Kiss Krisztina: A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet aranykorszaka
A Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen II. című könyvről[1]
A Játéktér 2019. őszi számából
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színháztudományi bizottságának éveken át futó kutatási projektje, amelyet 2010 őszén indítottak útjára, a jelenlegi oktatási intézmény elődje, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet (továbbiakban SZISZI) történetének dokumentációját tűzte ki célul. A bemutatást 1954-től kezdik a szerzők, vagyis akkortól, amikor az intézmény Kolozsvárról Marosvásárhelyre költözött, és a 90-es évek elejéig tart a feltérképezés, amikor is az intézmény nevet változtatott. Az első, 2011-ben bemutatott kötet,[2] amelyről korábban a Játéktér 2012-es őszi/téli számában Bartha Katalin Ágnes beszámolt,[3] az 1954-től 1962-ig terjedő periódust vizsgálta, és nagyjából ugyanolyan szerkezettel rendelkezett, mint jelen recenzió témája, a második kötet.
A Lázok János és Ungvári Zrínyi Ildikó által szerkesztett kötetben kettejük mellett Albert Mária, Balási András, Csép Zoltán és Kovács Levente közöl írásokat – mindnyájan a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (továbbiakban MME) jelenlegi vagy volt tanárai. A könyv három részből áll. Az első szerkezeti egység, ahogyan címe is mutatja (Oktatás, képzés, kutatás 1962—1976 között), átfogó képet igyekszik nyújtani az adott periódusról többféle módszertani megközelítés segítségével (beszámoló személyes tapasztalatról, írásos dokumentumok, fotók bemutatása, oral history stb.), így lenyomatot kapunk például az intézmény képzési stratégiájáról, az itt létrejövő alkotások formanyelvi vonatkozásairól és a színházesztétikai kontextusról, a kritikai visszajelzésekről is. Ugyancsak ebben a részben többször visszatérő motívumként tematizálják a szerzők a hitelesség kérdését, így például a szubjektivitás és néhol az ellenőrizhetetlenség problémáját a színházi fotók vagy az oral history mint kutatási módszer kapcsán. A kötet második részében öt alkotói életmű tárul az olvasó elé: Éghy Ghyssa, Lohinszky Loránd, Gergely Géza, Tarr László és Csorba András portréit lehet itt olvasni. A harmadik rész pedig a mutatók és mellékletek (időrend, névmutatók, játékrend, fotók, írásos dokumentumok) tárházát jelöli, illetve a kötet szerzőinek rövid bemutatásával, román és angol nyelvű kivonattal zárul a közel háromszázhatvan oldalas dokumentáció.
A könyvvel legelőször egy hivatalos könyvbemutató előtti bemutatón találkoztam, vagyis a 2018 augusztusában megszervezett Vásárhelyi Forgatag egyik eseményén. A hivatalos bemutatóra ugyanis októberben került sor, amikor a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Színháztudományi Bizottsága és az MME közösen műhelykonferenciát szerveztek, Beszédmódok között – Az erdélyi magyar színház történetei címmel, és itt elsődleges témaként a SZISZI története kutatásának módszertani problematizálását jelölték meg. Az a bemutató, amelyen részt vettem a Teleki–Bolyai Könyvtár udvarán, közvetlen hangulatú közönségtalálkozó volt. Már itt kitűnt a szerzők küldetéstudata, amellyel a könyv során is találkozunk, és amellyel megkísérlik feltárni az izgalmas, személyes élmények vagy épp külső, politikai behatás által meghatározott történeteket. A kötet nem csak színháztörténeti szempontból hiánypótló, egyszerre ad tárgyi tudást, valamint emberközeli leírást a vizsgált korszakról.
A továbbiakban ismertetni szeretném az első részben olvasható tanulmányokat. A bevezető szöveg Kovács Levente Utak, erővonalak (Az oktatási stratégiák és a képzés kialakulása a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben 1962—1976 között) c. írása. In medias res kezd az intézet történetének 1962-es fordulatával, amely a marosvásárhelyi Stúdió Színház megnyitását jelentette. Számomra nagy segítség volt, hogy elolvashattam előbb a könyvben található időrendi mutatót, amely tömören összefoglalja a periódus fontosabb eseményeit, mert világosabbá tette számomra a tanulmányokban néhol csak utalás szintjén meglévő információkat. Kovács Leventének az intézményen belüli látószöge és tapasztalatai komoly mankót nyújtanak a marosvásárhelyi színészoktatás és színházi élet feltárásához, többen hivatkoznak rá mint forrásra a tanulmányok során. Ebben a tanulmányban a Stúdió Színház létrejöttének és repertoárszínházként való működésének a hatását vizsgálja. Felsorolja az alapvető elveket, amelyek mentén sikerült létrehozni: programszerű működés és repertoár kialakítása, a színészek adottságainak figyelembevétele, pályán való elhelyezkedésük előmozdítása, a közönség nevelése, kritikai visszajelzések nyomon követése stb. A több oldalról történő megközelítésben jelentős szerepet kapnak a történeti kontextus elemei, az átfogó szakmai referenciák, a román és a világszínházi hatások, az ebből származó következmények és a tanárgárda felépítésének hogyanja is. „Az 1976-ig terjedő periódust, amelyben a román tagozat létesítése még nem nehezítette a Stúdió működésének adminisztratív, termelői és szervezési lehetőségeit, méltán tekinthetjük az intézmény történetében – az ideálisnak mondható körülmények miatt – »aranykorszaknak«.” (11)
Ungvári Zrínyi Ildikó Test-képek, dialogikusság és performativitás 1954 és 1976 között: a SZISZI előadásainak formanyelve a fotó médiumában c. tanulmánya átfogó elméleti összefoglaló, mely először távolabbról közelít a színházi nézés jelenségéhez, illetve a színházi fotókhoz (egyáltalán a fotóhoz mint dokumentumhoz). Azt a kérdést tárgyalja, vajon mi a hozadéka annak, ha egy másik médiumon keresztül próbáljuk felderíteni a színház médiumát. A társadalmi nyilvánosság habermasi típusai, illetve ezek monologikus és dialogikus jellege mentén kalandozunk a színházi formák terén, különös tekintettel a kulturális performansz, a performatív gyakorlat mint olyan jelenlétére. A szerző különbséget tesz a kőszínházi terek által meghatározott konvencionális játékstílus (a korszak jellemzője a lélektani realizmus életszerűsége) és a mindennapok színházának az alternatív terekben megnyilvánuló „(ellen)kulturális performanszai” (45.) között, előadáspéldákat hozva formanyelvi kérdésekre. Amiről talán kevesebb információt lehet tudni, az pontosan az utóbbi: a marosvásárhelyi alternatív kultúra eseményei és az ennek mozgása által létrejött alternatív (nyilvános) terek. Ilyenek például az ebben az időszakban megnyitott Tutun kávézó, vagy a Maros-parton egyes víkendtelepi megnyilvánulások, ugyanakkor több szó esik a Kovács Levente által alapított Thália diákszínjátszókról is (Majomcsoport). A Stúdió Színház alternatív térként való működése a kísérletezés szelleme miatt volt lehetséges, azonban megjegyzi:
„nincs értelme abszolutizálni az 1962-es korszakhatárt, mert azt láthatjuk, hogy anyagi-infrastrukturális értelemben ugyan megszületett a változás, ennek hozadéka azonban nyilvánvalóan csak később tárgyiasul különféle vizsgaelőadásokban.” (50)
A következő tanulmány Albert Mária Élő színházi képek (Kérdések a múlt alakítása és a színházi fotók kapcsán) c. írása, amelyben a szerző a közismert fotós, Marx József színházfotóit vizsgálja. A kötetben szereplő tanulmányok mindegyikéről elmondható, hogy intenzíven foglalkoznak a kutatás módszertanával, így van ez a színházi fotók esetében is. Albert Mária a (színházi) történetírás performatív jellegét emeli ki, amelynek sajátja az aktualizált cselekvés és a közvetítőnek a jelen és múlt megítélésében játszott hatása, így tehát fontosnak gondolja a kiemelés aktusát, illetve a források és körülményeik vizsgálatát a kutatómunka során. Ez azért lényeges ebben az esetben, mivel a korszak marosvásárhelyi színházi képi forrásainak jelentős részét Marx József munkái teszik ki. A fotóriporteri múlttal rendelkező fotósról köztudott volt, hogy az előadások/próbák fotózásához gyakran állította le az adott jelenetet, kimerevítve egy-egy mozdulatot, tekintetet stb., és gyakran olyan szemszögből örökítette azt meg, ahonnan/ ahogyan a néző nem is láthatta. „Marx József képei, akárcsak az előadás, nézőikben kelthetők életre, a képen szereplő testek, mozdulatok, helyszínek segítségével, más dokumentumok és források kiegészítő hozzájárulásával.”
(77) A szerző megosztja velünk a Marx József fotóinak vizsgálata során szerzett tapasztalatait: a riportfotók vándorlásának állomásról állomásra történő felkutatása izgalmas történeteket enged felszínre. A tanulmányban szó esik a magyar és román színházi szférák összekapcsolódásáról, illetve a román színház újító törekvései és Marx József dokumentumfotói közötti összefüggésekről is.
Balási András Oral history a fényképek tükrében c. tanulmányának első részében összefoglalja azokat a forrásanyagokat, amelyekre szüksége volt a vizsgált színházi időszak feltérképezéséhez: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház levéltári anyagai, dokumentumok, kritikák, központi utasítások, a cenzúra anyagai, hanganyagok a Marosvásárhelyi Rádió és az MME könyvtárának részlegeiről. A tanulmány fő témája az oral history módszere – itt fontos megjegyezni, hogy Romániában az 1989 utáni periódustól válik gyakorivá a módszer, tehát meghatározó szempont a történelmi-politikai kontextus. A Székely Színház és a SZISZI viszonyának dokumentációja során az oral history módszerének szükségességéről ír a szerző, noha felveti, hogy a módszer eredményessége megkérdőjelezhető, hiszen nem hagyható figyelmen kívül a szubjektivitás és a narrativitás szempontja. Balási továbbá a pszicholingvisztikai szempontok figyelembevételének fontosságát is hangsúlyozza. „A személyes érintettség a színházi interjúk esetében nyilvánvaló, ugyanis mindenkiben »túl« tiszta kép él saját szerepéről a történetben. A kérdezőnek egyértelműen színházi szakembernek (is) kell lennie, aki tudja, hogy a megkérdezett milyen kapcsolatban állt az eseményekkel, ismeri a torzító jellegű legendákat, milyen eltérések vannak a fennmaradt dokumentumok és válaszok között.” (84) Az adatközlők között színházi szakemberek, előadások alkotói és nézők szerepelnek, akiknél érdekes, hogy leginkább a színészi játékra emlékeztek, a rendezőre, a cselekményre stb. vonatkozó információik hiányosak voltak. A két intézmény között lévő viszonyra az oda-vissza szerződések voltak jellemzőek: a hallgatókból a színház alkalmazottai, a színház alkalmazottaiból gyakran az intézet tanárai lettek.
A kötet következő tanulmányát Lázok János írta a következő címmel: Szabó Lajos kutatásairól – egy megkettőződött színháztörténeti dokumentum kapcsán. Ez a szöveg eltér a kötet többi tanulmányától olyan szempontból, hogy egyetlen konkrét esetet jár körül: Szabó Lajos (a SZISZI rektora 1954 és 1976 között) és Jordáky Lajos között nemhivatalos közlési probléma állt elő Kótsi Patkó János igazgatói beszéde, a Béköszöntő beszéd c. írás közlésének elsőségét illetően, és Lázok ezt a megkettőződést vizsgálja (ok, következmény, kezelés). A kutatás során a Szabó Lajos által 1955-ben közölt betűhű és a Jordáky Lajos által 1973-ban közölt, a mai magyar nyelvállapot szerinti átírással közzétett beszédet hasonlítja össze, felhívva a figyelmet a bibliográfiai pontatlanságra és mulasztásra.
„Szabó Lajos életművének, az életmű szellemiségének ismerőjeként a jóvátételnek és helyesbítésnek egy olyan méltányos megoldását szeretném javasolni, amely tiszteletben tartja és megőrzi mindkét kutató tudományos munkájának eredményeit, és nem csorbítja Jordáky Lajos kutatói-szakmai hitelét sem.” (102) A tanulmány akként függ össze a többi szerző írásával, hogy folytatja annak a kérdéskörnek a tárgyalását, amely a források használatának problémás vonatkozásairól szól.
A kötet első nagy részét Csép Zoltán Beszéd a színházról: a féltő kritika nyelve c. szövege zárja, amely a vizsgált időszak vizsgaelőadásainak kritikai visszhangját elemzi. A tanulmányból kitűnik, hogy nagyon aktív volt az intézet és a sajtó kapcsolata, majdnem minden vizsgaelőadásról született kritika (néhány héten belül), sőt, gyakran egész évadot is értékeltek. A beharangozók kapcsán elmondja, hogy az előadás-ismertetőket az intézet tanárai írták, de a mai beharangozókkal ellentétben – amelyekben elsősorban az előadások esztétikai vonatkozásai kapnak helyet – az akkori beharangozók a dráma cselekményére, a szerző bemutatására koncentráltak (erre egyrészt a szövegközpontú színházi felfogás a magyarázat, másrészt akkoriban a könyvekhez való hozzáférhetőség is más volt). A tanulmány jelentős része foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy milyen elvárásokat támasztottak az adott korszakban a kritikával szemben a szakmai körökben, illetve mi volt a kritika és az alkotók viszonya. A szerző Csáky Zoltán egyik írását veszi alapul, aki „úgy véli, az alkotók nem elég nyitottak a kritikára, nem fordítanak kellő figyelmet a kritikusok észrevételeire. Az írás szerint a színibírálatot a színházak csak akkor veszik figyelembe, ha az kizárólag a pozitívumokat említi, illetve a színészeket csak a róluk szóló passzusok érdeklik. A főiskolás előadásokról szóló írások esetében Csáky szerint általánosságok olvashatók, közhelyek, valódi érvelések helyett szentenciák.” (111) A kritikának kellett beszámolnia a darabválasztásról, továbbá ezen szövegek szerkezete is egy sémára épült: drámaelemzés és egy kevés a színészi játékról, így sem a formabontó esztétikák, sem a különböző vizuális tartalmak nem váltak elemzés tárgyaivá.
A kötet második részében az intézetben oktató alkotók életművei kerülnek bemutatásra, listákkal kiegészülve, amelyek az érintettek előadásait sorolják fel. Ugyanakkor dicséretesnek tartom a portréfotók kiválasztását: emberközeli fotók társulnak a szövegekhez, amelyeken érződik a személyes viszonyulás az adott alkotóhoz.
Lázok János Éghy Ghyssa táncosként és táncoktatóként megélt szakmai karrierjét mutatja be, az alany önéletrajzát, naplóját és egyéb dokumentumokat felhasználva. Visszatérő elem a kötetben az intézet bukaresti szakmai találkozókon való részvétele, amelyeknek megvolt a gyakorlati haszna (a mellékletek között találunk egy ilyen találkozó utáni levelezést Éghy Ghyssa és a Royal Shakespeare Company akkori igazgatója, Michel Saint-Denis között). Kovács Levente Lohinszy Lorándról készített portréja a kollegiális viszonyon, illetve a rendező-színész felállású személyes kapcsolaton alapszik. Főként Lohinszkynak a színészetben, a színészképzésben és a rendezői tevékenységében kifejtett alkotói munkáját méltatja Kovács, így többek között a Harag György és Lohinszky Loránd közötti közös nyelvről, Lohinszkynak a diákok körében mesterként élő képéről esik itt szó. Ungvári Zrínyi Ildikónak a szelíd játékmesterről, Gergely Gézáról írt portréja egy sokoldalú rendező-pedagógust mutatja be, aki Nánay István szerint azért nem maradhatott a rendezői színház élvonalában, mert konfliktuskerülő, békés természetével „nem olyan” beállítottságú ember volt. Korai tevékenységéhez hozzátartozott, hogy kispolgári, katolikus családból való származása miatt a skatulyák ellen kellett küzdenie. Az elmélet és a gyakorlat egyaránt megfért pályafutásában, munkáját a csapatközpontúság, a kísérletezés és az ízlésesség jellemezte. Albert Mária Tarr Lászlóról készített portréja anekdoták elmesélésével támasztja alá A tréfamester címet, ugyanis az írásban egy olyan színésszel találkozunk, aki a színpadon megélt nyilvánosság mellett az ezen kívüli névtelenségben is lubickolt. A komikus szerepek rétegzettségét példázta szerepformálásaival, ugyanakkor sokszor ugrott be fontos drámai szerepekbe a nagy színészek helyett – a kritikusok szerint nem foglalkoztatták a képességei szerint. Pedagógusi munkájában demokratikus viszonyokra törekedett, a példamutatásra és az önismeretre nevelésre fektette a hangsúlyt – az okításban is ismerve a tréfa mögötti ösztönzés erejét. A portrék sorát Kovács Levente Csorba Andrásról szóló írása zárja, aki a drámai hősideált testesítette meg, és a drámai/lírai hősök után a komikus, groteszk karakterek megformálásával is lenyűgözte a közönséget és a szakmát. „Nem sok” – mondja Kovács Levente a viszonylag korán meghalt színész hatvan évéről, aki mégis gazdag pályát tudhatott maga mögött: kiemelkedő alakítások sokaságát, színészgenerációk nevelését, színházigazgatói és rektori szerepvállalást. Hitvallásában a színész példamutatását tartotta szem előtt, illetve azt, hogy közéleti harcosként legjobban kell értenie és látnia kora problémáit.
A kötet mind strukturálisan, mind tartalmilag összetett. Különféle nézőpontú megközelítéseket és többféle módszertannal kutatott résztémákat gyűjt egybe, ötvözve tudományos igényességet és személyes kortapasztalatot. A SZISZI történeteinek harmadik, egyben záró kötete az 1991-ig terjedő nehéz periódust tárgyalja majd – már zajlik az adatgyűjtés és a rendszerezés folyamata.
[1]Lázok János, Ungvári Zrínyi Ildikó (szerk.): Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei. II. 1962–1976. UartPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 2018.
[2]Lázok János, Ungvári Zrínyi Ildikó (szerk.): Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen 1954–2008. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei. I. 1954–1962. UartPress, Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely, 2011.
[3]Bartha Katalin Ágnes: A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet arcai. A SZISZI történetei című könyvről. Játéktér, 2012 ősz/tél.
