Kiliti Krisztián: A kiengesztelt Csehov

Kiliti Krisztián: A kiengesztelt Csehov

A Játéktér 2015. tavaszi számából

Fotó: Sebesi Sándor
.

Barabás Olga: Antosa. Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Marosvásárhely

Csehov nevének hallatára, már-már pavlovi reflexként, egyfajta keserédes szomorúságra kez­dünk ráhangolódni, ez azonban nem maguknak a darabokban köszönhető, hanem annak a konvencionális, és sok helyen máig élő tradíciónak, melyet a Moszkvai Művész Színház és kifeje­zetten Sztanyiszlavszkij nyomán „Csehov-játszásnak” nevezünk. A szerző által komédiáknak titulált művekben a lélektani realizmus atyja korának búskomor és visszásságokkal teli mindennapjait látta, és ez a konvenció a mai napig érezteti hatását a Csehov-drámák színrevitelében, továbbá a köztu­datban is elválaszthatatlanná vált a melankólia és depresszió érzetétől, fogalmától.

Barabás Olga rendezése ennek a prekoncepciónak kíván ellene menni, ugyanakkor megtartani azokat a máig érvényes sajátosságokat, melyek Csehovot Csehovvá teszik. A marosvásárhelyi Ariel-színházban bemutatott háromszereplős előadás – B. Fülöp Erzsébet, Péter Hilda és Sebestyén Aba főszereplésével – „A. P. Csehov művei alapján készült.” Az előadás a drámaíró szövegeit csupán vonatkoztatási rendszerként, hivatkozási alapként használja, ugyanúgy, ahogy magát a szerző sze­mélyét is. Nem parafrázisról vagy egy Csehov-összesről, és nem is egy kollázsról van szó. A Mása (B. Fülöp Erzsébet), a férje iránt elkötelezett, de titokban Anton Pavlovics Csehovról ábrándozó asszony, és Tánya (Péter Hilda), a férfiügyekkel körbesáncolt értelmiségi, énekes-színésznő levelezéseiből fel­épülő történet egyrészt hiteles és érzékletes korrajz, másrészt két magányos nő életének pontos lé­lektani lenyomata. Az előadás dramaturgiája az e levelekben megszólaló monológok szolilokviájából, továbbá a közéjük ékelődő férfi-nő dialógusokból épül fel. Mása és Tánya számára Csehov valójában nem más, mint eszme. Az általa írt darabok, mint a Sirály és a Ványa bácsi, illetve az ezekből készült előadások pedig ennek az eszmének a manifesztációi, az idilli és felmagasztalt élet, környezet és emberek (mint Nyina vagy Asztrov) megtestesülései. A szereplők, miközben a szerzőt és műveit piedesztálra emelik, valójában maguk is csehovi karakterek, ahogy az összes férfiszerepet játszó Sebestyén Aba figurái is. Mindhárman (illetve a hét különböző férfikarakterrel együtt mind a kilencen) egy alternatív Csehov-univerzum lakóivá válnak, ahol a drámákból már jól ismert motívumok sorra megjelennek: a plátói szerelem kínzó gyönyöre; az emberi lélek kiismerhetetlensége; az egyazon nőbe szerelmes férfiak esete; az emblematikus Moszkva, ahová az emberek elvágyódnak; és nem utolsósorban a munka témája (Mása húga ugyanis Moszkvába szeretne menni dolgozni.)

Ebben a Csehov-univerzumban valahogy minden a drámaíró megfoghatatlan alakja körül gravi­tál. A rendező által tervezett, jórészt stilizált, a textil- és faanyagok kettőssége által meghatározott díszlet háttere és rekvizitumai teljesen fehérek, mint (ahogyan azt Mása említi egyik levelében) Antosa háza, melyet Fehér Villaként is emlegetnek. A szerző olyannyira személyes ismerőssé válik, hogy a nők már becenéven, Antosaként emlegetik, annak ellenére, hogy egyikőjük sem találkozott még vele. Tánya, mint színésznő, az egyik levelében arról tájékoztat bennünket, ill. Mását, hogy a Ványa bácsi III. felvonásából, Jelena monológjával felvételizett a Moszkvai Művész Színházba. Ezzel félre­érthetetlen párhuzamot von a csehovi karakter és saját lénye között.

Az előadás igazi erőssége azonban nem a csehovi referenciák halmozása, hanem maga a szí­nészi játék. Három kiváló színészről lévén szó, akik a teljes játékidő alatt a színen vannak, (illetve, aki éppen nem szerepel, az a háttérben áll, háttal a közönségnek) ez nem is lehet másképp. A színészi játéknyelv a realizmus új szintézisét teremti meg azzal, hogy több forrásból merít, többfajta iskola módszerét és mechanizmusát emeli be a darabba; és teszi ezt úgy, hogy mindvégig koherens és egész marad. A levélmonológok bizonyos értelemben brechti kiszólásokként, elidegenítően hatnak, melyek a produkciót részben epikussá teszik. Mindazonáltal a színészi játék, és a helyzetek dina­mikus, játékos, és majdnem minden esetben humoros felépítése folyamatosan ellenpontozzák a szószínházi szövegkezelést.

Rögtön az előadás elején B. Fülöp Erzsébet Másája egy esernyővel jelenik meg a színen, és úgy lépdel előre a térben, mintha csordultig telt pocsolyák közt vezetne az útja, és közben szakadna az eső. Hiteles alakításának bizonyítéka, hogy magam is, nézőként, akarva-akaratlanul felpillantottam, megbizonyosodva arról, hogy a következő pillanatban nem zúdul ránk a víz. És amikor az ernyőt leengedve Mása hagyja, hogy arcára hulljon az eső, olyan érzésem van, mintha valóban látnám a bőrén végiggördülő cseppeket. Az érzetek ilyen kifinomult illusztrálása az egész előadásban jelen van. B. Fülöp Erzsébet bravúros, és hajszálpontosan kivitelezett érzetfelidézése révén egy későbbi jelenetben megelevenedik a vonat, amint lassítva megérkezik az állomásra.

A szöveg és a színészi játék az előadás két különböző szólamának is tekinthető, melyek poli­fonikusan olvadnak egymásba, hol ellenpontozva, hol egymást erősítve. Kiemelkedő példája ennek Mása és Misa, a jól menő ügyvéd jelenete, melyben az asszony arra kívánja rávenni a vendégségbe látogató férfit, hogy múltjukra való tekintettel vegye feleségül a húgát, ezzel mintegy megmentve a családi birtokot. Az indulatok eszkalálódásával a helyzet is egyre dinamikusabbá válik: gyújtópontja az a pillanat, amikor Mása véletlenül letépi Misa zakójának egyik gombját. A gomb visszavarrásának aktusa a játék egy teljesen önálló dimenzióját teremti meg a tárgyak dramaturgiája révén, melyben a tárgyak, és főként azok használata, a szereplők szándékát fejezik ki. Mása, miközben azon fára­dozik, hogy visszavarrja Misa gombját, a férfi előtt térdepel, így a cselekvés egyfajta visszhangját adja a szövegben kifejezett kérlelésnek. A varrás önmagában is visszatérő tevékenység: az első jelenetek egyikében ugyanis Tánya, a tükör előtt állva a gallérján lévő szakadást varrja ugyanazzal a tűvel és cérnával. Az egyes tárgyak újból és újból felbukkannak, sokértelmű kapcsolatot teremtve a különböző jelenetek közt (ilyen például Mása vörös sálja, amit az első jelenetben elküld Tányának, és attól fogva ő használja stb.), és amikor a véletlenül ottfelejtett tű beleáll Misa combjába, amellett hogy a végletekig kihasználja a helyzet adta komikum lehetőségeit, újabb konnotációk sorát indítja el, mígnem a két szólam, szöveg és cselekvés, újra találkoznak. Misa mondata – miszerint: igen sután sült el „ez az egész” – nem csupán a beszélgetésre, de a kínos helyzetre is utal egyszerre. Ugyanez a játék fedezhető fel Tánya és Pavel Vasziljevics sakkjátszmájában is. Tánya arra emlékezteti a férfit, hogy egyszer szerelmet vallott neki, és szeretné, ha újra így érezne iránta. A sakkjátszma, melyet majdhogynem végig egymaga játszik le, a nő vehemens szándékának kivetülése. Ugyanígy Pavel Vasziljevics teakevergetése is (egy olyan csészében keveri a teát, amivel nem sokkal korábban, egy másik karakter bőrében, arcon öntötték) teljes összhangban van ellenérzéseivel a történésekkel kapcsolatban, hiszen mindinkább elhárítja magától a nő közeledését.

A tárgyak színpadi élete, és maga az előadás is ott ér véget, és nyugvópontot, amikor a nők visszatérnek saját történetük kezdeti pontjához. Ennek cselekvésszerű lenyomatát vélhetjük felfedezni abban, ahogy Mása – a Moszkvába költözés apropóján – összepakolja holmiját, és mindent a fehér ládába tesz. A múlt elmúlt, ezt most már ők is tudják. Az előadás végkicsengése teljesen pozitív, hiszen Mása és Tánya végre találkoznak, ha nem is Moszkvában, de legalább a ládán ülve, egymás mellett.

________________________

Barabás Olga: Antosa. Rendező: Barabás Olga. Díszlet, jelmez: Barabás Olga. Zene: Hána László. Szereplők: B. Fülöp Erzsébet, Péter Hilda, Sebestyén Aba.