorozat.

Többnyire ezen célok és programok mentén (is) létező intézmények vezetői folytatták az előadások sorát. Előbb Nagy Zoltán, a SÍN Kulturális Központ (Budapest) igazgatója beszélt a produkciós házak szerepéről, azonbelül a SÍN-ről mint szakmai találkozási pontról, ahol a befogadás és képzés által a táncművészek karrierjének felépítése az elsődleges. Kedves és emberi gondolat, hogy az alkotókat a saját pályájuk folyamatában kell építően támogatni, ahogy az intézmény azon missziója is, hogy biztonságos hibalehetőségek teréül szolgáljon, ahol az alkotók a kísérleteik révén kialakíthatják saját művészeti nyelvüket.

Ezt követően Talló Gergely, a szintén budapesti Műhely Alapítvány vezetője kalauzolt el egy másik befogadó intézmény működésébe. Az immár huszonöt éve működő háttérszervezet a kortárs táncosok nemzetközi kontextusba helyezését tűzte ki célul, amely a SÍN-hez hasonlóan képzések, produkciós támogatások, mentorprogramok és a szakmai háttérmunka által támogatja az alkotókat. Ezenkívül állandó mesterkurzusokon, táncórákon lehet részt venni, amelyek a Trafó Kortárs Művészetek Házában zajlanak.

Számomra egy nagyon pozitív felfedezés, hogy – látszólag vagy sem – a művészeti szcéna egymásrautaltságát a partnerségek jól működő csatornáin keresztül vezérlik. Nyilvánvalóan nem fővárosi viszonyokhoz kell hasonlítani az itthoni kapcsolatrendszereket, viszont ezt is követendő példának látom, hiszen a független szféra támogatására ez egy jó lehetőség lehetne.

Egy újabb befogadó, ezúttal óriás intézményről kaphattunk bővebb információkat Ertl Péter, a Nemzeti Táncsszínház igazgatójának bemutatója révén. A kb. negyven társulattal együttműködő és otthont adó táncszínház az előbbi intézményekhez képest egy többszörösen összetett menedzsmentet igényel, viszont izgalmas volt látni, ahogyan a közösségibb változattól egy hálózatszerű táncszakma képe rajzolódott ki. Dimény Levente színész, koreográfus, a Nagyvárad Táncegyüttes volt művészeti vezetőjének előadása a színház irányából megközelített tánc műfajának témáját vetette fel, amelyben az általa tapasztalt nem-megbecsültségtől és nem-megértésről beszélt.

A plenáris előadások és a Szigligeti Színház új táncstúdiójának ünnepélyes megnyitója után megtekintett előadások szemmel láthatóan az IZP egyik alapvető karakterét hordozták magukon, nevezetesen a táncművészet társművészetekkel való együttműködését.

Gera Anita Társulatának, a DanceLab Image című előadásával kapcsolatban izgalmasnak tűnhet a koncepció: a média és a társadalom által meghatározott női sztereotípiák, viselkedésminták vizsgálata stb. – a szinopszist utólag olvastam el. Talán újra kellene néznem a előadást ebből a perspektívából is, ugyanis a produkció számomra nem állt össze egy egységes dramaturgiává, szétesett részleteket láttam, amelyek felületesen próbáltak megközelíteni (karikírozott) női alakokat. A divatbemutatóra emlékeztető, értelmetlennek tűnő át- és felvonulások, a kevés érzelmet tükröző koreográfiák és a ripacsságra hajazó jelenetek kínossá váltak – hiába a táncosok és zenészek játékos együttműködése.

A konferencia utolsó programpontja a Nagyvárad Táncegyüttes Vakfolt című produkciója volt, amely a maga harminc percében egy kerek, továbbgondolható történetet sejtet. Ha az előző előadásból a mozdulatok mögötti érzelmeket (is) hiányoltam, Tőkés Imola rendezésében nincs hiány érzelmekben. A megjelenített két figura egy külvilágtól elzárt térben létezik, melyben egy harmadik alak, az „irányító” az előadás elején és végén a nézőket pásztázva sétál át a termen. A képzőművészet, zene és kortárs tánc találkozásából születő előadásban a külvilágból mintegy instrukcióként és lehetőségként érkező festékek eszközként szolgálnak a férfi és nő közötti váltakozó, szélsőséges érzelmek elindítására. Erő és dinamika van a táncosok jelenlétében, mozdulatsoraiban, a fal és a testek pedig egyre koszosabbá válnak belső világuk kivetülésétől. A produkció csúcspontján az erőszak és emberölés gondolatával találkozunk – de a játékosság jegyében végül egy könnyed, kivonulós lezárást látunk: a szereplők visszatekintenek a harminc perc alatt született műre.