Kiss Krisztina: Eltáncolt centenárium, avagy melyik bőröndbe pakolunk

Fotó: Dászkel János

Mielőtt rátérnék a szövegem tényleges témájára, amely egy (nép)táncszínházi előadás elemzése (Bekecs Néptáncegyüttes: Ember az embertelenségben), szeretném kicsit körbejárni azt a kontextust, amelyben az megszületett. Távolról kezdem.

EHTET-mozgalom

Már szinte közhellyé vált, hogy a prózai színházon felnőtt nézők fejében mindig csak másodlagosan vagy egyáltalán nem jelenik meg a táncszínház/mozgásszínház műfaja, legalábbis itt Erdélyben. Ennek okaként sok tényezőt felsorolhatunk, akár az ebben a műfajban tevékenykedő társulatok kevés számára és azok viszonylag új történetére gondolunk, akár arra, hogy a testnyelvnek a megszokott értelmezési keretünk szerinti „lefordítása” is nehézséget okoz – nem beszélve a szakmai oktatásból hiányzó táncszínházi, elméleti és történeti alapozásról. Nem csoda hát, hogy e társulatok visszajelzésekre való igénye nő – bár igaz ez bármilyen műfajú előadóművészeti alkotókra.

A színházfesztiválokon való részvételek nyitottságra tanítanak, felhívva a figyelmet a műfajok közötti átjárhatóságra. Az a tapasztalatom, hogy valahogy mindig kiesik a látómezőből a néptánccal folglalkozó együttesek műsora, így teatrológus hallgatóként izgalmas volt többször részt venni az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozóján (EHTET), és a fesztiválok előadásairól írni hangulatszövegeket. A találkozót minden évben megszervezi az öt hivatásos táncegyüttes valamelyike: a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes, a marosvásárhelyi Maros Művészegyüttes, a Nagyvárad Táncegyüttes, illetve az Udvarhely Táncműhely. Ezen együttesek között vannak, akik inkább az autentikus folk vonalat képviselik, mint a Hargita és a Maros együttes, de például a Háromszék gazdag látványvilágú előadásai rég túlmutatnak a hagyományos folk-táncelőadások kategóriáján: az ott szereplők táncosok egyenként és együttesen is rendkívül erős színpadi jelenléttel bírnak. A Nagyváradnál is érezhető elmozdulás a táncosok komplexebb előadói felfogása felé, az ő repertoárjukon gyakran szerepelnek kortárs táncelőadások is; illetve az Udvarhely a folk és a színházi kísérletezés összevonása jegyében állítja színpadra produkcióit. Az EHTET találkozók előadásainak megtekintése többrétű időutazás, hiszen egyrészt a táncokban egy közösség múltja és jelene találkozik, másrészt, ha az itt látott kedves gyerekelőadásokra gondolok, beindul az önreflexió a saját gyerekkorom és a felnőtt gyermeki énem közötti időtengely mentén.

Bekecs-mozgalom

Az előbbi bevezető azért fontos, hogy lássuk, hogyan is néz ki az a paletta, amely a reperotárszerűen működő hivatásos táncegyütteseket foglalja magába (eltekintve a néptánc irányától jól leválasztható, kimondottan kísérletibb, a mozgásszínház és kortárs tánc műfajában tevékenykedő tánctársulatokat, mint a sepsiszentgyörgyi M Studio, vagy a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat). Írásomban azonban egy, még nem ebbe a körbe tartozó, de félprofi együttesként a térképre lassan felkerülő Bekecs Néptáncegyüttesről lesz szó a továbbiakban. A 2007-ben létrejött nyárádszeredai csapat neve ismerős lehet azok számára, akik valamilyen formában nyomon követték a Fölszállott a páva nevű magyarország tehetségkutató műsort, ahol az együttes néhány évvel ezelőtt a legjobb határontúli táncegyüttes díját nyerte el. Repertoárjuk folkműsor-alapú, amelyben helyet kapnak gyerekelőadások is, de dolgoztak már koprodukcióban prózai színházzal; mindez összesen évi több mint száz előadást jelent – olvasható a társulat ismertetőjében. Működésüket többnyire pályázati finanszírozásból oldják meg. Ami meghökkentő, az a rengeteg turnészereplés, amellyel erdélyi és magyarországi városokban és falvakban igyekeznek népszerűsíteni alkotói munkásságukat (az együttes többségének van más, állandó munkája, az együttes a tagok számára mégis többet jelent egyszerű hobbinál).

Az elmúlt időszakban kétszer is láthattam a 2018. májusában bemutatott, Ember az embertelenségbencímű produkciójukat, amelyet a centenáriumi év alkalmából, a világháborúkat elszenvedettek és az azokat túlélők előtti tisztelgésként hoztak létre, kifejezetten erdélyi magyar szemszögből tekintve az eseményekre, így tehát az alkotók nem kívántak egy többperspektívás történelmi kontextust adni az előadáshoz. Az előadást létrehozó stábban több meghívott vendég is szerepel, többek között Tőkés Csaba-Zsolt rendező-koreográfus, Prezsmer Boglárka dramaturg és Kiss Zsuzsanna díszlet- és jelmeztervező.

Az első benyomásom – úgy a produkcióról, mint az együttesről –, hogy a fiatal táncosokon szemmel látható az együtt dolgozás öröme, a lendület és a munkájukban való hit. Bár nem vagyok különösebben szakavatott a néptánc területén, lenyűgöző a mozdulataik pontossága, rendszerezettsége és a fegyelmezettség, amellyel a színpadon léteznek.

Az előadás „történetének” vonalvezetése nagyon szépen viszi előre a nézőt. Bár a szinopszisban leírtak alapján nem dokumentarista módon közelítettek a témához, az előadás elején a háttérben kivetített régi, székely nőket és férfiakat ábrázoló fotókat láthatunk, amelyek számomra véletlenszerűen kiválasztott korabeli fotóknak tűntek, koridéző jelleggel. Az már csak egyéni ízlés kérdése, hogy lehetett volna-e ennél frappánsabb megoldást találni a koridézésre. Az előadás további részében is gyakoriak a technikai megoldások, ahol ugyancsak jól működnek a hangulatfestő vetítések és fénytechnikai megoldások, amelyek a minimalista díszlettel kiegészítve egy szemnek kellemes látványvilágot teremtenek meg. A térben ugyanis nagyon kevés díszletelem található: a mennyezetről lelógó, hosszú, fehér oszlopocskák, amelyek néha lámpaként funkcionálnak, és néhány elrendezett bőrönd – minden csupán jelzésszerű, hasonlóan a dokumentumfotók használatához.

A kezdeti jelenetekben a háborút megelőző, tipikus székely idill megteremtésének vagyunk tanúi, mindezt a tánc nyelvén kifejezve. Azonban ezt az idillt megszakítják a háború vészjósló dörgései, ezután a háborúba kényszerültek és az otthon maradók szemszögei felváltva kerülnek bemutatásra. A keserű elbúcsúzás pillanatai után, a csatatér jeleneteiben a fegyverropogás hangjaiként elevenednek meg a legények, a menetelő osztag mozdulatai. Dicséretre méltó, hogy az együttes a maga profi néptánc-gyakorlata mellett más technikákkal és műfajokkal is kísérletezik (még ha akad is ezekben némi bizonytalanság), így izgalmassá válik az előadás mozgásnyelve – gondolok itt az elesett katona körüli halállények akrobatikus táncára, vagy a sebesültek és ápolóik kötözős, a gyimesi körtánctól elemeltebb és szövevényesebb körtáncára.

Az előadás talán legjobban sikerült, legtöbb feszültséget hordozó jelenete az, amikor a háború utáni periódusban a túlélők egy újbóli idill megteremtésére tesznek sikertelen kísérletet: megjelennek a bőrkabátos román tisztek, és megtörténik a nőkön keresztüli területfoglalás. (Ezt egyébként megelőzi egy nő megerőszakolásának jelenete, ami már bevezette az agresszió fokozódását – a keretnek „megfelelően” magyar áldozatokat, román elkövetőket láthatunk).

Az előadás dramaturgiailag szépen szerkesztett: folyamatos hullámzásban vagyunk, a játékosabb, jókedvű jeleneteket felváltják a keserű, durvább jelenetek. A különböző momentumokat a szólista énekhangja köti össze, hol drámai, hol patetikus hangulatot adva az adott jelenetnek. A produkció hangzásvilága rendkívül erős, és mivel a Heveder Zenekar fülbemászó dallamaival találkoztam korábban más előadásokban is, a zene furcsán megidézi a fejemben ezek képeit is. Az egyetlen zavaró tényező számomra a gyakran felhangzó irodalmi szövegrészletek (így például a címet adó Ady Endre vers), naplórészletek, amelyekből egyrészt keveset értettem, másrészt gyakran elvonták a figyelmem a színpadi történésről. Bár érteni, hogy ezek hol hangulatfestő hatással, hol kiegészítésként, konklúzióként vannak jelen, mégis az volt az érzésem, ahogy sok más előadás esetében is, hogy van egy túlzott ragaszkodás az irodalmi szöveghez mint elsődleges megértési forráshoz, pedig erre feltétlenül lenne szükség.

Az Ember… utolsó jelenetében az elvándorlás kérdését vetik fel az alkotók, és egy vizuálisan is szép jelenetben bőröndökkel a kezükben haladnak át a téren, hol lassan, hol felgyorsulva. Végül pozitív kicsengéssel, egy újbóli idilli állapot megteremtésének a reményével zárják a produkciót.