Kiss Krisztina: Tánc és – mozgás a színházba!

Kiss Krisztina: Tánc és – mozgás a színházba!

Infinite Dance Festival, Szigligeti Színház, Nagyvárad

Fotók: Fülöp-Chrişan Oliver

A nagyváradi Infinite Dance Festival második alkalommal nyitotta meg kapuit, ezúttal október 26-30. között. A meghirdetett programban mondhatni minden, táncművészethez vonzódó néző megtalálhatta a magának tetszőt, hiszen változatos stílusok, technikák, gondolat- és érzésvilágok jelentek meg a színpadon. Ha az öt nap előadásait együttesen kéne leírni, akkor az elevenség, a művészi nyitottság és az aktualitás minőségei a legtalálóbbak.

A Feledi Project Idők folyamán című előadása egy film színházi adaptációja, továbbgondolása. Az alapot Az órák című, Stephen Daldry rendezte film adja, amelyben három különböző korban élő nő története fonódik össze. Az előadás ugyanazokat a problémafelvetéseket boncolgatja, amelyeket a film is – a boldogság, a nőiség, a halál kérdéseit – mozgásszínházi formában, rendkívül letisztult keretben. A színpad szélén egy magas fekete tábla az összekötő kapocs a három táncosnő között, maga a regény, amelyet bemutatkozása után az írónő-táncos mindvégig ír, meg-megállva. Majd bemutatkozik a terhes háziasszony és a fiatal, a napjaink világához tartozó nő az AIDS-es barátjával, aki később már nem csupán barát lesz. Ő maszkos öltönyösként táncoltatja meg egymás után mindhárom nőt, egyfajta haláltánccal kötve össze sorsukat, miközben folyamatosan íródnak a szavak a táblára – köztük kiemelten, többször a halál szó.

Az, hogy a fesztiválprogramot tekintve mennyire más témákban és megvalósítási formákban gondolkodnak a mozgásművészek, a szintén aznap előadott, a Bukaresti Nemzeti Táncközpont Nem mind hősök című produkciójából is kitűnik. Ennek ötlete két fiatal lány fejéből pattant ki, és meglehetősen személyes: a nagyszülők történeteit dolgozzák fel, félig dokumentarista, félig mozgásszínházi formában. Az előadás témái érintik úgy a világháborúkat, mint a kommunizmust, mindezek azonban nem tragikusan vagy nosztalgikusan módon kerülnek a néző elé, sokkal inkább egy jelenből való, távolságtartó, kritikaibb tekintetet tükröznek. Az előadás a tartalom fontossága és érzékenysége mellett eléggé kaotikus, talán túl sokféle megszólalási módot használ. A rövid, valós történeteket tartalmazó cetliket mikrofonba olvassák fel, ennek esetlenségéből váltanak át újabb jelenetekbe, így következnek például Sztálin- és Hitler-maszkos paródiaképek és katonaruhás, kiképzést, majd csatateret idéző, a háború értelmetlenségéről szóló esés-kelések. Az előadás végén a táncosok ventillátorokat helyeznek a színpad elejére, amelyek segítségével Még nincs késő feliratú szalvétákat szórnak a nézőtérre – majd mindezt egy előadás- és problémafeldolgozó beszélgetés követi. Fontos ez a beszélgetés, hiszen szó esik a múlt eseményeinek mára való kihatásáról, valamint arról, hogy mennyire lehet akár a jelenkor problémáiról őszintén, nyíltan beszélni.

A Kun Attila rendezte, a Nagyvárad Táncegyüttes és a Közép-Európa Táncszínház által közösen színre vitt Stabat Mater különleges előadás, hiszen nemcsak Rossini oratóriumának fennköltségét és mélységes fájdalmát ötvözi a kortárs tánc eszközeivel, de látvány szempontjából is egy erős, többrétűen értelmezhető egészet hoz létre. A színpadon monumentális díszlet áll: a földszínekkel befestett, keresztfa aljára emlékeztető oszlopszerűséget vékony, lógó botok szegélyezik, amelyeket az előadás egy pontján szintén kereszt alakúra formálnak. A díszlettel harmonizáló jelmezek ősi állapotot tükröznek, amiben együtt létezik a keresztény és pogány kultúra. Az előadás elején a tömeg állati jellegű, földön csúszó-mászó és egymásra vicsorgó csoportként tűnik fel, amit lassan egy civilizáltabb viselkedésforma vált fel. A tömegjelenetekből időnként szólisták válnak ki, a szólók közül a legmélyebben kidolgozott a Szűz Máriának a fiától való el(nem)szakadása. Az előadás vége felé újra visszatér a kezdőkép, a civilizált világ visszahull a kezdeti állatiságba, mintegy ciklikussá téve az evolúciós-kulturális folyamatokat, megkérdőjelezve az emberi felemelkedést, az ember felsőbbrendű mivoltát.

Hogyan is lehet bemutatni egy szerelmi háromszöget, ahol egyszerre van az, hogy mindenki mindenkivel „bajtárs”, de olykor primitív; ahol az érzelmeket meg lehet élni, de néha el kell fojtani őket. Az András Lóránt Társulat Monológokja friss érzetet kelt, nemcsak a balkáni kettős mennyegző humora, hanem a lendületes, mégis könnyed mozdulatok sorozata miatt. Ebben az előadásban nem kell különösebben keresni az elvont mélységét, sokkal nagyobb a hangsúly a három fiatal ártatlan, de erős vágyain és érzelmein. Két, kis fehér ruhácskát viselő lány küzd egy ifjú titán kegyeiért, utóbbi pedig képtelen a döntésre, ezért mindent vagy semmit alapon hol az egyik, hol a másik lányt szédíti. A háttérben egy végtelen hosszúnak tetsző asztalon bosszú-játék veszi kezdetét: a lányok szórakoznak azon, a fiú mennyire kiszolgáltatott a saját vágyainak, tányérokat és evőeszközöket tologatnak erre-arra. Aztán elkezdősik a két menyasszony és a vőlegény nagy zabálása – a Monológok a test mindenféle vágyának elfojtásáról és megéléséről szól.

Mi a modern, mi a kortárs – mi a modern/kortárs tánc? címet viseli az előadás, amelyet a Magyar Táncművészeti Akadémia modern tánc szakos hallgatói, illetve rendezőjük és tanáruk, Lőrinc Katalin hoztak el a fesztiválra. Itt valóban egyfajta beavatás is történik, hiszen a hallgatók a huszadik századtól a máig vezetik le, hogy különböző időszakokban mit jelentett a modern és a kortárs fogalma a táncművészetben. A különböző etűdöket szöveges felvezetők előzik meg, amelyek röviden és tömören foglalják össze a történelmi és kulturális hatásokat, amolyan tanóra jellegűen. Mindössze pár perc jut a különböző technikák és/vagy stílusok bemutatására, ám ez elég ahhoz, hogy az előadás végén feltett kérdésre, hogy mit jelent ma a kortársiság, ne kapjunk egyértelmű választ.

A fesztivál egyik fontos eseménye a főiskolások gálája volt, amelyen a fentebb említett budapesti főiskolások, a bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai mutatkoztak be. A látott koreográfiák között volt klasszikus és kortárs balett, néptánc, kortárs tánc – a mosolygó tekintetek alapján pedig kijelenthető, hogy a tánc jövője biztosítva van, érdemes egymásra figyelni.

A fesztivál programjában nemcsak táncelőadások, de az összművészeti jelleget hangsúlyozva kiállítás, koncertek (Oradea Klezmer, Perihelion, Hiperkarma, Ganxta Zolee és a Kartel), táncház és workshop is helyet kaptak. Ezen túl a Pro Dance program keretében a fesztivál ideje alatt hét nagyváradi (amatőr) tánccsoport mutatkozhatott be: gyerekek, fiatalok adtak elő  társasági és modern táncokat.

Izgalmas és változatos program várta a nagyváradi közönséget, mégis, úgy tűnik, ez nem volt elegendő, a teremben körülnézve csalódottan lehetett tapasztalni, hogy meglepően kevés néző kíváncsi a tánc- és mozgásművészeti produkciókra. Ennek az oka talán az, hogy a kortárs táncszcéna még kialakulóban van itthon, és ennek fontos fóruma-elősegítője – a gyergyói dance.movement.theatre és a sepsiszentgyörgyi flow fesztiválok mellett – az Infinite Dance; a kérdés, hogy a nagyközönséget miként lehet jobban részesévé tenni ennek.